A Szemle, 1913 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1913-03-01 / 1. szám
A fiúnak igy kellett volna szólnia: Jöjj velem. Téged kerestelek mindenütt és most megtaláltalak. Végig botorkáltam a világot, míg megtaláltam az én országomat , aztán kerestem, akit magammal vigyek. Az én országom ott, messze nyugaton, ahol a nap leszál a haragos vizek mögé, a boldog szomorúság mesevilága. Jöjj. A kezem hűvös és erős, mint a márvány és puha, mint a drága selyem. Velük vezetlek át ama más, csodálatos világba. Itt nem tűz a nap tüzesen a földre, nem éget, nincs zaj, nincsenek idegen arcok, csak csend, végtelen, puha csend. Semmi, semmi sincs, ami zavarna. Az ég édesen és haloványan világít, szelíd kék és lila fényeket hintol az arany virágokra. Egy végtelen kert ez az ország, ahol tavaszi, mámoros a levegő és a bokrok közt áhitatos hegedűk édes éneke száll. Ide vezetlek. Akarom, hogy jöjj. S a lánynak ezt kellett volna mondania: Igen, így álmodtam ezt én is valaha. Az az én világom is. Úgy,vártam és vágytam utána, hogy láthassam. Édes, tavaszi éjszakákon revült elém a képe és sokszor, sokszor gondoltam reá. Aztán jöttek az emberek és mondták: „Milyen szép leány vagy ! Hiszen te arra születtél, hogy csókolj és táncolj a nap aranyzuhatagában. Jöjj velünk, énekelj víg, táncos dalokat, mert, szép vagy“ És én nem mentem. Vártalak. Álmodtam egyszer, hogy egy ezüst tó partján ülök a pázsiton, a tó ragyogott, sugárzott, de nem bántotta a szemem. Talán szürkület volt és mintha itt soha nem világitna más csak a hold. Édes és halovány volt a világosság mintha ódon dóm festett, szomorus ablakán szűrődne keresztül. És mindenütt nagy aranyszin krizantémok és bágyadt vörös rózsák hajlongtak felém. Az utak szemérmes százszorszépekkel voltak teliszarva és messziről halk orgona szó libegett felém. Ültem a helyemen és vártam sokáig. Úgy szerettem volna akkor, ha lett volna mellettem valaki, hogy nézzen reám, hogy becézzen a tekintetével és megcsókolja halkan a kezem. A fiúnak így kellett volna folytatnia. Így, így álmodtam. És az álom több, mint a valóság. Nincs fájdalom, nincs öröm, se bánat, csak a képzelet és az álom. Nekem más a szemem, a szívem, az érzéseim, mint a másé és így érzem, gondolkozom, tudok. És ennek kell az igazságnak lenni, mert most már tudjuk ketten. Jöjj, sétálni fogunk az ezüsttó partján. A lábaink becézve simogatják az apró százszorszépeket, amik édes szomorúsággal mosolyognak és ide adod törékeny kezed. A más kezedbe egy fehér liliomot fogok adni, hogy hizelegve hajoljon a válladhoz és csókolgassa az arcod, a hajad. És szebb leszel mint a liliom. Követlek, mint az árnyék, mert te vagy a szépség élő, remegő szobra és magasztaltak halk szavú énekkel. Akarod-e ? Kell, hogy akard, mert így fonódnak össze az álmaink, a vágyaink. Ezért, hogy mi nem vagyunk most ketten, csak te vagy. Átsóhajtom a lelkem a te szépséges testedbe, a kezedbe adom a szívem, hogy csodáld a szépségedet. És énekelni fogsz, hogy életre ébreszd a tájat, hogy a fák, a virágok megmozduljanak, hogy színes szirmok szállongjanak utánad a levegőben. A dalod pedig bűvös zenekar fogja kísérni, melyet a te hangod hív életre. És megyünk előre a virágok között. A vállad megremeg, ráborul a hajad sápadt aranyja, villognak a kapcsok fehér selyemruhádon, mámoros leszel a szépségedtől, a levegőtől, az énekedtől és akkor, akkor hozzám hajolsz és megcsókolod az ajkaimat. A leány így felelt volna: Nem, nem. Most már félek, így álmodtam, így vártam; tudtam, hogy jön majd valaki, aki ezeket mondja és mennem kell. Elszakadni mindentől, a karjába fűzni a karom, hozzásimulni és menni, menni, végtelen utakon, vele, míg vér áztatja a cipőm és akkor, akkor ébredni fel ... És a szépségem nem elég hozzá. Csak egy kis rózsaszín köd az egész, semmiség, így érzed, így akarod tudni és te vagy magad. Félek menni. A fiúnak erősítnie kellett volna. Akarom, hogy jöjj velem. Nézd: az ezüst tó remeg, te rád vár. A rózsák bánatosan hullatják szirmaikat, hogy nem láthatnak. A Papszt Gyula — órás és ékszerész 1 — 34 év óta fennálló üzletét ajánlja a nagyérdemű közönség figyelmébe. Kolozsvárt, Wesselényi Miklós utcza 1. 5