Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1877-10-25 / 43. szám
VI. évfolyam, 1877. Kassa, október hó 25-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kovács utcza 21. sz. a. Semmit sem kfszlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesités a szerkesztőséghez intézendő. BC Xjevelek -Mi csak bórmentesen fogadtatnák el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. 43, ssSm. ABAUJ-KASSAI köZLövv Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételei: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre... 6 frt — kr. Félévre...... 3 „ — „ Negyedévre.. 1 „ 50 „ Hirdetési díj : 5 hasábos petit sorért 10 kr. Bélyegdij hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők.M Hirdetéseket elfogad s jogérvényesen nyugtáz Koseh és Scharf könyvs kőnyomdája is Kassán. Pétery Károly, október 21. Ha igaz, hogy nincs oly fájdalom, mely hasonlítható lenne az anya fájdalmához, elvesztett gyermeke sírjánál, akkor Magyarországnak, mindnyájunk közös anyjának, e pillanatban mély gyásza van. Egyik leghívebb fia nincs többé! Pétery Károly meghalt! A törhetlen hazafi szíve megszűnt dobogni. Alig bírjuk a tollat kezünkben tartani a nagy fájdalom miatt, melyet e nagy veszteség fölött érzünk, habár hónapok óta sejtettük bekövetkezését. Ám a remény a szalmaszálhoz is szeret kapaszkodni. Ismertük betegségét, évek óta tudtuk, hogy az gyógyíthatlan, s mégis bátorkodtunk remélni, hogy a magyar nemzet géniusza még hosszú ideig virasztani fog e drága élet fölött! De a Párkák keresztvonást húztak e reményünkön! Szeretetünk, aggodalmunk, reményünk, mind gyöngék voltak arra, hogy a kegyetlen sors ítéletének végrehajtását megállítsák. Csak ő maga volt, aki a szomorú katasztrófa iránt nem élt csalódásban. Pétery Károly politikai szereplése a magyar nemzet újjászületésével kezdődik. A 48-ki szabadság-mozgalmakban tevékeny részt vett, s midőn a magyar haza önállósága fegyverrel támadtatott meg a kamarilla bérencz hada által, Pétery Károly is karddal védte a megtámadott függetlenséget. Neve azonban ismertebbé csak a hatvanas és hetvenes évek elején kezdett lenni, midőn mint Mező-Túr képviselője, és mint ragyogó tolla zsurnalista, régi szilárdsággal, de nagyobb készültséggel szolgálta a régi zászlót, melyhez hű maradt végleheletéig! A hatvanas évek végén az „Ellenőr“ volt azok közlönye, kik az uj áramlat által nem hagyták magukat elsodortatni, s régi hűséggel sorakoztak a régi zászlóhoz. E lap volt akkor az, mi egykor Kossuth „Hírlap “-ja a szabadság barátainak, s e lapban a legnagyobb szenzácziót keltő czikkek: „Névtelen“ vezérczikkei valának. E „névtelen“: Pétery Károly volt. Akkor ő még remélni tudott! akkor még nem nehezült hazafivá nagy szivére azon lidércz, melyet kétségbeesésnek hívnak. De a sors könyvében másképen volt elhatározva. Azon emberek, kiket ő is, mint annyi sok hazánkfia, Catoknak tekintett, s kiknek jellemükben, kitartásukban, egy kimaradhatlanul bekövetkezendő jobb jövőnek zálogát vélte látni, megunták a küzdelmét, s hűtlenek lettek az ügyhöz, a zászlóhoz, melyet Pétery példátlan buzgalommal ölelt. Létrejött a fúzió s ez lőtt Pétery Károly sírásója. Ő mindnyájunknál jobban szerette a mi zászlónkat; — mi keseregtünk, jajgattunk az árulás miatt, ő két évnél tovább nem élhette túl. De hát szóljon ő maga. Lapunk szerkesztőjéhez egyik, múlt évi október 6-kán intézett magánlevelében a szóról-szóra ezeket írja: „Két év óta napokig, hetekig annyira el van sötétedve lelkem, hogy képtelen vagyok szellemi munkára. Orvosom által írás, olvasás el van tiltva, mert tíz hó óta beteg vagyok oly nemű betegségben, melyen az orvosi tudomány nem segíthet. A fúzió ölt meg“. Halálának közelsége bizonyos volt előtte. „Sok szép eszmét viszek magammal a sírba — írja ez évi augusztus 7-iki levelében — ennyit talán szerénytelenség nélkül elmondhatok négyszemközt. Még eddig az egész multam csak készület volt, s mostan, midőn hasznát akartam venni hosszas készülődésemnek, a toll kiesik kezemből s a pályáiért itt kell hagynom.“ Hazafius fájdalmát növelé a magyar nemzetnek megfoghatlan könnyelműsége, melyet 1867 óta a gyávaság járszalagján vezetnek kislelki vezérei. „Ily nemzet — igy ir Pétery Károly — oly kormányra érdemes, milyennel a Tisza kormányban bir, s csak hasznára lesz a czivilizácziónak, ha az ily szolgai s buta faj kivész, mely Kossuth bölcs tanácsait füle mellett bocsátja el“. S fájdalma közepette nem lát egy reménysugár a jövőben. Csoda-e, ha ilyenkor az önmagával való meghasonlás sötét gondolatai is gyötrik szenvedő lelkét. „Magunk közt lngyen mondva — kiált fel egyik nem régi magánlevelében — két hó óta sokszor fordult meg fejemben azon kisértő gondolat, hogy vajjon érdemes-e bevárni, míg a betegség lassan bevégzi a lejárati processust, s nem jobb volna e siettetnem, miután a gyógyuláshoz úgy sincs remény“. De nem tette, nem siettette a „lejárati processust“ . Nagy szelleme győztes maradt a testi törékenység ellen folytatott küzdelemben. Végig szenvedte a martyriumot, hogy a hazáért szenvedő hű magyar kebelnek legyen egy Mekkája, hová reményeivel tekintsen, legyen egy Golgothája, melytől a hazafiui kétségbeesés pillanatában enyhét várjon. A Mekka: Puszta Poó, a Golgotha: Pétery Károly sirhantja. A sír hideg ölében enyhét fognak találni a meggyőződés és honszeretet e martyrjának égető sebei is, mi pedig törhetlenül haladni fogunk azon czél felé, melynek elérhetése felett ő kétségbeesett, de szivünk évtizedek után is elfogni, s szemünk könynyel telik meg, valahányszor eszünkbe jut, hogy Kossuth után leghivatottabb vezérünktől fosztott meg minket a kérlelhetlen halál. Nem szükséges még külön jeleznünk, hogy mi kiválóan fel vagyunk jogosítva annak elmondására, hogy: Multis ille bonis flebilis occidit, Nulli flebilior, quam — nobis. Találjon a sirban enyhet, melyet emberek nem voltak képesek neki nyújtani! Kassa, október 21. A „Pannonia“ 123-dik számának második czikke foglalkozik velünk, illetőleg e lapok hasábjain „A lejtőn lefelé“ czim alatt közlött czikkünkkel. A czikk élő lapunk irálymodora ellen irányul. A támadónak, ki magát egyébiránt a „loyális ellenzék“ hívének vallja (a csillagos jegyzet pláne a Sennyey-párt előkelő vezérének nevezi) k irályízlését bovezkés alá venni, se jogunk, se kedvünk. Gyönyörködjék benne, a kinek tetszik. Olvasóink erősebb idegzetű részének kedvéért azonban ide iktatunk néhányat azon „finom irályú kifejezésekből, melyektől a „loyális ellenzék“ vezérének ellenünk intézett őrült rohamai csak úgy hemzsegnek: „zsurnalisztikai nyerseségek“ „butaságok;“ „mi az „A.K. Közlönyt“ beszámításon kívül állónak, sőt tökéletesen „vogelfrei“-nak (a magyarnak nincs elég ékes kifejezése e műszó helyes fordítására) tartjuk“. De folytassuk. A „loyális ellenzék“ patschuli szagu nagy embere még ezzel nem mentette ki finomságának szótárát. „Ez a Gátéi „A.K. Közlöny“ semmiért oly ordítást visz véghez, mint ama, hátán dekorált, a talán ismert időjósz. De tán elég is lesz abból a „finom“ irálygyakorlatból. # Tisztelt olvasóközönségünk pártatlan itéletére bízzuk annak eldöntését, váljon oly emberrel, ki midőn a tisztességes irálymodor hiányát veti szemünkre, a pálinkaházakban otthonos káromkodásokkal szórja ránk a szemétdombok komplexumát, vitatkozhatunk-e komolyan az irály-modorról ? Nem tesszük, s önmagunk iránti tiszteletből nem toroljuk meg érdem szerint a „loyális ellenzéki vezérférfiú“ minden alapot nélkülöző, s csupán irántunk való gyűlöletétől diktált támadásait. Olvasóközönségünk előtt e sorok írójának nincs oka magát védenie. Az jól tudja, hogy tollunkat soha szenvedély, avagy személyes tekintetek nem vezetik, hanem egyedül a közügy iránti meleg érdeklődésünk, meggyőződésünk s igazságérzetünk. S nem is reflektáltunk volna a „Pannonia“ hírhedt czikkére, ha abban nem nyilvánulna oly eklatáns módon korunk politikusainak egyik alapelve : „calumniare aud acter“. Mit is irtunk meg mi „A lejtőn lefelé“ czimű czikkünkben ? ! Kérjük t. olvasóinkat, legyenek szívesek még egyszer átolvasni e czikket. Akinek eszét a gyűlölet köde nem homályosította el, az nem olvashat ki belőle mást, mint hogy mi a fúzió létrejötte óta történt minden ballépésért a fuziót s annak megteremtőjét, Tisza Kálmánt okoljuk. S ez állításunkat azzal indokoljuk, hogy habár Tisza Kálmánt a fúzió létrehozásában nemes ambíczió , a Deákpárti bandita-gazdálkodás megszüntetése vezérelte, e lépése mégis nem volt egyéb, mint első lépés a lejtőn lefelé, mert logikai természetes következmény gyanánt láthatta volna előre nemes forrásból származó elhatározásának czéltalanságát. Egy szóval azt akartuk megmondani, hogy a a bűnnel paktálni büntelenül nem lehet, s ily bűnnek tartottuk s tartjuk ma is a „Deákpárti rabló-rendszert, mely — s ezt már nem mi, de a tények hirdetik minden szónál ékesebben — már akkor tette tönkre vagyonunkat s hitelünket, mikor még Tisza Kálmán miniszterelnök úr az ellenzéki padokról menydörgött a paraziták ellen, s midőn egy nem éppen épületes országházi jelenet is tudata az országgal, hogy bizony nem áll rendben a „Deákpárti“ kormányzás erkölcsössége. Sem Tisza Kálmán urnak, sem átalában kormányának magán szeplőtlenségét s kezeinek tisztaságát gyanúsítanunk nem jutott eszünkbe soha ! Azon tétel czikkünkben: „Ahol van még valami jó állami gscheft, ott találkozik ma is egyegy államférfi — Rózsa Sándor,“ bizonyára nem Tisza Kálmánra s minisztertársaira vonatkozik. Ők csak annyiban közvetett okai a szomorú helyzetnek, amennyiben tűrik azokat az embereket, kiket korteskedési érdemeikért ez ország pióczáivá rendelt a közelmúlt legkorrumpáltabb kormánya. Szolgáljunk adatokkal? — No hiszen akkor fóliánsokat kellene összeírnunk. De hát oly régi dolgok-e azok az állambérleti, állami adás-vevési botrányok, hogy azok speciális elősorolása szükséges a „loyális ellenzéki“ nagy ember tompa felfogásának felébresztésére? — Az a „loyális ellenzéki pártvezér“, ha csakugyan loyális, köszönettel tartozik nekünk, hogy hazánk becsülete érdekében nem szeretjük pellengérre állítani még azokat sem, kiket a pártatlan történet érdemek szerinti elnevezésben fog részesíteni az ország vagyonán elkövetett „nemzetgazdasági“ miveleteikért. Mi nem voltunk soha barátjai a személyeskedésnek s ha kénytelenek vagyunk néha ostort suhogtatni, ezt bizony nem passzionatus kedvtelésből teszszük, de mert jogunk van nekünk is, mint mindenkinek, ki hazája sorsát szivén viseli, az erkölcsöt ölő kufárok ellen legjobb tehetségünk szerint harczolni. De most lássuk már: mit akar tőlünk a „Pannonia“ Sennyeystája ? „Másrészt e zuglap — igy nevezi lapunkat a „Pannonia“ finom Sennyeystája — vakmerősködik tényálladék s legkisebb indok előhozása nélkül valamennyi kormány- és államférfiainknak a legnagyobb meggyalázást arczukhoz vágni, bélyegezvén mindnyájokat banditáknak és Rózsa Sándoroknak“. Uram! bárki legyen ön, ki e sorokat a „Pannóniában leírni nem átallotta, szelíden szólva roszhiszemű embernek tartom önt. Ön legjobban tudja, hogy czikkemben az idézetthez hasonló tétel nem fordul elő, sőt a kormány-férfiakról, mint „banditákról“ egy árva szóval még átalánosságban sincs említés téve, a mint nem is lehet. Mert egy-két tisztátalan kezű miniszter miatt — nem én csupán, de az egész ország tudja, kiket értek a „tisztátalan kezüek“ alatt — még a közelmúlt kormányférfiait sem lehet illetni váddal, annál kevésbé Tisza Kálmánt, ki csak abban hibás, hogy az önök kohorjával összekeveredett. Uram ! ön a „Pannóniában valótlanságokat tények gyanánt sorol elő. Ez ugyan nem tisztességes dolog s kiválóan nem illik egy patschuli szagú „loyális“ pártvezérhez. Ám ez még önnek legkisebb bűne. . . Ennél sokkal nagyobb bűne az, hogy ön magyar emberhez nem méltó, gentlemanhoz pedig