Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-25 / 43. szám

VI. évfolyam, 1877. Kassa, október hó 25-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kovács utcza 21. sz. a. Semmit sem kfszlünk­, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesités a szer­kesztőséghez intézendő. BC Xjevelek -Mi csak bórmentesen fogadtatnák el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. 43, ssSm. ABAUJ-KASSAI köZLövv Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételei: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre... 6 frt — kr. Félévre...... 3 „ — „ Negyedévre.. 1 „ 50 „ Hirdetési díj : 5­ hasábos petit sorért 10 kr. Bélyegdij hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bér­mentve intézendők.­­M Hirdetéseket elfogad s jogérvényesen nyug­táz Kos­eh és Scharf könyv­­s kőnyomdája is Kassán. Pétery Károly,­ ­ október 21. Ha igaz, hogy nincs oly fájdalom, mely ha­sonlítható lenne az anya fájdalmához, elvesztett gyermeke sírjánál, akkor Magyarországnak, mind­nyájunk közös anyjának, e pillanatban mély gyá­sza van. Egyik leghívebb fia nincs többé! Pétery Károly meghalt! A törhetlen hazafi szíve megszűnt dobogni. Alig bírjuk a tollat kezünkben tartani a nagy fájdalom miatt, melyet e nagy veszteség fölött ér­zünk, habár hónapok óta sejtettük bekövetkezését. Ám a remény a szalmaszálhoz is szeret ka­paszkodni. Ismertük betegségét, évek óta tudtuk, hogy az gyógyíthatlan, s mégis bátorkodtunk re­mélni, hogy a magyar nemzet géniusza még hos­­­szú ideig virasztani fog e drága élet fölött! De a Párkák keresztvonást húztak e remé­nyünkön! Szeretetünk, aggodalmunk, reményünk, mind gyöngék voltak arra, hogy a kegyetlen sors ítéletének végrehajtását megállítsák. Csak ő maga volt, a­ki a szomorú katasztrófa iránt nem élt csalódásban. Pétery Károly politikai szereplése a ma­gyar nemzet újjászületésével kezdődik. A 48-ki sza­badság-mozgalmakban tevékeny részt vett, s midőn a magyar haza önállósága fegyverrel támadtatott meg a kamarilla bérencz hada által, Pétery Ká­roly is karddal védte a megtámadott függetlenséget. Neve azonban ismertebbé csak a hatvanas és hetvenes évek elején kezdett lenni, midőn mint Mező-Túr képviselője, és mint ragyogó tolla zsur­­nalista, régi szilárdsággal, de nagyobb készültség­gel szolgálta a régi zászlót, melyhez hű maradt végleheletéig! A hatvanas évek végén az „Ellenőr“ volt azok közlönye, kik az uj áramlat által nem hagy­ták magukat elsodortatni, s régi hűséggel sorakoz­tak a régi zászlóhoz. E lap volt akkor az, mi egykor Kossuth „Hír­lap “-ja a szabadság barátainak, s e lapban a leg­nagyobb szenzácziót keltő czikkek: „Névtelen“ ve­­zérczikkei valának. E „névtelen“: Pétery Károly volt. Akkor ő még remélni tudott! akkor még nem nehezült hazafivá nagy szivére azon lidércz, me­lyet kétségbeesésnek hívnak. De a sors könyvében másképen volt elhatá­rozva. Azon emberek, kiket ő is, mint annyi sok hazánkfia, Catoknak­ tekintett, s kiknek jellemükben, kitartásukban, egy kimaradh­atlanul bekövetkezendő jobb jövőnek zálogát vélte látni, megunták a küz­delmét, s hűtlenek lettek az ügyhöz, a zászlóhoz, melyet Pétery példátlan buzgalommal ölelt. Létrejött a fúzió s ez lőtt Pétery Károly sírásója. Ő mindnyájunknál jobban szerette a mi zászlónkat; — mi keseregtünk, jajgattunk az áru­lás m­iatt, ő két évnél tovább nem élhette túl. De hát szóljon ő maga. Lapunk szerkesztőjéhez egyik, múlt évi októ­ber 6-kán intézett magán­levelében a szóról-szóra ezeket írja: „Két év óta napokig, hetekig annyira el van sötétedve lelkem, hogy képtelen vagyok szellemi munkára. Orvosom által írás, olvasás el van tiltva, mert tíz hó óta beteg vagyok oly nemű betegségben, melyen az orvosi tudomány nem se­gíthet. A fúzió ölt meg“. Halálának közelsége bizonyos volt előtte. „Sok szép eszmét viszek magammal a sírba — írja ez évi augusztus 7-iki levelében — ennyit talán sze­rénytelenség nélkül elmondhatok négyszem­közt. Még eddig az egész multam csak készület volt, s mostan, midőn hasznát akartam venni hosszas ké­szülődésemnek, a toll kiesik kezemből s a pályá­iért itt kell hagynom.“ Hazafius fájdalmát növelé a magyar nemzet­nek megfoghatlan könnyelműsége, melyet 1867 óta a gyávaság járszalagján vezetnek kislelki­ vezérei. „Ily nemzet — igy ir Pétery Károly — oly kormányra érdemes, milyennel a Tisza kormány­ban bir, s csak hasznára lesz a czivilizácziónak, ha az ily szolgai s buta faj kivész, mely Kossuth bölcs tanácsait füle mellett bocsátja el“. S fájdalma közepette nem lát egy reménysu­gár a jövőben. Csoda-e, ha ilyenkor az önmagával való meghasonlás sötét gondolatai is gyötrik szen­vedő lelkét. „Magunk közt l­­ngyen mondva — kiált fel egyik nem régi magán­levelében — két hó óta sokszor fordult meg fejemben azon kisértő gondo­lat, hogy vajjon érdemes-e bevárni, míg a beteg­ség lassan bevégzi a lejárati processust, s nem jobb volna e siettetnem, miután a gyógyuláshoz úgy sincs remény“. De nem tette, nem siettette a „lejárati pro­cessust“ . Nagy szelleme győztes maradt a testi törékenység ellen folytatott küzdelemben. Végig szenvedte a martyriumot, hogy a hazáért szenvedő hű magyar kebelnek legyen egy Mekkája, hová reményeivel tekintsen, legyen egy Golgothája, melytől a hazafiui kétségbeesés pillanatában eny­hét várjon. A Mekka­: Puszta Poó, a Golgotha: Pétery Károly sirhantja. A sír hideg ölében enyhét fognak találni a meggyőződés és honszeretet e martyrjának égető sebei is, mi pedig törhetlenül haladni fogunk azon czél felé, melynek elérhetése felett ő kétségbeesett, de szivünk évtizedek után is elfogni, s szemünk könynyel telik meg, valahányszor eszünkbe jut, hogy Kossuth után leghivatottabb vezérünktől fosztott meg minket a kérlelhetlen halál. Nem szükséges még külön jeleznünk, hogy mi kiválóan fel vagyunk jogosítva annak elmondá­sára, hogy: Multis ille bonis flebilis occidit, Nulli flebilior, quam — nobis. Találjon a sirban enyhet, melyet emberek nem voltak képesek neki nyújtani! Kassa, október 21. A „Pannonia“ 123-dik számának második czikke foglalkozik velünk, illetőleg e lapok hasáb­jain „A lejtőn lefelé“ czim alatt közlött czikkünkkel. A czikk élő lapunk irálymodora ellen irányul. A támadónak, ki magát egyébiránt a „loyális ellenzék“ hívének vallja (a csillagos jegyzet pláne a Sennyey-párt előkelő vezérének nevezi) k irály­­ízlését bovezkés alá venni, se jogunk, se kedvünk. Gyönyörködjék benne, a kinek tetszik. Olvasóink erősebb idegzetű részének kedvéért azonban ide iktatunk néhányat azon „finom irályú kifejezésekből, melyektől a „loyális ellenzék“ vezérének ellenünk intézett őrült rohamai csak úgy hemzsegnek: „zsur­nalisztikai nyerseségek“ „butaságok;“ „mi az „A.­K. Közlönyt“ beszámításon kívül állónak, sőt tökélete­sen „vogelfrei“-nak (a magyarnak nincs elég ékes kifejezése e műszó helyes fordítására) tartjuk“. De folytassuk. A „loyális ellenzék“ patschuli szagu nagy embere még ezzel nem mentette ki finomságának szótárát. „Ez a Gátéi „A.­K. Közlöny“ semmiért oly ordítást visz véghez, mint ama, hátán dekorált, a talán ismert időjósz. De tán elég is lesz abból a „finom“ irály­gyakorlatból. # Tisztelt olvasóközönségünk pártatlan itéletére bízzuk annak eldöntését, váljon oly emberrel, ki midőn a tisztességes irálymodor hiányát veti sze­münkre, a pálinka­házakban otthonos káromkodá­sokkal szórja ránk a szemétdombok komplexumát, vitatkozhatunk-e komolyan az irály-modorról ? Nem tes­szük, s önmagunk iránti tiszteletből nem torol­juk meg érdem szerint a „loyális ellenzéki vezér­­férfiú“ minden alapot nélkülöző, s csupán irántunk való gyűlöletétől diktált támadásait. Olvasóközönségünk előtt e sorok írójának nincs oka magát védenie. Az jól tudja, hogy tol­lunkat soha szenvedély, avagy személyes tekinte­tek nem vezetik, hanem egyedül a közügy iránti meleg érdeklődésünk, meggyőződésünk s igazság­­érzetünk. S nem is reflektáltunk volna a „Pannonia“ hírhedt czikkére, ha abban nem nyilvánulna oly eklatáns módon korunk politikusainak egyik alap­elve : „calumniare aud acter“. Mit is irtunk meg mi „A lejtőn lefelé“ czimű czikkünkben ? ! Kérjük t. olvasóinkat, legyenek szívesek még egyszer átolvasni e czikket. A­kinek eszét a gyűlölet köde nem hom­ályo­­sította el, az nem olvashat ki belőle mást, mint­­ hogy mi a fúzió létrejötte óta történt minden ballépésért a fuziót s annak meg­teremtőjét, Tisza Kálmánt okoljuk. S ez állításunkat azzal indokoljuk, hogy habár Tisza Kálmánt a fúzió létrehozásában nemes ambíczió , a Deákpárti bandita-gazdálkodás megszüntetése vezérelte, e lépése mégis nem volt egyéb, mint első lépés a lejtőn lefelé, mert logikai termé­szetes következmény gyanánt láthatta volna előre nemes forrásból származó elhatározásának czélta­­lanságát. Egy szóval azt akartuk megmondani, hogy a a bűnnel paktálni büntele­nü­l nem lehet, s ily bűnnek tartottuk s tartjuk ma is a „Deák­párti rabló-rendszert, mely — s ezt már nem mi, de­ a tények hirdetik minden szónál ékesebben — már akkor tette tönkre vagyonunkat s hitelünket, mikor még Tisza Kálmán miniszterelnök úr az el­lenzéki padokról menydörgött a paraziták ellen, s midőn egy nem éppen épületes országházi jelenet is tudata az országgal, hogy bizony nem áll rend­ben a „Deákpárti“ kormányzás erkölcsössége. Sem Tisza Kálmán urnak, sem átalában kor­mányának magán szeplőtlenségét s kezeinek tisztasá­gát gyanúsítanunk nem jutott eszünkbe soha ! Azon tétel czikkünkben: „A­hol van még valami jó állami gscheft, ott találkozik ma is egy­­egy államférfi — Rózsa Sándor,“ bizonyára nem Tisza Kálmánra s minisztertársaira vonatkozik. Ők csak annyiban közvetett okai a szomorú helyzet­nek, a­mennyiben tűrik azokat az embereket, ki­ket korteskedési érdemeikért ez ország pióczáivá rendelt a közelmúlt legkorrum­páltabb kormánya. Szolgáljunk adatokkal? — No hiszen akkor fóliánsokat kellene összeírnunk. De hát oly régi dolgok-e azok az állambérleti, állami adás-vevési botrányok, hogy azok spec­iális elősorolása szük­séges a „loyális ellenzéki“ nagy ember tompa fel­fogásának felébresztésére? — Az a „loyális ellen­zéki pártvezér“, ha csakugyan loyális, köszönettel tartozik nekünk, hogy hazánk becsülete érdekében nem szeretjük pellengérre állítani még azokat sem, kiket a pártatlan történet érdemek szerinti elneve­zésben fog részesíteni az ország vagyonán elköve­tett „nemzetgazdasági“ miveleteikért. Mi nem vol­tunk soha barátjai a személyeskedésnek s ha kény­telenek vagyunk néha ostort suhogtatni, ezt bizony nem passzionatus kedvtelésből teszszük, de mert jogunk van nekünk is, mint mindenkinek, ki ha­zája sorsát szivén viseli, az erkölcsöt ölő kufárok ellen legjobb tehetségünk szerint harczolni. De most lássuk már: mit akar tőlünk a „Pannonia“ Sennyeystája ? „Másrészt e zuglap — igy nevezi lapunkat a „Pannonia“ finom Sennyeystája — vakmerőskö­­dik tényálladék s legkisebb indok előhozása nélkül valamennyi kormány- és államférfiainknak a leg­nagyobb meggyalázást arczukhoz vágni, bélyegez­vén mindnyájokat banditáknak és Rózsa Sándo­roknak“. Uram! bárki legyen ön, ki e sorokat a „Pannóniában leírni nem átallotta, szelíden szólva rosz­hi­szemű embernek tartom önt. Ön legjob­ban tudja, hogy czikkemben az idézetthez hasonló tétel nem fordul elő, sőt a kormány-férfiakról, mint „banditákról“ egy árva szóval még átalános­­ságban sincs említés téve, a mint nem is lehet. Mert egy-két tisztátalan kezű miniszter miatt — nem én csupán, de az egész ország tudja, kiket értek a „tisztátalan kezüek“ alatt — még a kö­zelmúlt kormányférfiait sem lehet illetni váddal, annál kevésbé Tisza Kálmánt, ki csak abban hi­bás, hogy az önök kohorjával összekeveredett. Uram ! ön a „Pannóniában valótlanságokat tények gyanánt sorol elő. Ez ugyan nem tisztes­séges dolog s kiválóan nem illik egy patschuli szagú „loyális“ pártvezérhez. Ám ez még önnek legkisebb bűne. . . Ennél sokkal nagyobb bűne az, hogy ön magyar emberhez nem méltó, gentlemanhoz pedig

Next