Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-01-07 / 1. szám
szegényebb községek némi segélyt nyernek, de soha sem többet a fizetés felerészénél. A munkaiskolák száma meghaladja a 300-at, az osztályoké az 500-at. Ezen osztályokba járt 12275 leány; esik tehát egy-egy iskolára 40, és egy-egy osztályra 22 tanuló. Ezen tanulók kötöttek 24110 pár ut, és kioldottak 33343 harisnyát; készítettek 17631 uj inget, javítottak 14337 drbot, beszegtek 33343 drbot és elkészítettek 34064 különböző darabot. Egy-egy gyermekre esik tehát 12—13 darab. Alkalmazva volt 294 nő. Hogy a tanítónők száma kisebb, mint a munkaiskoláké, onnan van, hogy egyes tanítónők két munkaiskolát is vezettek. A munkaiskolák nálunk teljesen ismeretlen növények. Bölcs törvényhozóink bizony ezekről teljesen megfeledkeztek, minisztériumunk pedig más fontosabb (?) teendőkkel van elfoglalva, hogysem rendeletileg segíteni igyekeznek e bajon. Ez az oka, hogy csakis nagyobb helységekben, hol tanítónőket alkalmaznak, találkozunk nem munkaiskolákkal ugyan, hanem munkaórákkal, meg privát egyének által állított úgynevezett varrodákkal. Ez utolsókat csak a nyereségre, a haszonra való kilátás létesíti és azért egy sorba állíthatók a zugiskolákkal, ezekkel pedig mai nap tisztában van minden gondolkodó ember, így csak a leányiskoláinknál dívó munkaórákat tekinthetjük a munkaiskolák pótlékául. Nézzük csak miképen vannak ezek szervezve? Hogy annál tisztább képet nyerjünk, látogassunk meg egy ilyen munkaórát. Mielőtt azonban ezt tennék, kérjünk engedelmet a tanítónők Nagyságától ez indiskréciónkért, mert különben még megharagszik reánk; jelentsük ki jóelőre, hogy a munkatanításhoz egyátalában nem értünk, mert különben úgy járunk mint e sorok írója járt egyszer, midőn a munkatanítás rendszeresebb kezelése érdekében inditványnyal fellépni merészelt. A jelenlévő tanítónők elborzadva merészségén és az asszonyi teendőkbe hívatlan beavatkozásán roppantul felindulván, azt kérdezték tőle: „Tud-e maga kötni?“ Persze, hogy erre szégyennel és töredelemmel be kellett vallania, hogy bizony annyira még nem jutott. Mire ezután kárörvendező mosollyal és megvető kicsinyléssel azt felelék: „Hallgasson, ha nem ért hozzá“. Magától értetődik, hogy ily döntő érvek előtt meg kellett hajolni. És most kopogjunk be az iskolába. Már az ajtó előtt jócska zaj üti meg füleinket. Belépésünkkor ott találjuk a tanítónőt az iskola közepén egy csoport gyermek által körülvéve, amint mindenkinek egyenként vagy mutat valamit, vagy munkáját megkezdi. Egynek távoztával más lép helyére, így megy az óra végéig. S minő munkát végeznek ? Egyik két, másik varr, egyik himez, másik horgol, szóval ahányan vannak, annyiféle a munkájuk. No most majd elszóltuk magunkat, mert bizony a leányseregnek háromnegyede vagy legalább fele egy és ugyanazon munkával van elfoglalva. Lármáz és pajzánkodik. Miért? Nem hozott munkát. Megbotránykozásunk, melyet belépésünkkor a zajongás bennünk keltett, sajnálkozássá változik át és pedig annyival is inkább, mert látjuk, hogy a szegény tanítónőre csak (!) 50—80 virgoncz, már természeténél fogva fecsegésre hajlandó leányka van bízva. Valóban még örülünk, hogy ezen, a heringek módjára összezsúfolt leánykák közül még egynek sem szuratott ki a szeme. De csodálkoznunk is kell, hogy tanítónőink a munkatanításnak eme kellemetlen, sikertelen és veszedelmes voltát mindeddig fel nem ismerték és a a tanhatóságoknak e tekintetben még mi javaslatot sem nyújtottak be; különösen ha meggondoljuk, hogy a fentebbieken kívül az iskola bútorzata és megvilágítása is teljesen kizárja az egészséges munkatanításnak még lehetőségét is; ha tudjuk, hogy a tanítás ezen fontos ágára csak két órácska jut és ezek is nem egymás után, hanem a hétnek két napján, rendesen 3—4-ig tartatnak, és ha végre még azt is hozzávesszük, hogy a munkatartást, nem úgy mint Aargauban a 3-ik, hanem már az első osztályban kezdik meg. A mondottakból önkényt következik a munkaiskolák czélszerű berendezésének mikéntje. Foglaljuk ezeket rövideden össze. Mindenek előtt elv gyanánt ki kell mondanunk, hogy a munkatanítás is osztály és nem egyesek tanítása. Ezen elvből leszármaztatás útján még a következő pontokat nyerjük. 1. Egy osztályban sikerrel nem tanítható több 20—25 növendéknél. 2. A tanszobák czélszerü bútorzattal látandók el. 3. A munkatanítás csak a 3-ik osztálytól veszi kezdetét és pedig télen át legalább 4, nyáron átf 6. órával. 4. A munkaanyagot az iskolaszék adja. E czélra fizet minden növendék (az igen szegényeket kivéve) a beiratásnál egy forintot. 5. A munkanemet meghatározza a tanítónő, de megalapítandó terv alapján. 6. Pium desideriumképpen a fentebbiekhez még hozzácsatoljuk, hogy a törvény által különben is ismétlő iskola látogatására kötelezett leányok számára ingyenes munkaiskola állítandó. Ezen pontoknak bővebb indokolása a felmondottaknál fogva felesleges, különben is egy hetilap keretén kívül esvén, inkább szaklapokba való. Erős meggyőződésem, hogy nőink munka- és igy keresetképességét is csak ilyen iskolák emelhetik. Értelmiség és munkaképesség pedig a legészszerűbb emanczipáció nőink részére És most még néhány szó Aargau többi elemi tanintézeteiről. A kantonban van két menház vásott, romlott erkölcsi gyermekek számára. — Olsbergen és Effingenben összesen 66 gyermekkel. Az állam mindkét intézet fentartásához 5000 fokkal járul, a többit saját földbirtokukból teremtik elő az intézetek. Ily nemű intézetünk van kettő: Balaton-Füreden és Tót-Lipcsén. Az első Molnár Aladár nemeslelkű buzgólkodása következtében létesült, de az állam, ha emlékezetem nem csal, egy krajczárral sem segélyzi. Inkább kiadja ennek százszoros összegét börtönökre. Van továbbá 2 szegénynevelő intézete: Friedbergen és Kastelnben összesen 40 gyermekkel. Az állam 1500 fokkal segélyezi e két intézetet. — Nálunk az árvaházak pótolják ezeket. Hány ilyen van, nem tudom. Különben a közoktatási minisztérium sem tudja. Siketnéma intézetet hármat találunk Aargauban: Aargau, (városban), Baden és Zeffingenben, összesen 60 növendékkel. Az állam 6000 foknyi segélyt ad nekik évenkint. Nekünk egy, mondd egy ily nemű intézetünk van Váczon. Kisdedóvoda van e kantonban 22. Szervezetük azonban teljesen czélszerűtlen, amennyiben írás, olvasás, számolás rendes tantárgyuk. A kormány mindenképen oda törekszik, hogy Fróbelkertekké változtassanak át, de mivel ezeket semmivel sem segélyzi, döntő befolyást e tekintetben nem gyakorolhat. Frőbelkert különben csak egy van Laufenburgban. A kormány 400 fokot ad erre. Végül megemlítendő még a két gyáriskola: Badenben és Niederlenzen 90 növendékkel. Ezeket az illető gyártulajdonosok tartják fen. Ezen nehány adatból is látjuk, mily változatos képet nyújt Aargau elemi tanügye, pedig félannyi sincs mint Abaujmegye. (Folytatása köv.) 1 Erdődi. Egyről mit szól! Budapest, január 3-án. Odarekedtek a jég közé! Ott töltötték a karácsonyt, a jégtorlaszok közé zárt hajóban. És milyen nagy hűhót csaptak vele! Diadalmenetet rendezett számukra a nagy világ az északi sarktól le Budapestig ; bankettek rendeztettek, ódon felolvasások követték egymást nyakrafőve — mind csak azért, mert a „Tegetthof“ odafagyott a jégtorlaszok közé. No bizony, nagy tudomány kell ahoz: az északi sarkon a jég közé rekedni. De tessék kérem megpróbálni azt a Dunán, és hozzá még ebben a lágy, olvadó időben. Nos szíves olvasóm ! ugye lehetetlennek tartasz ily sarkexpedíczióféle sportot a Dunán? Pedig hogy nem lehetetlenség, bebizonyította azt a „Debreczen“ — már t. i. a hajó — e napokban. Történt pedig a dolog a következképpen: Az óbudai kikötőben csendesen vesztegelt a „Debreczen“, várva szép türelemmel az időt, midőn a didergő Duna felölti magára téli pánczélát, s még jobban várva azt az időt, midőn a nap heve letéteti azt vele megint. Történt pedig, hogy nehány úri ember — a rósz nyelvek azt beszélik, hogy a Duna gőzhajózási társulat nehány érdemes hivatalnoka — kényelmesebb dolognak tartván a tengelyen való utazásnál a sima Duna tükrén siklani át Pestre, kiszóbták a „Debreczen“-t csendes nyugalmából, és hipp-hopp! megérkezőnek rajta Pestre. Tólhavának kellő közepette hajón tenni meg az utat Ó-Budától Pestig — semmi esetre sem mindennapi „sport.“ Hanem bizony ez a „sport“ nem volt oly szerencsés kimenetelű, mint a Zubovitsé! Mert amint — kérem — másnap reggel ismét Ó-Buda biztos kikötőjébe akartak volna visszatérni, azt vették észre, hogy elül jég, oldalt jég, hátul jég, mindenütt jég. Vagyis a „Debreczen“ tisztess&s módon odarekedt a jég közé. Ott didereg, ott reszket szegény a fagyos karok ölelésétől a lánczhit alatt.... A idő egyre hidegebb lesz. Aajót körítő jégpánczél erősbödik, s a hajót min erősebben öleli át. A 5g eltávolítására, vagy a hajó kiemelésére gondolni ;em lehet. Egy 80,000 frt értékű hajó veszendőbe! Nem mindennapi látvány lesz az a lánczhidi sétáló publikumra nézve, hogy mint enyészik 1 lassankint 80,000 frt a jég között.... Hát váljon itt „ki fogja megfizetni a szenet! -* - -Hát ízt — kérem — ki gondolta volna, hogy ennyire korcsosodott már a magyar faj! Olyan élhetetlen , olyan hülyék, olyan nyavalyások vagyunk mi hogy derék tót atyánkfiaitól kell egy kis éltetőért kölcsönkérnünk, hogy valahogy végképp eltenyésszünk. So s nevess szíves olvasóm ! nem tréfálok én mostan egy csöppet sem. — íme győződjél meg róla. A „ árodne Noviny“ czímű tót lap 149. számában óríl-szóra — persze ékes tót nyelven — olvashatók z épületes sorok: „Jól nem mondotta Veszelovszky orvos (váljon ki ?)] a magyaroknak, hogy ki fognak veszni, meg fognak, a helyett, hogy szaporodnának. Néhány év múlva nem lesz magyar a világon, s a szláv népfajok nagy kiállításán az utolsó mgyart vasketreczben fogják mutogini, (!!) mint a hunok és avarok utódainak utolíi példányát. Ez a haldokló faj, mely testileg és reteg rothadt, mégis élni akar (persze, hogy akar!) ly eljárást követ, mint azok az orvosok, kik brosiyvért vezetnek az emberi testbe, melyben az öt kialvófélben van, hogy még néhány óráig élben tartsák. A bárányok a mi (tót) árváink, mebkkel a beteg, rothadófélben levő magyar nemzet akarják felfrissiteni. Ily heródesi eszközökkel (mint a trencséni kolera-árvák ellátása) akarják mágiát fentartani, s úgy látszik, nem is tudják, hogy mbertelen, vadállathoz illő tetteik á al kitörülték magokat az emberek árából. Tudják, hogy kevesen van* nak, s arra a gondolatra jöttek, hogy jó volna számukat szaporani a tót anyák kebeléről erőszakkal elragadott gymekekkel (!!) s ily módon egyúttal fogyasztani az milliónyi (?) tót nemzetet, így akarják mestiséges eszközökkel pótolni azt, amit a természet ng tagadott tőlök s így látják el gyermekekkel a midő magyar családokat, stb.“ Igaz lesz az, hogy sokat satnyult a magyar, s nemzeti, erejűi jellemvonásait egyenként vetkőzi le magáról; az is megmondta már Széchenyi István, hogy „szaorátlan, inkább apadó, mint növekedő számú nézet vagyunk“ ; nohanem annyira ám még sem kacsosodott el az a nemzet, melyről ugyancsak Szécenyi mondja, hogy „oly nemes, olyan derék, hog még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmei, csak hogy ne fogyjon“, hogy tisztelt trencséni „zatyánkfiaitól“ kellene vért oltani tespedt, „rohadt“ karjaiba. Különben a fentebb idézett sorok mndenesetre rendkívül tanulságosak ránk magyarokra nézve. A maguk valódiságában látjuk azokban az úgynevezett „tótkulturális s nemzetiségi törekvéseket“; láthatjuk, milyengesztelhetlen, vak gyűlölettel viseltetnek rántunk tót honfitársaink, s mennyire nem irtóznánk, ha módjukban lenne, hitvány czéljaikat bármini eszközökkel is elérni És ha még neggondoljuk azt, hogy a „Národne Noviny“ ata hírhedt „Maticza“ czímű tót egylet közlönye, munkatársai a hazai pánszláv gymnáziumok hirhdt tanárai: lehetetlen a legnagyobb örömmel migyenni tudomásul a belügyminiszternek azon üves és hazafias intézkedését, hogy a tót „Maticza“ é lén ás vizsgálatot elrendelte, s véglegesen föl aktja oszlatni. Valóban itt ideje,hogy határozottan, férfiasan fellépjünk az ily nyomorult izgatások ellen, és kérlelhetlen szarral éreztessük a pánszláv agitátorokkal, hogy ha szentebb érdekeink megvédésénél képesek vagyunk a egész ország tekintélyét latba vetni, s van bátorsgunk azok aljas megsértőit keményen megtorolni. Hogy mily bínyomást tesz a mi folytonos lavirozásunk s bátortalanságunk a tótokra, mutatja a fent idézett tót lapalamelyik vezérczikkének következő felkiáltása: „Legyetek férfiak és ne vénasszonyok, zárassátok be a nem-magyar intézeteket minen komédia nélkül! — Legalább erőt s hatalmat fogunk látni, mely előtt meg kell, meg fogunk hajolni, de leglább nem kell bennete-