A Színes Sport, 2000. július (1. évfolyam, 41-71. szám)

2000-07-01 / 41. szám

4 ^SPORT EURO 2000 Del Pierót keresték legtöbbször a labdával A kapus számokban A hollandok 23-szor adták be a labdát valamelyik oldalról, Toldo hatszor lé­pett ki a beadásra, a többi esetben a gólvonalon maradt. A beadások után négyszer húzta le a labdát. A lövések, fejesek után nyolcszor megfogta, há­romszor (három tizenegyesnél!) kiütötte a labdát. A tizenegyesrúgásokat is be­számítva mindössze nyolcszor vetődött. I. évfolyam 41. szám , 2000. július 1. Arcátlanul, szemtelenül és önzőn, de fontusi­k ir­­­sze­k! G­ yengék voltak, mint a harmat az olaszok a második elődön­tőben! Gyengeségüket vál­­tották döntőre, minimum 1 ezüstre! Tizenegy-tizenegy ellen sem volt egyetlen jó húzásuk, talán még momen­tumuk is alig akadt, majd amikor emberhát­rányba kerültek, az addigi, eredeti defenzív taktikájukat azonnal még kétszeresen be­biztosították. Aztán végig óriási szerencsé­jük volt! Ha a futball pontozásos sportág lenne, a hollandusok 9.5-öt kapnának, az olaszok 4.5-öt, vagyis még a felét sem érnék el a házigazdáknak. Ha ezt a meccset ökölví­vásban játszották volna le, akkor a máso­dik 11-esnél T. K. O.-t hirdetnek ki. Ez az erőfölény kosárlabdában, mondjuk 123-56, a kézilabdában 39—12-es vég­eredményt hozhatott volna. Mindez merő okoskodás, de azért jellemző a labau '■ás­­ra: véleményem szerint ez az egye­­- olyan sportág, amelyben többször is, hogy ne mondjam, rendszeresen előfordulhat, hogy a gyengébbik megnyeri a meccset. Ezúttal a csapnivalóbb válogatott a döntet­lent húzta ki, a hosszabbításban is meg­őrizte a számára kedvező eredményt, vagy­is több mint két órán keresztül állta a sa­rat, majd a szétlövésben, a 11-esekben fe­lül is múlta ellenfelét. Hogyan sikerülhetett mindez a Zoff-alaku­­latnak? Úgy vélem, Dino Zoff rendkívül jó szakem­ber! Igazi futballvezér az olaszok szövet­ségi kapitánya, aki látva a hollandok ju­­goszlávok elleni játékát, pontosan ismerve saját alakulata játékerejét, eleve a véde­kezésben, a játék szétrombolásában látta a siker egyetlen, halvány lehetőségét. Di­no Zoff változtatott, a sérült Antonio Con­te helyére Luigi Di Biagiót, a könnyebb faj­súlyú Francesco Totti helyére a tudato­sabb, a súlyosabb egyéniségű, de fegyel­mezett Alessandro Del Pierót állította. Ez­zel együtt átszervezte kissé együttese já­tékát, a Zambrotta, Albertini, Cannavaro egység felügyelte - középről kihúzódva - a pálya jobb oldalát, a Fiore, Paolo Maldi­ni, Iuliano egység ügyelt - ugyancsak kö­zépről kiindulva - a játéktér bal oldalára, a középen való áttörhetőséget ezúttal Del Piero, Di Biagio és Nesta akadályozta meg. Zambrotta kiállítása - teszem hozzá, jo­gos kiállítása! - után újabb kapitányi be­avatkozás történt, Del Pierónak kellett ki­húzódnia a jobb oldalra, mindenkinek ará­nyosan többet kellett futnia, többet kel­lett vállalnia a védekezésben. Egyedül Fi­lippo Inzaghi szerepelt előretolva, neki kellett két, olykor három ellenfelet leköt­nie, de ha ezek valamelyike felzárkózott, neki is segédkeznie kellett a védekezés­ben. A védekezésben voltak emberfogók és területet védők. Természetesen ezek a játékosok valamennyien tudásuk legjavát adták, erejük megfeszítésével, utolsó le­heletükig küzdöttek, mégsem tudtak egyetlen gólveszélyes akciót sem vezetni, sem tizenegy, sem tíz emberrel. A Zoff­­cserék után azonban kissé átváltozott a kép! A fáradó, kevéssé figyelő és jóval többet kockáztató hazaiakat a friss Del­­vecchio, a friss Totti időnként meglepte, megzavarta, sőt egy alkalommal Marco Delvecchio lábában maradt a győztes ta­lálat, illetve Edwin van der Sar hatalmas bravúrral, ugyancsak lábbal hárította a jól helyezett és eléggé erős lövést. Arcátlanul, szemtelenül, önzőn, csak a sa­ját érdekeiket szem előtt tartva, a játékot széttördelve, taktikai szabálytalanságok seregét bevetve, harcoltak az olaszok. Az azzurrók a csakis rájuk jellemző arcátlan­sággal küzdötték végig a 90 percet, a 2x15 perces hosszabbítást! Mindent bevetettek, amit csak tanultak a negatív futball tudo­mányából! Ők, akik lényegében a vérükben áldozzák a Helenio Herrera által kiötlött catenacciót, akik az anyatejjel együtt szív­ják magukba a védekezés művészetét, azt csinálták, amihez a legjobban értenek, romboltak! Szétszabdalták a meccset, úton-útfélen megállították a hollandokat, nem hagyták őket kibontakozni, nem adtak teret a széleken a mögékerülésre, nem ad­tak lehetőséget az átlövésre. Mindent megtettek tehát, amire erejükből futotta. Az más kérdés, az ellenfél balszerencséje, hogy sem a két büntetőt, sem az előttük adódó gólhelyzeteket nem tudták értékesí­teni Kluiverték, a végén vagy a nagyszerű Toldo állta útját a sikeres befejezéseknek, vagy az olaszoknak hatalmas szerencséje volt... Nem állítom, hogy az olasz válogatott az Európa-bajnoki döntő első számú esélye­sévé lépett volna elő. A mutatott célzatos és kellemetlen, szinte nézhetetlen játék, a kínkeserves továbbvergődés után oktalan­ság volna valami ilyesmit hirdetni. De hogy a franciák ellen jobban fognak játszani, hogy esetleg még szórakoztatóbban is fog­nak futballozni, hogy Dino Zoff megint ki­talál valami olyasmit, ami sikerrel kecseg­tethet, abban holtbiztos vagyok. Ezek az olaszok ugyanis ennek az Európa-bajnok­­ságnak nemcsak a legarcátlanabb, hanem egyben a legtudatosabb, a legfegyelme­­zettebb egységét is alkotják. A döntő eredményére pedig mindenki kös­sön fogadást saját elképzelése szerint! Zsengellér Zsolt* * A szerző a Sportfogadás főszerkesztő­helyettese, az olasz futball elismert szak­értője, egykor maga is profi játékos, a vb­­ezüstérmes labdarúgó, Zsengellér Gyula fia Toldo, ha tehetné, az egész világot magához ölelné. De „csak" Del Pierót és Cannavarót ölelheti A leendő ellenfél szemével Horváth Ferenc, a magyar válogatott csatára Magyarország, sajnos, nincs érdekelve - közvetlenül - a labdarúgó Európa-baj­­nokság küzdelmeiben, ám Olaszország és Románia válogatottja ellenfelünk lesz az ősszel kezdődő világbajnoki selejtező­kön. Az Olaszország—Hollandia elődöntő előtt arra kértük Horváth Ferencet, a né­met Energie Cottbus csatárát, hogy fi­­­­gyelje az olaszok kapusának, Francesco Toldónak a teljesítményét. Volt mit néz­nie... - Aki látta a meccset, az biztosan egyet­ért velem abban, hogy Toldo nagyon jó kapus. Kitűnő felépítésű, magabiztos mind a beíveléseknél, mind a vonalon, jól avatkozik be a játékba, a kidobásai és a kirúgásai is nagyjából pontosak. És per­sze, jól védi a tizenegyeseket. Örökké megy a vita azon, hogy védhető-e a tizen­egyes, vagy csak rosszul lehet rúgni. Sze­rintem kell valamilyen érzék a kapusok­nak a büntetők hárításához, és Toldónak ez megvan. Látható volt, hogy a tizene­gyesek előtt mennyire összpontosít, ma­ga elé mormogott, a mozgása összesze­dett volt, és az önbizalmával sem volt gond. Egyébként eléggé érdekes, a le­gendás szovjet Lev Jasinhoz hasonlító stílusban véd, gyakorlatilag alig vetődik, viszont remekül helyezkedik, mindig ott van, ahová a labda megy. Nem hiszem, hogy egy kihagyott büntető után vállal­tam volna a másodikat is, de Frank de Boer és Kluivert azért tartozik a legjob­ban fizetett profik közé, azért a csapata húzóembere, hogy ilyen kiélezett szituá­ciókban vállalja a felelősséget. Ha vébé­­selejtezőn büntetőhöz jutnánk, vállal­nám, bár azt most nem tudnám megmon­dani, hogy hová rúgnám a labdát. Való­színűleg Toldo szeme közé bombáz­nám... Szóval, a mérkőzést látva nehéz volt rájönni, melyek Toldo gyengéi, mert nem hibázott. Ezúttal nem derült ki róla, de azért egyetlen hibája neki is van, mint minden kapusnak. A gólt ő sem védi. Az olasz válogatottban nincs kifejezett irányító játékos (mint a franciáknál Zinadine Zidane), aki középen összeszedi a labdákat, majd passzol, indít - ez a statisztikai adatokból is kiderül. Egyik középpályásnál sincs kiugró passz-szám (mint a másik elődöntőn Zidanénál), a legkevesebbszer - értelemszerűen - a 34. percben kiállí­tott Zambrotta passzolt, a legtöbbször pedig a mérkőzést végigjátszó Di Biagio. Ná­la csak a védő Iuliano jegyez több átadást. A csatárok kevesebbszer passzoltak, ez érthető is, hiszen ők ha megkapják a labdát, akkor nem az a céljuk, hogy meg­játsszanak valakit, hanem igyekeznek befejezni az akciókat. Ráadásul a támadók vesztik el a legtöbbször a labdát, megelőzik, szerelik vagy buktatják őket, sokszor nincs is módjuk továbbpasszolni a labdát. A csatárok közül Del Piero jegyzi a leg­több átadást, ennek egyrészt az az oka, hogy a Juve csatára végig a pályán volt, míg Inzaghit a 67. percben lecserélték, Totti és Delvecchio pedig csereként lépett pályára, másrészt Del Piero a kiállított Zambrotta helyére többször visszalépett, így középpályást játszva többször volt alkalma passzolni. Az olasz csapatból Del Pierót keresték a legtöbbször a labdával, de Inzaghi és az alig negyven percig futballozó Totti sem szégyenkezhet, mindkettőjüknek sokszor passzoltak - más kérdés, hogy egyikőjük sem becsülte meg a labdákat, gólhelyzetig nem jutottak. Olasz mezőnyjátékosok Cannavaro Nesta luliano Maidini Hányszor passzolt Kezdők 20 17 26 15 Hányszor passzoltak neki 6 9 13 12 Zambrotta5 7 Albertini 20 15 Di Biagio 23 20 Fiore 12 18 Del Piero 18 35 Inzaghi9 Cserék 22 Delvecchio7 15 Pessotto 139 Totti 6 9 18 i­­toggyofeuriMi yJiiáZ 'Jíiiúh-i'jii A nyilak és a számok azt jelzik, hogy az egyes játékosok ki­nek passzoltak a leg­többször, és hányszor

Next