Világ, 1990. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1990-05-17 / 20. szám
Ennek a gátlásnak tudható be az a - szinte moros - egyezkedés, mely során a Magyarocialista Párt nem akarta elfogadni a legballalibb ülőhelyeket a parlamenti széksoroknól. Szerencsés György az SZDP Országos Választmányának tagja szegedi vezetőségi tag EGYRE BŐVÜL, A KIVÉGZETTEK LISTÁJA Világ április 26-i számában interjú jelent meg Idás Lászlóval, az 1957-ben kivégzett Dudás zsefiával. Az írás koptjában az szerepel, hogy Idás Józsefet ,az 1956-os forradalomban... Hall szerepéért elsőként végezték ki, 1957. már 27-én ".Ez az állítás két hibát is tartalmaz, forradalomban résztvevők elleni legbrutálibb megtorlások ugyanis már 1956. novembere után után azonnal megkezdődtek, és azdigi ismereteink szerint az első halálos ítéletet 156. december 20-án hajtották végre Budapest. Az áldozat Minczér József bányász, 1932- en született, tehát 24 évesen került a bitóra. Dudás Józsefet és Szabó Jánost (Szabó bácsi) 157. január 19-én végezték ki és nem 27-én. ő kivégzésüket azonban megelőzte Pintérzsef 20 éves lakatos (1957. január 16.), Varga Iván 44 éves földműves (1957. január 16.) és Sivós Géza 44 éves segédmunkás ( 1957. január ) kivégzése. Itt kell megjegyeznem, hogy a végrehajtott írásos ítéletek országos listája a mai napig sem szülhetett el, s várhatóan még sok meglepetésra érni a kutatókat. Valuch Tibor Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei véltáros, aki megyéjében a forradalom utáni eltorlások adatait összegyűjtötte, két, korább ismeretlen kivégzett hívta fel a figyelmet: masovszky Andrásra (született 1923-ben) ésilágyi Lászlóra (született 1924-ben). Mindkettüket Nyíregyházán végezték ki 1957-ben. Oláh Miklóst (született 1935-ben) Miskolcon ésték halálra és ott is végezték ki 1957-ben - desapja tájékoztatása szerint. Az 1956-os forradalom utáni megtorlások stárása rendkívül nagy apparátust igénylő inka, de előre nem térhet ki a történettudomy. A pontosságra való törekvés nem a filoszoskodása, hanem az események immanens fikájának megismerésre való törekvés. Persze egyáltalán feltételezhetünk logikát egy olyan Matúráról, amelyik a forradalom leverése után évvel még a bosszútól liheg, s 1961-ben is asztal. Ugyanis 1961. augusztus 26-án végez ki Nickelsburg Lászlót, Kovács Lajost és Ómori Istvánt. Különösen tragikussá színezi e légzéseket, hogy ekkor már túlvoltunk az 60-as és 1961-es ún. kis amnesztiákon, és ez az 1963-as nagy amnesztia. Kozák Gyula PAKTUM A MUNKÁSTANÁCSOK ELLEN ig kapóan szép és igaz írást közölt a Világ 1990. ijus 3-i száma Street Ferencről, az Ikarusunkástanácsának vezetőjéről. Történetét én is mihallgattam a munkástanácsok országos ér■ezletén, és mélyen az emlékezetembe vésőit, ahogy eszköztelen természetességgel, de vanakkor az „itt állok, és nem tehetek mást" lutheri rendíthetetlenségével adta elő más hitvallását. A cikk Street alábbi szavain fejeződött be: .Sajnos a parlamentben nincs képviseletünk, pedig nagy szükség lenne rá, hogy jelen legyünk a törvényalkotásban. Bennünket nem véd a törvény. Eddig mindig csak hivatkoztak ránk. Ha ezután is így lesz, meg fog bukni az új kormány. Nem hagyjuk magunkat tovább. " Új kormány még nincs. De az máris beigazolódott, hogy a munkástanácsokat nem védi senki a törvényalkotásban. Az a megállapodás ugyanis, amelyet 1990. április 29-én kötött egymással az MDF és az SZDSZ a tervezett alkotmánymódosítások szövegéről, kihúzná az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Jogi szabályozás hiányában eddig is könnyen ignorálható, támadható volt ez az alap, mely a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon jött létre. Itt a Baloldali Alternatíva Egyesülés kezdeményezésére a Harmadik Oldal harcolta ki, hogy az önkormányzati tulajdon mellett a termelői önigazgató közösségek tulajdonát is ismerjék el és ezt az alkotmány szövegében is rögzítsék. Szerettünk volna erőteljesebb támogatást biztosítani az állami tulajdon egy részének munkás-önigazgatási tulajdonformába való átalakításához, és ebben nem is álltunk egyedül. Ám az EKA hangadói és az MSZ(M)P egyaránt opponálták ezt, így hosszas viták után végül is az EKA javaslatára született meg az alábbi gyengécske, kompromisszumos formula: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és az önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését. " Ez volt az alkotmányos alapja az 1956-os munkástanácsok újjászületésének. Akik nem saját tapasztalatból, azok legfőképpen Bill Lomax Magyarország 1956. című könyvéből tudhatják, hogy a munkástanácsok forradalmi úton jöttek létre 1956 októberében. Abban az időben hamar félreálltották volna az olyan "ellenzéki"politikusokat, akik mihelyt a tulajdonról van szó, egy húron pendülnek a pártállammal, és a bürokrácia érveit visszhangozzák a termelői önigazgatás és a munkástulajdon gazdasági racionalitása ellen. Miközben már a kerekasztal-tárgyalások idején, a Magyarország 1989. szeptember 1-jei számában megjelent cikkemben (Közösségi tulajdon) megcáfoltam ezeket az érdek sugallta érveket, arra is rámutattam: „Sajátos, hogy miközben minden politikai csoportosulás igyekszik 1956 októberét a maga igazolására felhasználni, a munkástanácsokban rejlő üzenet ugyanezekben a körökben süket fülekre talál. " Pedig ekkor még nem is volt október 23-a nemzeti ünneppé nyilvánítva a parlament által. A Munkástanácsok Parlamentje 1956. október 31-én kilenc pontban foglalta össze a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveit, melyek - mint Bill Lomax írta - világosan mutatták, miként kívánja ez a mozgalom „kivenni a hatalmat a kommunista párthoz tartozó főnökök és bürokraták kezéből és hogyan akarja azt maguknak a munkásoknak a kezébe helyezni. ” (Az én kiemelésem - Sz. A. Gy. Nem volna ideje ismét betiltani Bill Lomax könyvét?) Az első két pont ugyanis egyértelműen leszögezte: 1. Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést üzetnek. 2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan választott munkástanács. Milyen szerény, mondhatni visszafogott ehhez képest a Munkástanácsok 1990. évi Parlamentje által létrehozott országos szövetség alapszabályzata, amely szerint „fő cél a vállalati dolgozók tulajdonának a megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajdonként". Olyan program ez, amely társadalmunkban ma széles körű egyetértésre számíthat. Az antikapitalizmussal aligha vádolható Magyarországi Szociáldemokrata Párt alelnöke, Benyó Pál például maga is azt nyilatkozta a Beszélő 1990. május 5-i számában, hogy „tudomásul kell venni a munkásság egyre nyíltabban jelentkező tulajdonosi igényeit, és igyekezni kell ezeket is érvényesíteni a privatizáció során". Ám éppen a Beszélő ugyanezen számából szerezhettünk először tudomást az MDF és az SZDSZ megállapodásának pontos szövegéről, melyből kiderül, hogy az alkotmány 12. szakaszának 2. bekezdését a következőkre akarják redukálni: „Az állam tiszteletben tartja az önkormányzat tulajdonát. " Vagyis most - a hatalom birtokában - még az EKA által javason legyengített formulából is ki akarják hagyni, hogy az állam - mint korábban idéztük - elismeri a termelői önigazgatás tulajdonának létrejöttét és működését. (Ezt a Beszélővel egy időben megjelent HVG MDF SZDSZ paktum című cikke sem tartotta érdemesnek megemlíteni a javasolt változtatások részletes felsorolásakor.) Amikor a kerekasztal-tárgyalásokon Tardos Mártonnal vitatkoztam erről, végső érvként azt mondtam: hagyjuk, hogy a gyakorlat döntsön a termelői önigazgatás tulajdonformája felől. Ennek ugyanis az a feltétele, hogy először is a munkások, alkalmazottak vállalkozzanak erre, akarjanak a saját felelősségükre gazdálkodni, másodszor, hogy képesek legyenek talpon maradni a magánvállalkozással való konkurenciaharcban. S azután: győzzön a jobb! Ebben az időben még csak mutatóban léteztek munkástanácsok (szervezésük egyik pionírja éppen az egykori SZDSZ-es Szalai Erzsébet volt), és azok is inkább csak a régi típusú szakszervezeteket akarták kiszorítani - így szkeptikus mosoly fogadta érvelésemet, de nem volt ellenvetés. Elvégre nehéz lett volna abban a helyzetben kijelenteni, hogy a magánvállalkozás, államigazgatási tulajdon stb. mellett a termelői önigazgatás tulajdonának akkor sem engednek teret, ha bizonyítani tudja életképességét. Hogy ez utópia? Lehet. De olyan „utópia", amelyért érdemes élni, még olyan kockázatot is vállalni, mint Konrád György és Szelényi Iván. Ők ugyanis Az értelmiség útja az osztály hatalomhoz című munkájukban a következőkben fogalmazták meg az államszocializmus bírálatán túlmutató célkitűzésüket: „Tanulnunk kell tehát az államszocialista társadalmak kritikájából, de nem azért, hogy elvessük a szocializmus eszméjét. Legfontosabb soron következő feladatunk, hogy munkálkodjunk a szocializmus egy alternatív modelljének az elméletén... az államszocializmus szociológiai kritikájával hozzá kívántunk járulni egy új, önigazgató szocializmus elméletéhez, mely nem újraelosztó, központi tervező apparátus körül szerveződő osztály uralma, hanem a »közvetlen termelők szabad társulása. " Jelenleg a bizonytalan jogi státus és a korábbi hatalom ellenállása dacára is mintegy 25-30 ezer tagot számlál a munkástanács-mozgalom, melynek már országos szervezete, információs irodája is van, társadalmi munkában dolgozó aktivistákkal. Ezért nem kívánja az új hatalmi elit megvárni, amíg „ a közvetlen termelők szabad társulásai"a gyakorlatban bizonyítják életképességüket. A Kádár-rendszer-miután szovjet segítséggel megszilárította a hatalmát - szétverte a korábban tárgyalópartnernek elismert munkástanácsokat. Ma a békés rendszerváltás korát éljük. Az új hatalmi elit úgy gondolja, hogy a korábban általa is aláírt (sőt maga által megfogalmazott) alkotmányszöveg megcsonkítása is megfelel a célnak. Ám visszaemlékezve Street Ferenc elöljáróban idézett szavaira; nem biztos, hogy ez valóban elegendő lesz. Szabó András György , 1990. május 17. 47