A Színes Sport, 2000. július (1. évfolyam, 41-71. szám)
2000-07-01 / 41. szám
4 ^SPORT EURO 2000 Del Pierót keresték legtöbbször a labdával A kapus számokban A hollandok 23-szor adták be a labdát valamelyik oldalról, Toldo hatszor lépett ki a beadásra, a többi esetben a gólvonalon maradt. A beadások után négyszer húzta le a labdát. A lövések, fejesek után nyolcszor megfogta, háromszor (három tizenegyesnél!) kiütötte a labdát. A tizenegyesrúgásokat is beszámítva mindössze nyolcszor vetődött. I. évfolyam 41. szám , 2000. július 1. Arcátlanul, szemtelenül és önzőn, de fontusik irszek! G yengék voltak, mint a harmat az olaszok a második elődöntőben! Gyengeségüket váltották döntőre, minimum 1 ezüstre! Tizenegy-tizenegy ellen sem volt egyetlen jó húzásuk, talán még momentumuk is alig akadt, majd amikor emberhátrányba kerültek, az addigi, eredeti defenzív taktikájukat azonnal még kétszeresen bebiztosították. Aztán végig óriási szerencséjük volt! Ha a futball pontozásos sportág lenne, a hollandusok 9.5-öt kapnának, az olaszok 4.5-öt, vagyis még a felét sem érnék el a házigazdáknak. Ha ezt a meccset ökölvívásban játszották volna le, akkor a második 11-esnél T. K. O.-t hirdetnek ki. Ez az erőfölény kosárlabdában, mondjuk 123-56, a kézilabdában 39—12-es végeredményt hozhatott volna. Mindez merő okoskodás, de azért jellemző a labau '■ásra: véleményem szerint ez az egye- olyan sportág, amelyben többször is, hogy ne mondjam, rendszeresen előfordulhat, hogy a gyengébbik megnyeri a meccset. Ezúttal a csapnivalóbb válogatott a döntetlent húzta ki, a hosszabbításban is megőrizte a számára kedvező eredményt, vagyis több mint két órán keresztül állta a sarat, majd a szétlövésben, a 11-esekben felül is múlta ellenfelét. Hogyan sikerülhetett mindez a Zoff-alakulatnak? Úgy vélem, Dino Zoff rendkívül jó szakember! Igazi futballvezér az olaszok szövetségi kapitánya, aki látva a hollandok jugoszlávok elleni játékát, pontosan ismerve saját alakulata játékerejét, eleve a védekezésben, a játék szétrombolásában látta a siker egyetlen, halvány lehetőségét. Dino Zoff változtatott, a sérült Antonio Conte helyére Luigi Di Biagiót, a könnyebb fajsúlyú Francesco Totti helyére a tudatosabb, a súlyosabb egyéniségű, de fegyelmezett Alessandro Del Pierót állította. Ezzel együtt átszervezte kissé együttese játékát, a Zambrotta, Albertini, Cannavaro egység felügyelte - középről kihúzódva - a pálya jobb oldalát, a Fiore, Paolo Maldini, Iuliano egység ügyelt - ugyancsak középről kiindulva - a játéktér bal oldalára, a középen való áttörhetőséget ezúttal Del Piero, Di Biagio és Nesta akadályozta meg. Zambrotta kiállítása - teszem hozzá, jogos kiállítása! - után újabb kapitányi beavatkozás történt, Del Pierónak kellett kihúzódnia a jobb oldalra, mindenkinek arányosan többet kellett futnia, többet kellett vállalnia a védekezésben. Egyedül Filippo Inzaghi szerepelt előretolva, neki kellett két, olykor három ellenfelet lekötnie, de ha ezek valamelyike felzárkózott, neki is segédkeznie kellett a védekezésben. A védekezésben voltak emberfogók és területet védők. Természetesen ezek a játékosok valamennyien tudásuk legjavát adták, erejük megfeszítésével, utolsó leheletükig küzdöttek, mégsem tudtak egyetlen gólveszélyes akciót sem vezetni, sem tizenegy, sem tíz emberrel. A Zoffcserék után azonban kissé átváltozott a kép! A fáradó, kevéssé figyelő és jóval többet kockáztató hazaiakat a friss Delvecchio, a friss Totti időnként meglepte, megzavarta, sőt egy alkalommal Marco Delvecchio lábában maradt a győztes találat, illetve Edwin van der Sar hatalmas bravúrral, ugyancsak lábbal hárította a jól helyezett és eléggé erős lövést. Arcátlanul, szemtelenül, önzőn, csak a saját érdekeiket szem előtt tartva, a játékot széttördelve, taktikai szabálytalanságok seregét bevetve, harcoltak az olaszok. Az azzurrók a csakis rájuk jellemző arcátlansággal küzdötték végig a 90 percet, a 2x15 perces hosszabbítást! Mindent bevetettek, amit csak tanultak a negatív futball tudományából! Ők, akik lényegében a vérükben áldozzák a Helenio Herrera által kiötlött catenacciót, akik az anyatejjel együtt szívják magukba a védekezés művészetét, azt csinálták, amihez a legjobban értenek, romboltak! Szétszabdalták a meccset, úton-útfélen megállították a hollandokat, nem hagyták őket kibontakozni, nem adtak teret a széleken a mögékerülésre, nem adtak lehetőséget az átlövésre. Mindent megtettek tehát, amire erejükből futotta. Az más kérdés, az ellenfél balszerencséje, hogy sem a két büntetőt, sem az előttük adódó gólhelyzeteket nem tudták értékesíteni Kluiverték, a végén vagy a nagyszerű Toldo állta útját a sikeres befejezéseknek, vagy az olaszoknak hatalmas szerencséje volt... Nem állítom, hogy az olasz válogatott az Európa-bajnoki döntő első számú esélyesévé lépett volna elő. A mutatott célzatos és kellemetlen, szinte nézhetetlen játék, a kínkeserves továbbvergődés után oktalanság volna valami ilyesmit hirdetni. De hogy a franciák ellen jobban fognak játszani, hogy esetleg még szórakoztatóbban is fognak futballozni, hogy Dino Zoff megint kitalál valami olyasmit, ami sikerrel kecsegtethet, abban holtbiztos vagyok. Ezek az olaszok ugyanis ennek az Európa-bajnokságnak nemcsak a legarcátlanabb, hanem egyben a legtudatosabb, a legfegyelmezettebb egységét is alkotják. A döntő eredményére pedig mindenki kössön fogadást saját elképzelése szerint! Zsengellér Zsolt* * A szerző a Sportfogadás főszerkesztőhelyettese, az olasz futball elismert szakértője, egykor maga is profi játékos, a vbezüstérmes labdarúgó, Zsengellér Gyula fia Toldo, ha tehetné, az egész világot magához ölelné. De „csak" Del Pierót és Cannavarót ölelheti A leendő ellenfél szemével Horváth Ferenc, a magyar válogatott csatára Magyarország, sajnos, nincs érdekelve - közvetlenül - a labdarúgó Európa-bajnokság küzdelmeiben, ám Olaszország és Románia válogatottja ellenfelünk lesz az ősszel kezdődő világbajnoki selejtezőkön. Az Olaszország—Hollandia elődöntő előtt arra kértük Horváth Ferencet, a német Energie Cottbus csatárát, hogy figyelje az olaszok kapusának, Francesco Toldónak a teljesítményét. Volt mit néznie... - Aki látta a meccset, az biztosan egyetért velem abban, hogy Toldo nagyon jó kapus. Kitűnő felépítésű, magabiztos mind a beíveléseknél, mind a vonalon, jól avatkozik be a játékba, a kidobásai és a kirúgásai is nagyjából pontosak. És persze, jól védi a tizenegyeseket. Örökké megy a vita azon, hogy védhető-e a tizenegyes, vagy csak rosszul lehet rúgni. Szerintem kell valamilyen érzék a kapusoknak a büntetők hárításához, és Toldónak ez megvan. Látható volt, hogy a tizenegyesek előtt mennyire összpontosít, maga elé mormogott, a mozgása összeszedett volt, és az önbizalmával sem volt gond. Egyébként eléggé érdekes, a legendás szovjet Lev Jasinhoz hasonlító stílusban véd, gyakorlatilag alig vetődik, viszont remekül helyezkedik, mindig ott van, ahová a labda megy. Nem hiszem, hogy egy kihagyott büntető után vállaltam volna a másodikat is, de Frank de Boer és Kluivert azért tartozik a legjobban fizetett profik közé, azért a csapata húzóembere, hogy ilyen kiélezett szituációkban vállalja a felelősséget. Ha vébéselejtezőn büntetőhöz jutnánk, vállalnám, bár azt most nem tudnám megmondani, hogy hová rúgnám a labdát. Valószínűleg Toldo szeme közé bombáznám... Szóval, a mérkőzést látva nehéz volt rájönni, melyek Toldo gyengéi, mert nem hibázott. Ezúttal nem derült ki róla, de azért egyetlen hibája neki is van, mint minden kapusnak. A gólt ő sem védi. Az olasz válogatottban nincs kifejezett irányító játékos (mint a franciáknál Zinadine Zidane), aki középen összeszedi a labdákat, majd passzol, indít - ez a statisztikai adatokból is kiderül. Egyik középpályásnál sincs kiugró passz-szám (mint a másik elődöntőn Zidanénál), a legkevesebbszer - értelemszerűen - a 34. percben kiállított Zambrotta passzolt, a legtöbbször pedig a mérkőzést végigjátszó Di Biagio. Nála csak a védő Iuliano jegyez több átadást. A csatárok kevesebbszer passzoltak, ez érthető is, hiszen ők ha megkapják a labdát, akkor nem az a céljuk, hogy megjátsszanak valakit, hanem igyekeznek befejezni az akciókat. Ráadásul a támadók vesztik el a legtöbbször a labdát, megelőzik, szerelik vagy buktatják őket, sokszor nincs is módjuk továbbpasszolni a labdát. A csatárok közül Del Piero jegyzi a legtöbb átadást, ennek egyrészt az az oka, hogy a Juve csatára végig a pályán volt, míg Inzaghit a 67. percben lecserélték, Totti és Delvecchio pedig csereként lépett pályára, másrészt Del Piero a kiállított Zambrotta helyére többször visszalépett, így középpályást játszva többször volt alkalma passzolni. Az olasz csapatból Del Pierót keresték a legtöbbször a labdával, de Inzaghi és az alig negyven percig futballozó Totti sem szégyenkezhet, mindkettőjüknek sokszor passzoltak - más kérdés, hogy egyikőjük sem becsülte meg a labdákat, gólhelyzetig nem jutottak. Olasz mezőnyjátékosok Cannavaro Nesta luliano Maidini Hányszor passzolt Kezdők 20 17 26 15 Hányszor passzoltak neki 6 9 13 12 Zambrotta5 7 Albertini 20 15 Di Biagio 23 20 Fiore 12 18 Del Piero 18 35 Inzaghi9 Cserék 22 Delvecchio7 15 Pessotto 139 Totti 6 9 18 itoggyofeuriMi yJiiáZ 'Jíiiúh-i'jii A nyilak és a számok azt jelzik, hogy az egyes játékosok kinek passzoltak a legtöbbször, és hányszor