A Toll, 1936 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1936-01-15 / 1. szám
Rathenau lenyűgző példa rá. Nagy tudásuk legjavát adták a közszolgálatnak azzal a megilletődött lelkiállapottal, amely az elbeszélés hősnőjén szintén elhatalmasodik. Magukra eszmélt magyarok erre már képtelenek voltak. Korányi egy életen át vállalta a hálátlan feladatokat, miután előbb megírta vallomását női májáról, az „uj asszonyról.“ Értjük őt, tiszteljük tudásáért, áldozatkészségéért s egy kicsit irigyeljük azért a képzeletbeli magyarságért, amelynek föláldozta szemlélődő lelke nyugalmát. Igaz, hogy a régi liberális állam szolgálatában, a Wekerlék, Lángok és Popovicsok mellett még könnyebben lehetett illúziókat szerezni erről a képzeletbeli magyarságról. Mikor rámenős nemzedékünk liberális kortársai helyére került, Korányi valószínűleg tüstént megértette a változást. Egy-egy nemzedékkel nemcsak hivatalok, hanem világnézetek is üresednek. Korányi még díszes méltóságokat viselt, az ország változatlanul adott szavára, de őt már csak a zene érdekelte, a lélek rejtélyesebb nyelve. Harminc évvel a beszély után csak Istennek tett már vallomást, neki írt muzsikát. Készülődött Istenhez, aki szeme láttára cserélte ki az évjáratokat: jól-e, rosszul-e, ő tudja. A kihalás iróniája, hogy a fiatalokat, ha silányak is, az ég előbb vádlókul küldi a földre. Korányi valószínüleg ezzel a tudattal írta a kantátéját. Cs. Szabó László A LIPÓTVÁROS Vannak családok, amelyeknek az emlékezőtehetsége nem áll meg, nem vész el afféle történelem előtti ködben a nagyapjuknál, sőt még a dédapjuknál sem, hanem éles, tiszta körvonalakban kanyarog végig a századok lankáin és a nemzet véres és dicsőséges nagyjait meghitt mosollyal üdvözli, ahogy szegről-végről rokonokat vagy legalább is a család barátait szokás. Ezek a kiváltságos családok személyes ügyüknek érzik az egész magyar történelmet, elbizakodottabb pillanataikban talán hajlandók összetéveszteni a családjuk történetével. Thököly Imrét úgy emlegetik, mint egy kedves, snájdig cousint és Aba Sámuel neve hallatára rosszalóan csóválják a fejüket, mert ez a megbocsáthatatlanul könnyelmű nagybácsi igazán nem érdemel jobbat. Azt hiszem, fölösleges mondanom, hogy én nem ilyen családból származom. Pesti polgár vagyok és még a tulajdon pátriámban, a Lipótvárosban, amely bennem a szülőföldnek ugyanazt a zsibbasztó, mélabús gyönyörűségét kelti fel, mint másban az akáclombos faluja, még a Lipótvárosban sem származom őslakóktól. Az én személyes használatra szánt családi történelmemben a dicső hajdankort József császár jelenti.