Abauj-Kassai Közlöny, 1873 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1873-01-29 / 5. szám

Nem „prókátoros fogás“-e­ abból, hogy a jelen kormány helyett mást óhajtunk — azt vonni ki, hogy gyakori kormány­változást kívá­nunk ? Higgje el t. kortársunk, hogy ha egyszer kormányra jutunk, legalább is oly sokáig óhajtjuk azt megtartani, mint tartja a mostani kormánypárt. De hát a „Reformpárt“ nem óhajtja a „reformot“ a kormányban?? . . . Ugyan ő mondá és azután Kautz Gyula kér, hogy az adóbehajtás azért kerül nálunk oly sokba, mert nálunk hiányzik a kötelességérzet, sőt sokan hazafiságnak tartják adót nem fizetni, és ezért végrehajtással kell az adót beszedni. Erre is van egy kis megjegyzésünk. Egyrészről mi úgy tudjuk, hogy a végre­hajtás költségeit megveszik a hátralékoson, még­pedig azon is, akitől nem végrehajtással vették be magát az adót, mihelyt addig késett, míg az adó­végrehajtó a községben megjelent. A végrehajtási költség tehát nem nagyobbíthatja a rendes adószedési költséget. Másrészről, ha úgy van népünk egy részénél, mint említett képv.társaink állítják , nem az-e az oka, hogy a kormány ugyanazon hivatalok, szinte ugyanazon egyének kezében hagyta az adó­­szedést, a­kikében volt akkor, midőn valóban ma­gunk is hazafiságnak tartottuk az adót nem fizetni ? Miért nem bízta azt rögtön a törvényhatóságokra ? még azon esetben is legalább egy időre, ha ezt csakugyan nem tartotta czélszerűnek állandóan tenni, —­ egy időre mondjuk, hogy a nép észreve­gye a változást ? A fentebb említett prókátori érvelésnek ha­sonmását különben Pulszky Ferencz kpv. is hasz­nálta, midőn az ellenzék takarékossági kívánatára czélozva, kérdé: abbahagyjuk-e a megkezdett vas­utakat ? a honvédség alkotását ? a bankkérdés megoldatását? Nem tréfálunk, ez utóbbi kérdés is az ellenzékhez volt intézve! Kautz Gyula kpv. különben alakilag jeles beszédére is akartunk némely megjegyzéseket ten­ni ; de ezekben Horn Ede kpv.társunk minket megelőzvén — t. olvasóinkat az ő beszédére uta­sítjuk ; a magunk részéről még csak azt adván hozzá, hogy ő nekünk veté szemünkre, hogy bírál­­gatni tudunk, de „practicus jó tanácsosai előál­lni nem“ ; és ime! a tanács, a­melyet ő adott beszé­dében a kormánynak : pénzügyi helyzetünk képét — igaz ! — kedvezőbb színekben tüntetné elő, de a helyzetet magát semmivel se javítaná. Fest Imre kpv. már megérintett beszédében annyira kedvező színekben igyekezett a helyzetet festeni, hogy összefoglalva az eddigi 6 éves keze­lést a rendes tételekben 6 millió felesleget tün­tetett ki. Hasonlókat hallottunk másoktól is, mint például, hogy az 1-ső évben volt 15 millió feles­leg, a 2-ik évben 5 millió, tehát a két első évben 20 millió. Mi megvalljuk részünkről ezt önámítás­­nak tartjuk. Szerintünk az az 1-ső évi 15 millió 1­e­o­l­v­a­d­t a 2-ik évben 5 millióra, és ama­z 5 millió hat évi felesleg , azt tudjuk, hogy sehol sincs , de átváltozott egy sokkal nagyobb hián­nyá. Sőt mi megfordítva — nem vigasztalást, de inkább ellenkezőt merítünk abból, hogy előbb fel­eslegünk volt és most hi­á­n­y­u­n­k van. A miniszterelnök is túllőtt a czélon, midőn arra, hogy az ellenzék megtakarításokat óhajt, azzal gondolt hatalmasan megfelelni, hogy Tisza Kálmán kpv. őt, mint akkori földmivelési minisz­tert, nemcsak megtámadta, de szinte vád alá kí­vánta helyeztetni azért, hogy a törvény által fel­­állíttatni rendelt egy gazdasági felsőbb tanintéze­tet azon évben — épen takarékossági szempontból — fel nem állított. Ha az ilyen érvelést nem tu­lajdonítanék azon vérünkbe ment prókátoroskodási viszketegnek, el kellene szomorodnunk rajta, mert akkor azt kellene hinnünk, hogy min.elnökünk nem fogja fel azon óriási különbséget, a­mi e két dolog közt van : „nem ajánlani a törvényhozásnak valamely intézet létesíttetését, mert sokba kerül és nem elhalaszthatatlan“ és „végre nem hajtani a meghozott törvényt, (habár) takarékossági okokból!“ Őszinte sajnálattal hallottuk miniszterelnö­künktől azon másik túllövést is a czélon, midőn azok ellenében, a­kik netalán kelleténél kevesebbre becsülik kiegyezésünket és összeköttetésünket az az osztrák tartományokkal, az ellenkező tálságra vetemedett, s jónak látta a magyar miniszterelnöki székből azon tant hirdetni, hogy Magyarország e kapcson kívül, saját erejével fenn nem állhat!! Az sem gyakorolt valamely nagyon jó hatást reánk, midőn a magyar minisztérium 6-ik évében a központi miniszteri hivatalnokokról a min.elnök mondá, hogy „még nélkülözik a kellő tapaszta­lást és hogy „vágynak köztök, akik nem dol­goznak, de nem azért mintha nem volna mit dol­­gozniok, de mert vagy nem tudnak, vagy nem akarnak dolgozni.“ És valljon nem volt-e túllövés a czélon, mi­dőn azt kérdé: akarunk-e a törvényhatóságok köz­­igazgatási javadalmazásából levonni ? akarjuk-e az­­ országos tébolydát megszüntetni? akarjuk-e félig szabályozott vizeinket jelen állapotukban hagyni ? Pedig a min.elnök ur is bizonyosan tudja, hogy „qui nimium probat, nihil probat.“ Ily érvekkel bebizonyítottnak hívén a min.­elnök ur azon állítását, hogy a kiadásokon semmit se takaríthatunk meg, a beruházásokra tért át, a­melyeket részünkről többen túlságosaknak vagy rohamosoknak állítottak. Ezeket azonban nézete szerint azért kellett most, habár kölcsönök­ből is mind megtenni, mert néhány év múlva ugyanazokat csak sokkal drágábban, vagy néme­lyeket — mint a sugárutat — soha semmi áron többé nem lehetne létesítenünk. Az állam ingatlan vagyon­á­n­a­k e­l­a­d­a­t­á­s­á­t veszélyesnek tartja, mert más álla­mok példája is mutatja, hogy az azokért bevett pénz hamar elkelt, és midőn még nagyobb szük­ség lett volna, nem volt mihez nyúlni. Miután tehát se megtakarítás, se kölcsön, se vagyon­eladással a hiányt nem fedezhetjük , nem marad egyéb forrás, mint az adó fokoztatása, neveltetése. Csak az a kérdés — mondá­a min, elnök úr — hogy az adóval magát a polgárok vagyon­tőkéjét meg ne támadjuk, mert ez esetben le kellene mondanunk minden remény­ről egy jobb jövő iránt. De hogy ettől nincs mit félnünk — arra nézve érvül összehasonlítást tett az 1848-ik év előtti és mostani állapotok közt. Akkor — szerinte — a magyar főúri és közép­nemesi birtokok egyaránt rész­kezelés alatt, roszul felszerelve, alig jövedelmeztek valamit, idegen ke­zekbe mentek át, pedig ezen birtokok semmi adó­val se voltak terhelve, és a főurak külföldön köl­tötték jövedelmüket, a középbirtokosok pedig leg­feljebb a vásárokon a czigányok iránt Maecenas­­kodtak. Most a nagy adó mellett a birtokok jól felszerelve, a birtokosok nagyobb jólétnek örven­denek. A min.elnök úr ékes szavakkal festé e jólé­tet , de azért nem sikerülhetett elfelejtetnie, hogy ezen jobblétnek a társadalom általa felhozott osz­tályai közül örvendhet a volt jobbágy, az iparos, és a nagybirtokos, akinek minden körülmények közt több jövedelme van a szorosan szükségesnél, de a középbirtokos osztály az adó és némely vidé­ken vizszabályozási költségek minden átmenet nél­kül reánehezedett súlyát nem bírván, már igen nagy részben birtoktalanná lett; és ennek birtokai — és nem 48 előtt, de most mennek át részben a nagy­birtokosok, részben a volt jobbágyok, tegna­­ p A it C­Z A. (Folytatás.) A folyosón találkozott Zerghővel. — Aláz’ szolgája, mérnök úr! — szólt ez házi sapkáját megemelietve. — Jó estét! — Csak méltóztassék besétálni, az urak igen jó kedvben vannak : Borsi úr sokat nyert a kár­tyán, s most az egész társaságot pezsgőzteti. — Mindjárt gondoltam — szólt Kárai és bement a kaszinóba, többen eléje siettek, és rög­tön­­ az asztalhoz vezették, hol Csókabánya értelmi­ségének nagy része képviselve volt. A kedélyek már nagyobbrészt csillogtak a habzó champag­­nertől; mindenki szívesen fogadta az újonnan ér­kezettet ; koczintottak vele mindnyájan, még Ehren­­kreutz is. Kárait ismét megszállották a szomorú gon­dolatok, mikor Ehrenkreutzzal koczintott, de csak megitta a pezsgőt, hisz ki tudja, mennyire meg­érdemelte Malvin vonzalmát. A későbben felhordott vacsora még jobban nevelte az ivás vágyát, s legtöbben — talán gaz­dálkodási szempontból — abban hagyták a pezs­gőt , de Ehrenkreutz s még néhányan megmarad­tak mellette. A lasankint felhevült társaság bő kantárszárra eresztette beszédét, és lett ott hall­ható minden hallani való és hallani illetlen dolog. Korai józan volt, mérsékelten ivott, azért okosabb dologra akarta fordítani a beszédet, fel­állott pohárral kezében, és szólani kezdett: — Uraim ! — Halljuk! — zúgtak mindnyájan szavába. — Nem toasztozni akarok, hanem egy fon­tos dologra kívánnám felhívni önök figyelmét. Az egész országban nagy az érdeklődés, és minde­nütt folynak a gyűjtések a létesítendő pesti nép­színházra. — Ne féljenek, nem akarok itt mind­járt gyűjtő­ívvel körül­járni, habár Bac­us-isten egyik legkitűnőbb adománya az adakozási szellem; .e annyit mégis bátor vagyok megpendíteni, hogy mi kik ez asztalnál a mulatság részesei vagyunk, a szent czéltól indíttatva, tarthatnánk egy műked­velői színi előadást, melynek jövedelme azután a pesti népszínházra fordíttatnék. — Éljen! — volt a dörgő válasz és a po­harak sorra koc­czantak. Zerg­ő is, ki eközben a kaszinóterembe tért, elégülten és vidám mosol­lyal hajlongott az asztal mögött, evvel mintegy beleegyezését nyilvánítván a mondott indítványba. A válasz nem maradhatott el, Talókuthy fiatal ügyvéd viszonzott a felhívásra. — Mi mindnyájan, legalább úgy hiszem, mindnyájan elfogadjuk az indítványt és mindenek­előtt önt, kedves jó ismerősünket kérjük fel a rendező szerepére. — Helyes ! Éljen! — zúdultak fel újra az asztal lovagjai és újra kocsintanak. A további tárgyalások már csak ülve foly­tattalak. Bármely népszínmű vagy vígjáték ta­lált volna itt kellő számú szereplőkre a férfiak közül, csak az volt a bökkenő, hogy a nőket ho­gyan toborzzák össze. — Nők, nők kellenek tisztelt uraim ! — Például lehetne a Favás kisasszonyokat felkérni. — Azután Koromy Bellát. — Hát a legszebbet el­méltóztattak feledni? — szólt Zerghő ájtatosan mosolyogva és haj­longva. — Kit, ki az ? — Nos, Bársony Malvin kisasszony. — Igaz, derék, éljen ! Ő bármi szerepben hódító lesz, és különösen alkalmas a szerelmes szerepekre. Zerghő elégedetten dörzsölgette kezeit, Kárai pedig furcsa szemmel nézett az indítványozóra. Zerghe elértette a tekintetet, s mint ki jól végezte a dolgát, ravasz mosol­lyal távozott ki a terem­ből. — Csakhogy szőnyegre hozhatta Malvint. — Már az igaz, hogy pompás egy kis­lány, szeretnék vele bármilyen szerelmes komédiát végig­játszani, ha egy kötet szerepet kellene is bema­golnom — szólt egyik fiatal ember. — Barátom, magának igen fromme Gedan­ken vannak; lássa nekem nem muszáj rollokat ta­nulni, és mégis szerelmesért játszom — szólt di­csekedve a Bitter von Ehrenkreutz. Ha a Beit­­sehulból haza­megyek, hát mindig früstökre egy kis puszi nekem nagyon jól esik a szép Mal­vinkámtól. — Tartóztassa magát főhadnagy úr kaland­jainak elbeszélésében; most itt többen vannak, a­kik köztünk élő személyeket megsérteni nem en­gednek — szólt Kárai és alig bírta kitörőben levő szenvedélyét elfojtani. A vendégek megütődve néztek rá, kivált azok, kiknek még nem volt mámoros a szemök ; nem szólt azonban senki a dologba, mert katoná­val, különösen lovas tiszttel kikezdeni nem minden emberfiának adatott. (10 aran­nyal jutalmazott beszélj .) — írta Posta Sándor. —

Next