Abauj-Kassai Közlöny, 1873 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1873-01-29 / 5. szám
Nem „prókátoros fogás“-e abból, hogy a jelen kormány helyett mást óhajtunk — azt vonni ki, hogy gyakori kormányváltozást kívánunk ? Higgje el t. kortársunk, hogy ha egyszer kormányra jutunk, legalább is oly sokáig óhajtjuk azt megtartani, mint tartja a mostani kormánypárt. De hát a „Reformpárt“ nem óhajtja a „reformot“ a kormányban?? . . . Ugyan ő mondá és azután Kautz Gyula kér, hogy az adóbehajtás azért kerül nálunk oly sokba, mert nálunk hiányzik a kötelességérzet, sőt sokan hazafiságnak tartják adót nem fizetni, és ezért végrehajtással kell az adót beszedni. Erre is van egy kis megjegyzésünk. Egyrészről mi úgy tudjuk, hogy a végrehajtás költségeit megveszik a hátralékoson, mégpedig azon is, akitől nem végrehajtással vették be magát az adót, mihelyt addig késett, míg az adóvégrehajtó a községben megjelent. A végrehajtási költség tehát nem nagyobbíthatja a rendes adószedési költséget. Másrészről, ha úgy van népünk egy részénél, mint említett képv.társaink állítják , nem az-e az oka, hogy a kormány ugyanazon hivatalok, szinte ugyanazon egyének kezében hagyta az adószedést, akikében volt akkor, midőn valóban magunk is hazafiságnak tartottuk az adót nem fizetni ? Miért nem bízta azt rögtön a törvényhatóságokra ? még azon esetben is legalább egy időre, ha ezt csakugyan nem tartotta czélszerűnek állandóan tenni, — egy időre mondjuk, hogy a nép észrevegye a változást ? A fentebb említett prókátori érvelésnek hasonmását különben Pulszky Ferencz kpv. is használta, midőn az ellenzék takarékossági kívánatára czélozva, kérdé: abbahagyjuk-e a megkezdett vasutakat ? a honvédség alkotását ? a bankkérdés megoldatását? Nem tréfálunk, ez utóbbi kérdés is az ellenzékhez volt intézve! Kautz Gyula kpv. különben alakilag jeles beszédére is akartunk némely megjegyzéseket tenni ; de ezekben Horn Ede kpv.társunk minket megelőzvén — t. olvasóinkat az ő beszédére utasítjuk ; a magunk részéről még csak azt adván hozzá, hogy ő nekünk veté szemünkre, hogy bírálgatni tudunk, de „practicus jó tanácsosai előállni nem“ ; és ime! a tanács, amelyet ő adott beszédében a kormánynak : pénzügyi helyzetünk képét — igaz ! — kedvezőbb színekben tüntetné elő, de a helyzetet magát semmivel se javítaná. Fest Imre kpv. már megérintett beszédében annyira kedvező színekben igyekezett a helyzetet festeni, hogy összefoglalva az eddigi 6 éves kezelést a rendes tételekben 6 millió felesleget tüntetett ki. Hasonlókat hallottunk másoktól is, mint például, hogy az 1-ső évben volt 15 millió felesleg, a 2-ik évben 5 millió, tehát a két első évben 20 millió. Mi megvalljuk részünkről ezt önámításnak tartjuk. Szerintünk az az 1-ső évi 15 millió 1eolvadt a 2-ik évben 5 millióra, és amaz 5 millió hat évi felesleg , azt tudjuk, hogy sehol sincs , de átváltozott egy sokkal nagyobb hiánnyá. Sőt mi megfordítva — nem vigasztalást, de inkább ellenkezőt merítünk abból, hogy előbb feleslegünk volt és most hiányunk van. A miniszterelnök is túllőtt a czélon, midőn arra, hogy az ellenzék megtakarításokat óhajt, azzal gondolt hatalmasan megfelelni, hogy Tisza Kálmán kpv. őt, mint akkori földmivelési minisztert, nemcsak megtámadta, de szinte vád alá kívánta helyeztetni azért, hogy a törvény által felállíttatni rendelt egy gazdasági felsőbb tanintézetet azon évben — épen takarékossági szempontból — fel nem állított. Ha az ilyen érvelést nem tulajdonítanék azon vérünkbe ment prókátoroskodási viszketegnek, el kellene szomorodnunk rajta, mert akkor azt kellene hinnünk, hogy min.elnökünk nem fogja fel azon óriási különbséget, ami e két dolog közt van : „nem ajánlani a törvényhozásnak valamely intézet létesíttetését, mert sokba kerül és nem elhalaszthatatlan“ és „végre nem hajtani a meghozott törvényt, (habár) takarékossági okokból!“ Őszinte sajnálattal hallottuk miniszterelnökünktől azon másik túllövést is a czélon, midőn azok ellenében, akik netalán kelleténél kevesebbre becsülik kiegyezésünket és összeköttetésünket az az osztrák tartományokkal, az ellenkező tálságra vetemedett, s jónak látta a magyar miniszterelnöki székből azon tant hirdetni, hogy Magyarország e kapcson kívül, saját erejével fenn nem állhat!! Az sem gyakorolt valamely nagyon jó hatást reánk, midőn a magyar minisztérium 6-ik évében a központi miniszteri hivatalnokokról a min.elnök mondá, hogy „még nélkülözik a kellő tapasztalást és hogy „vágynak köztök, akik nem dolgoznak, de nem azért mintha nem volna mit dolgozniok, de mert vagy nem tudnak, vagy nem akarnak dolgozni.“ És valljon nem volt-e túllövés a czélon, midőn azt kérdé: akarunk-e a törvényhatóságok közigazgatási javadalmazásából levonni ? akarjuk-e az országos tébolydát megszüntetni? akarjuk-e félig szabályozott vizeinket jelen állapotukban hagyni ? Pedig a min.elnök ur is bizonyosan tudja, hogy „qui nimium probat, nihil probat.“ Ily érvekkel bebizonyítottnak hívén a min.elnök ur azon állítását, hogy a kiadásokon semmit se takaríthatunk meg, a beruházásokra tért át, amelyeket részünkről többen túlságosaknak vagy rohamosoknak állítottak. Ezeket azonban nézete szerint azért kellett most, habár kölcsönökből is mind megtenni, mert néhány év múlva ugyanazokat csak sokkal drágábban, vagy némelyeket — mint a sugárutat — soha semmi áron többé nem lehetne létesítenünk. Az állam ingatlan vagyonának eladatását veszélyesnek tartja, mert más államok példája is mutatja, hogy az azokért bevett pénz hamar elkelt, és midőn még nagyobb szükség lett volna, nem volt mihez nyúlni. Miután tehát se megtakarítás, se kölcsön, se vagyoneladással a hiányt nem fedezhetjük , nem marad egyéb forrás, mint az adó fokoztatása, neveltetése. Csak az a kérdés — mondáa min, elnök úr — hogy az adóval magát a polgárok vagyontőkéjét meg ne támadjuk, mert ez esetben le kellene mondanunk minden reményről egy jobb jövő iránt. De hogy ettől nincs mit félnünk — arra nézve érvül összehasonlítást tett az 1848-ik év előtti és mostani állapotok közt. Akkor — szerinte — a magyar főúri és középnemesi birtokok egyaránt részkezelés alatt, roszul felszerelve, alig jövedelmeztek valamit, idegen kezekbe mentek át, pedig ezen birtokok semmi adóval se voltak terhelve, és a főurak külföldön költötték jövedelmüket, a középbirtokosok pedig legfeljebb a vásárokon a czigányok iránt Maecenaskodtak. Most a nagy adó mellett a birtokok jól felszerelve, a birtokosok nagyobb jólétnek örvendenek. A min.elnök úr ékes szavakkal festé e jólétet , de azért nem sikerülhetett elfelejtetnie, hogy ezen jobblétnek a társadalom általa felhozott osztályai közül örvendhet a volt jobbágy, az iparos, és a nagybirtokos, akinek minden körülmények közt több jövedelme van a szorosan szükségesnél, de a középbirtokos osztály az adó és némely vidéken vizszabályozási költségek minden átmenet nélkül reánehezedett súlyát nem bírván, már igen nagy részben birtoktalanná lett; és ennek birtokai — és nem 48 előtt, de most mennek át részben a nagybirtokosok, részben a volt jobbágyok, tegna p A it CZ A. (Folytatás.) A folyosón találkozott Zerghővel. — Aláz’ szolgája, mérnök úr! — szólt ez házi sapkáját megemelietve. — Jó estét! — Csak méltóztassék besétálni, az urak igen jó kedvben vannak : Borsi úr sokat nyert a kártyán, s most az egész társaságot pezsgőzteti. — Mindjárt gondoltam — szólt Kárai és bement a kaszinóba, többen eléje siettek, és rögtön az asztalhoz vezették, hol Csókabánya értelmiségének nagy része képviselve volt. A kedélyek már nagyobbrészt csillogtak a habzó champagnertől; mindenki szívesen fogadta az újonnan érkezettet ; koczintottak vele mindnyájan, még Ehrenkreutz is. Kárait ismét megszállották a szomorú gondolatok, mikor Ehrenkreutzzal koczintott, de csak megitta a pezsgőt, hisz ki tudja, mennyire megérdemelte Malvin vonzalmát. A későbben felhordott vacsora még jobban nevelte az ivás vágyát, s legtöbben — talán gazdálkodási szempontból — abban hagyták a pezsgőt , de Ehrenkreutz s még néhányan megmaradtak mellette. A lasankint felhevült társaság bő kantárszárra eresztette beszédét, és lett ott hallható minden hallani való és hallani illetlen dolog. Korai józan volt, mérsékelten ivott, azért okosabb dologra akarta fordítani a beszédet, felállott pohárral kezében, és szólani kezdett: — Uraim ! — Halljuk! — zúgtak mindnyájan szavába. — Nem toasztozni akarok, hanem egy fontos dologra kívánnám felhívni önök figyelmét. Az egész országban nagy az érdeklődés, és mindenütt folynak a gyűjtések a létesítendő pesti népszínházra. — Ne féljenek, nem akarok itt mindjárt gyűjtőívvel körüljárni, habár Bacus-isten egyik legkitűnőbb adománya az adakozási szellem; .e annyit mégis bátor vagyok megpendíteni, hogy mi kik ez asztalnál a mulatság részesei vagyunk, a szent czéltól indíttatva, tarthatnánk egy műkedvelői színi előadást, melynek jövedelme azután a pesti népszínházra fordíttatnék. — Éljen! — volt a dörgő válasz és a poharak sorra kocczantak. Zergő is, ki eközben a kaszinóterembe tért, elégülten és vidám mosollyal hajlongott az asztal mögött, evvel mintegy beleegyezését nyilvánítván a mondott indítványba. A válasz nem maradhatott el, Talókuthy fiatal ügyvéd viszonzott a felhívásra. — Mi mindnyájan, legalább úgy hiszem, mindnyájan elfogadjuk az indítványt és mindenekelőtt önt, kedves jó ismerősünket kérjük fel a rendező szerepére. — Helyes ! Éljen! — zúdultak fel újra az asztal lovagjai és újra kocsintanak. A további tárgyalások már csak ülve folytattalak. Bármely népszínmű vagy vígjáték talált volna itt kellő számú szereplőkre a férfiak közül, csak az volt a bökkenő, hogy a nőket hogyan toborzzák össze. — Nők, nők kellenek tisztelt uraim ! — Például lehetne a Favás kisasszonyokat felkérni. — Azután Koromy Bellát. — Hát a legszebbet elméltóztattak feledni? — szólt Zerghő ájtatosan mosolyogva és hajlongva. — Kit, ki az ? — Nos, Bársony Malvin kisasszony. — Igaz, derék, éljen ! Ő bármi szerepben hódító lesz, és különösen alkalmas a szerelmes szerepekre. Zerghő elégedetten dörzsölgette kezeit, Kárai pedig furcsa szemmel nézett az indítványozóra. Zerghe elértette a tekintetet, s mint ki jól végezte a dolgát, ravasz mosollyal távozott ki a teremből. — Csakhogy szőnyegre hozhatta Malvint. — Már az igaz, hogy pompás egy kislány, szeretnék vele bármilyen szerelmes komédiát végigjátszani, ha egy kötet szerepet kellene is bemagolnom — szólt egyik fiatal ember. — Barátom, magának igen fromme Gedanken vannak; lássa nekem nem muszáj rollokat tanulni, és mégis szerelmesért játszom — szólt dicsekedve a Bitter von Ehrenkreutz. Ha a Beitsehulból hazamegyek, hát mindig früstökre egy kis puszi nekem nagyon jól esik a szép Malvinkámtól. — Tartóztassa magát főhadnagy úr kalandjainak elbeszélésében; most itt többen vannak, akik köztünk élő személyeket megsérteni nem engednek — szólt Kárai és alig bírta kitörőben levő szenvedélyét elfojtani. A vendégek megütődve néztek rá, kivált azok, kiknek még nem volt mámoros a szemök ; nem szólt azonban senki a dologba, mert katonával, különösen lovas tiszttel kikezdeni nem minden emberfiának adatott. (10 arannyal jutalmazott beszélj .) — írta Posta Sándor. —