A Reggel, 1919. február (8. évfolyam, 27-48. szám)

1919-02-01 / 27. szám

20 iparpolitikai tévelsírack. Közhely már az a naponként elhangzó igazság, hogy a háború annyi tömérdek áldozatai közt a magyar ipar s ebben főképen a kisipar az elsők között van. A kisipari műhelyeken gyakorta olvashattuk öt éven át: „a háború miatt bezárva“ felírást, s hogy ez a sztereotyp háborús felirat — eltekintve az országos gazdasági vérveszteségtől — egyének és családok minő existenciális pusztulásával járt, arról csak annak van fogalma, aki ismerős a kisiparos társadalmi és gazdasági helyzetével s tudja, hogy a kisiparos sajátos gazdasági helyzeténél fogva nem helyettesíthette termelő munkáját itthon maradt családtagjaival azon egyszerű oknál fogva, mert termelése szakképzettséget igényel. Jó, ha elmondhatjuk, hogy a hadbavonult kisiparos itthon maradt neje és gyermekeinek a háborús aranyesőből sikerült felfogniuk az alamizsnákat — a hadisegélyeket... Ezer sebből vérzik a hadból viszszatért kisiparostársadalom s cafattá rongyolódott gazdasági állapotában a politikában keres narkózist égető sebeire. Így tesz a miskolczi kisiparosság is, amely már a forradalom kitörése óta „udvari szállítójai" az"caldemokrata pártnak. Hatalmi krogramm, a gazdasági felhélyek, amik közül ezekben r ..akivül nehéz átmeneti időkben is a nyersanyaghiány megszüntetése, a hitelszervezés, szerszám és anyagellátás, különös tekintettel a hídianyagok szétosztására a közszállításokban való részvétel, a termelés újra megalapozása s a munkapiacok organizálása önként kínálkozó gazdasági feladatok. Megbélyegzésre méltó reakciós gondolkozás az, amely ma elismerni nem hajlandó, hogy a szocializálódásra minden termelési ágban szükség van s gyorsvonat elé áll az az elme, amely ezzel ellenkező felfogást hirdet. Mi csak azt óhajtuk, hogy akkor, amikor egész állami, gazdasági és társadalmi létünk amúgy is tűzhányó hegyeken van, tűnjék el a szocializálódás programmjából a terror s ne tekintse se a kisiparosság, se a szociáldemokrata párt reakcionáriusnak, ellenforradalmárnak azt, akinek merészel lenni önálló politikai meggyőződése, mely az övével ellenkezik, mert nem felejtsük el, hogy a szocializmus az világszellem, az mindnyájunk kincse, ellenben a terror a zsarnokoké, legyen bár hajlékuk cézári palota vagy szabadszervezet. Ez a politikai terror nem kíméli a miskolczi kisiparosság politikai meggyőződését sem és e terrornak nagyszámú petéi is vannak, hiszen már a kisiparos tanoncokat is (alias ifjúmunkások) bevonták hatalmi szférájukba, már ők is gyüléseznek, politizálnak s amíg a régi céhrendszernek az volt egyik ostorozott nagy bűne, hogy a tanoncokat a szakszerű kiképzéstől elvonva házi munkára használták fel, egy fejlődésre és értelmi tisztulásra váró ifjú nemzedéknek bevonszolása a politika küzdőterére, lehet okszerű, jövőbe látó reálpolitika a palánta-nevelés körül, de félős, hogy az ifjú ösztönök korai felszabadítása szintén a szakképzettség rovására történik s munkanélkül élni óhajtó hajótöröttekkel fogja benépesíteni azt a kis ipari társadalmat, amely a háború után oly nagy szükségét érzi a munka etnikájától áthatott ifjú generációnak. A statisztika adataival ugyanis elszomorító tényként szögezzük le azt, hogy ma Magyarországon 148000 iparos tanoncz közzül mindössze 62000 jár csak inasiskolába, míg a többiek iparoktatása el van hanyagolva s az összes inasoknak 115 százaléka még analfabéta s a 62000 kisiparos tanoncnak is mindössze 15 százaléka végzi el az inasiskola 3-ik osztályát, vagyis az elemi képzés legalacsonyabb fokozatát. E számok hű tükörképei fölöttébb elhanyagolt iparoktatásunknak s ha a miskolczi kisiparosok szabadszervezete úgy látja jónak, hogy első az iparos tanoncok politikai iskolázottsága s az elemi képzés, meg a szakképzés másodrendű feladatok, félől, hogy a világversenyben le fog maradni a majdan segéddé és önálló mesterré felvergődött magyar iparos, bárminélös tessz is a hangár. Egy negyere állított piramis lesz ekkép az egész tanoncképzés ügye. Azon már meg sem ütközünk, hogy ez a politikai iskolázottság az osztályharc jelszaván felbuzduló iparos segédeket egyes szakmákban fantasztikus béremelésekre ösztönzi, mint legutóbb ez a borbélyoknál volt tapasztalható. Minden munka méltó a maga bérére s mi vagyunk az elsők, akik hirdetjük, hogy különös tekintettel a stabilizált drágaságra a jövedelemeloszlásnak igazságosnak kell lennie s az igazság az, hogy elsősorban a munka legyen honorálva, de a realitás határai közt. Kisipari üzletek fognak elpusztulni ezekbe a súlyos béremelésekbe, a kisiparos újra letaszíttatik önállóságából a segédi sorsba és segéd munkaerőkben oly nagy lesz a kínálat, hogy hirtelen bérzuhanások lesznek, megölői maguknak az ipari segédeknek, a kollektív szerződések dacára is. Ez a politikai iskolázottság készteti a kisiparosokat arra, hogy az ipartestületek, kereskedelmi és iparkamarák, mint ma még törvényes orgánumok felforgatásával s esetleg megszüntetésével, a szabadszervezetet tegyék úrrá minden vonalon, régi kipróbált vezető férfiak félretételével. Abban igazuk lehet, ha szerepelni nagyon szerető hiú s hozzá tartalmatlan kapitalistákat a jégre tesznek, de selektáljanak s ne ítéljenek a fórumról örökös száműzésre egy élet tapasztalatától gazdag és liberális hajlamú iparosokat, kiknek egyetlen bűnük, hogy mernek gerincesek lenni s meggyőződésük szabadságáért síkra szállni, de akik a magyar iparnak a romok eltakarítása után, az újraépítés munkájában nagy hasznára lehetnek. A szocializmusból, mint Dietzel mondja Robbertus bölcseletére :nem a szabadság boldogság és élvezet francia kommunizmusának szirénhangjai szólnak, hanem a kötelesség komoly karénekei.* E kötelességek közt az a legelső, ismerje fel a kisiparosság, hogy a jövő gazdasági harcában hol van a helye, a bérmunkás oldalán, amelynek gazdasági érdekei és létfeltételei az övétől eltérők, avagy a polgári társadalomban? A társadalmi kapilalitás, a felfelé való törekvés, mintha azt mondaná, hogy a kisiparosnak a polgár szerepe van kijelölve az életben, önálló, független ipari műhely és nem a gyári gépház a falanszter boldogulásának kertje s ha ez a megfigyelésünk találó, úgy elérkezett a 12-ik órája annak, hogy az iparostársadalom is megmozduljon s polgári biokokkal keressen politikai kapcsolatot az új Magyarország honfoglaló munkájához. RA REGGEL Miskolcz, 1919. február hó 1. Jkfr bringe es mit!” Mintha a Gondviselés sem lenne izgalmas hozzánk, ismét vissza kell térnünk olajba festendő miniszterközélelmezőnkre. Felfakadnak a régi kelevények felbuggyant forrásaiból a negyedfélmilliós burgonyaharapatak és tizenötmilliós folyammá duzzadott. Hogy eltűnik zajló hullámai között a szeretetadomány zsírtól csörgedező vizere, ingatag jellemű miniszteri tanácsosok bűnsegédi szerepköre! ? Hogyan, már nemcsak a távoli Windischgrätz körül szorul a hurok, m£r*nemcsak egyedül és kétsé vondatlanul ő az egyedüli bűnbak és a Hungária vonatok panama* szagú mozdonyvezetője ? Tehát van még sütő is, aki szintén látott, hallott, tapasztalt, van még szénlapátoló, ki a burgonya aranytermékét a megfelelő helyekre szét is osztotta, nehogy a tőkefelhalmozást vessék szemére? Gott über die Welt, még a király is részes a játékban, ő is kültagja lön a betétnélküli szövetkezetnek, ő is, az osztrák tróntávolból, harctéri kirándulásaiból megérezte a nagy üzlet párolgó illatát és odanyújtotta volna fejedelmi kezét? — Mindenki gyanús tehát, aki távol él, mindenki visszaélő, aki nem ápolta, gondos elővigyázattal a sajtó egy részéhez vehető finom kötelékeket ? A trónkárpit ép olyatt megfertőzött, mint az élelmezés hercege és mint az ügyletközvetítő ügynökök elszánt Érdekesek ezek a védők, a főváros reklám kriminalistái. Még egy királyi telefonbezélgetést is ki akarnak használni. Mily ügyes az a terv, ráolvasni a miniszterre, hogy Bécsbe vitte az aranyakat. De mintha itt valaki keverné a kártyákat, valaki félrevezetné a bizonyítás útját. Csak nem gondolja Nagy Ferenc, hogy az „Ica bringe es mit“ telefon harangja az aranyak Bécsbe szállítását jelentette? Akár ő adta a fiskálisok kezébe ezt az ütőkártyát, akár ők maguk ásták ki az ügy titokzatos hátteréből, nagyon téves úton haladnak és nem nyitják ki az igazság kapuját. Nem hiszik talán, hogy az arany élettelen csillogására várt a fejedelmi lény, nem látják be, hogy nagyobb értékre, élő kincsre vágyott? Ugyan kérem, értsék már meg, Nagy Ferencet kívánta látni, a polgár államtitkárt, ki „teljes mértékben bírta Őfelsége kegyeit“. Az udvari nyelven bejelentett titokzatos hírnek tehát csak egy a megfejtési kulcsa: Ich bringe es mit, magammal hozom őt, az országélelmezés éltető lelkét, a minisztérium tündöklő csillagát. Felemelik a vigalmi adót. Tíz percentről húáz percentre. (A Reggel tudósítójától.) Hogy mennyi lesz a pótadó? Ez a kérdés bizonyára érdekli Miskolcz város egész közönségét, amely többékevésbé az adózók táborához tartozik. Izgatja azonban Peiker Béla főszámvevőt is, aki mint a polgárság érdekeinek éber őre, csak nehéz szívvel határozza el magát a pótadó tetemesen kontemplált felemelésére. Bizony eddig úgy állott a helyzet, hogy a jelenlegi nem éppen alacsony adó a jövőben 130 percentre fog emelkedni. Nem lehetetlen azonban, hogy mégis máskép lesz. Nincs kizárva, hogy a számvevőség talál majd némi fedezetet másut is, így például már legközelebb tíz percentről húsz percentre emeli fel a város a vigalmi adót. Az új közlekedési adó is jelentékeny jövedelmeket fog hozni és lesznek még talán olyan bevételi forrásai a városnak, amelyek lehetségessé teszik a pótadó emelésének mérséklését. A ríszotul csak A Heggel kiadó*hivatalában és Groszraann Jágó hágnál lehet — hiumásaket kizárólag A Heggel kiadóhivatala vesz fel. A másutt felvett hirdetéseket sem közöljük.