Abauj-Kassai Közlöny, 1880 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1880-01-29 / 5. szám

IX. évfolyam 1880. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Harang utcza 10. sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szer­kesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. 396.—5. szám. Kassa, január hó 29-én ABAUJ-KASSAI Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre .. 6 frt— kr. Félévre........3 „ — „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Hirdetési díj: 5­ hasábos petit sorért 5 kr. Bélyeg-díj hirdetésenként 36 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve EV* intézendők. ~WI Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Nyilatkozat. A Kassán megjelenő lapok szerkesztői, tár­gyalás alá ve­vén a „Magyar h­irlapirói kör“ ügyében a budapesti hírlapírók gyülekezete által kidolgozott javaslatot, egyhangúlag a követ­kező határozat közzétételében állapodtak meg : A kassai hírlapírók a „Magyar hírlapírói kérd­nek, ha ez a folyó évi január hó 15-én javaslatba hozott alapszabályok szerint alakulna meg, tagjai nem lesznek, s maguknak hírlapi sértés esetén úgy az elégtételvevés, mint az elégtételadás tekinteté­ben a kizárólagos jogot ezután is fenntartják — a következő indokokból: Midőn a M­aj­t­h­é­n­y­i - V­e­r­h­o­v­a­y f­é­l­e vérlázító párbaj a budapesti hírlapírókat azon nemes elha­tározásra sarkallta, hogy a magyarországi időszaki sajtó szólásszabadságának megvédelmezésére egy­letté tömörüljenek, s a jogtalan megtámadásokat­­— eredjenek bár azok akár az erőszak durva ónjától, akár a lehelletre is eltűnő zománczó álbecsület pengéjétől — az igazi erkölcs vértjével fedezzék : mi, kassai lapszerkesztők is, a legnagyobb öröm­mel üdvözöltük a mozgalmat és vártuk a javaslatot, mely miként süs az ökörszemet: szárnyai alá veendi a hírlapírót, hogy megszűnjék lenni a becsületről táplált balfogalmak és erőszak sportként lőhető ga­lambja. Az előttünk fekvő javaslat — fájdalom ! — megfoszt bennünket még törvényadta jogainktól is, s nem részesít bennünket még a törvény nyújtotta oltalomban sem. Eltekintve attól, hogy a javaslat a vidéki hír­lapírókra csak annyiban van tekintettel, amennyi­ben megengedi nekik, hogy az egyletbe léphetnek , a kötelezettségek súlya mégis kiválólag a vidéki lapszerkesztőket terhelné. A javaslat 10-ik §-a ugyanis feljogosít bárkit is a közönség köréből, hogy a lapszerkesztő ellen panaszt emeljen.­­ A­ki ismeri a vidéki közönség érzékenykedését, azelőtt fölösleges bizonyítgatnunk, hogy a lapnak egy-egy száma négy-öt panaszlót hozand felszínre, s a szerkesztő akár egyebet se tegyen, mint a budapesti bíráló bizottságnak re­feráljon, felvilágosításokat nyújtson,­­forrásokat megnevezzen, egyszóval magát igazolja. És ha hos­­­szas irka-firka után sikerült magát fehérre mosnia , vajjon miféle elégtételt nyer a jogtalanul panasz­lótól ? Semmifélét. Irtani való gaz és burján min­denütt akad, de a burján és gaz nem mindenütt egyforma. Kiki a környékén termőt ismeri leg­jobban. Aminek irtása miatt a budapesti bíráló bizottság elítélné a vidéki írót, azon vidék közön­ségének esküdtszéke tapsolva felmentené. A javaslat 11-ik §-a szerint a szerkesztő nem állíthat az elégtételt keresővel szemben sem kétséges jelleműt, sem nyomorékot. Ez annyit tesz, hogy valamennyi külmunkatárs, levelező és ujdonságküldő felől a szerkesztő köteles a hatóságtól erkölcsi, az orvostól épségi bizonyítványt szerezni, s csak ezu­tán tenni közzé a beküldött levelet vagy újdonsá­got. Ellenesetben a hirlapírói kör szabályai meg­hagyják, hogy a szerkesztő lépjen ki a térre s ő hagyja magát meglövetni. — Hogy mi történjék ak­kor, ha a szerkesztő maga is nyomorék , arról a javaslat nem intézkedik ; mi azonban fenntartjuk magunknak a jogot, hogy esetről esetre legjobb belátásunk szerint határozzuk meg : duellálunk-e és kiért? A javaslat 12-ik §-a értelmében a bíráló bizottság vizsgálatot indít, s úgy a magánbecsület, mint az ország anyagi és szellemi érdekeit, a kö­zönség jóllétét, a közerkölcsiséget és a nemzeti be­csületet közelről érintő esetekben bekívánja a bi­zonyítékokat : vajjon kétségtelen hitelességűek-e azok ? — Ezen §. arra akarja kényszeríteni a hír­lapírókat, hogy a Várady, Zichy, kisbirtokosok, Szapáry stb.-féle üzelmeket agyonhallgassák. Mi­ pedig az ily elhallgatást egyértelműnek tartjuk a bűnrészességgel. A hírlapírónak nincs joga tanu­kat meghitelletni; a hírlapíró kezeihez ritkán jut­nak kétségtelen hitelű közjegyzői okmányok ; ám hogy ilyenek hiányában elhallgassa a botrányos visszaéléseket és üzelmeket, bár különben azok va­lódiságáról magának bizonyosságot szerzett, ez a hirlapirói kötelesség legsarkalatosbikának a bűn ol­tárán való feláldozása volna. És kérdjük: hányszor jön a hírlapíró olyan adatoknak nyomába, ame­lyeknek forrásukat megnevezni tiltja a becsület, tiltja a jellem. S kérdjük: hányszor jönne, a hír­lapíró oly helyzetbe, hogy ha adatait és bizonyíté­kait a bíráló bizottsággal előre közölné — hisz csak erre várnának a gróf Zichy-féle emberek — egy esetleges sajtóper alkalmával azon adatok és bizonyítékok álutakon­ meggyengittetnének, avagy épen elenyészhetnének. A javaslat 13-ik §-a a bíráló bizottságnak jogává, sőt kötelességévé teszi : ellenőrködni a felett, hogy­ az irodalmi viták, még ha politikai kérdések felett folynak is, az irodalmi illem és társadalmi tisztesség korlátatain túl ne csapongjanak. Igen helyes. A javaslat szerzői csak arról feledkeztek meg, hogy az irodalmi vitákat, különösen ha azok politikai kérdések felett folynak, szabályozni nem lehet. Békés időben szerelemről dalol a költő; vihar ha kél, barczra buzdítanak­ a lant húrjai. Normális viszonyok, körülmények között normális lesz a politikai sajtó hangja is; rendkívüli időkben nincs paragrafus (ments isten, hogy legyen, — ez szerencsétlenség volna a nemzetre), amely gátat vessen a politikai sajtó hullámainak. Az előadottakon kívül még számtalan köte­lezettség terheli a hírlapírókat. — így: kötelesek a bíráló bizottságnak határozatait változtatás nélkül közzétenni. Kötelesek a lap egy példányát a kör könyvtára számára beküldeni. Kötelesek minden személyes ügyet, mielőtt magánúton elégtételt kérnének, előbb a bíráló bizottság elé hozni és annak határozatát bevárni. Kötelesek a bíráló bizottság határozatában ellenmondás nélkül meg­nyugodni. Kötelesek évenként öt forintot fizetni. Kötelesek a bíráló bizottság által konstatált becsü­letsértést vagy ráfogásokat lapjaik legközelebbi szá­maiban teljes igazság szerint megorvosolni, mit ha nem tennének, a bizottság által országszerte megbélyegeztetnek, s bármily módon bántalmaz­­hatóknak kijelentetnek. És ennyi kötelezettséggel szemben mi jogokat biztosít részünkre a javaslat ? Egy mákszem jog kevés, de még annyit sem. Kimondja a javaslat, hogy ha a hírlapíró nem sértett, — vagy ha vád­jait alapos bizonyítványokkal támogatná, az eset­ben megvívni nem köteles, s ha emiatt személyes bántalmazás érte, megengedi a bíráló bizottság, hogy a sértett hírlap­író törvényes úton vegyen magának elégtételt. A­mily komolyan van ez megírva, ép oly komolyan nem kérünk belőle. A bíróhoz az utat magunk is tudjuk­, s az igazságot megtaláljuk és ellenünk is megtalálja, aki keresi, anélkül, hogy a bíráló bizottság ajánlatára legyen szükségünk. Az előirt javaslat alapján teh­át nem lépünk a „Magyar hirlapirói kör“-be. Kert Kassán, 1880. évi január hó 25-én. Timkó József, az, „Abauj-Kassai közlöny“ szerkesztője. Werfer Károly, a „Kasebauer Zeitung“ szerkesztőségéért. Deil Jenő, a „Der freie Bürger“ szerkesztője. Dr. Hohenauer Ignácz, a „Felvidéki Közlöny“ szerkesztője. Rottenberg Dávid, a „Pannonia“ szerkesztője r ~ * Értsük meg egymást.­ ­(Levél a szerkesztőhöz.) Kedves Barátom! Blunt­schli, a nagyhírű jog- és állam­tudós, „Politikai pártok“ czím­ű munkájában a politikai radikalizmust a gyermekkorral azonosítja, mely „a nehézségeket nem veszi észre, melyek kívánságai teljesülésének útjában állanak, mivel illúziókban ringatja magát s mivel értelme még fejletlen.“ Ha megfontoljuk, hogy a radikalizmus fogal­­­m­ában fekszik az absztrakt eszmék iránti lelke­­­sülés, melynek ritkán van köze a higgadt fontol­gatáshoz, nem lehet tagadnunk, hogy Bluntschli idézett szavaiban sok igaz rejlik. Én lapod múlt számában ezen benyomás alatt latolgattam : mi hasznunk lett volna nekünk, kik a magyar állam függetlenségéért eln­bdetlenül harczolunk, ha a budapesti „zendülés“ nagyobb arányokat ölt — s azon eredményt vontam ki tépelődéseimből, hogy ügyünk győzelme iránti hi­tünkkel tán évtizedekre visszavettettünk volna. Lehetséges, hogy ez csupán saját egyéni vé­leményem, de e vélemény nem könnyelmű ábrán­dok vagy gyáva félelem, hanem komoly gondolatok eredménye gyanánt bontakozott ki tépelődéseim tömkelegéből. Visszaidéztem emlékembe a ritka alkalmakat, midőn a nemzet könnyű szerrel segíthetett volna — és pedig radikális módon — bajain. Nem tette. Sőt­­­ szerencsét , diadalt kivánt azon fegy­vernek, mely tizenhét éven át börtönőre volt Ma­gyarországnak , s kompromittálta tétlenségével azokat, kik óriási erőfeszítéssel munkálkodtak sza­badságunk művén. Jött a kiegyezés: Szent isten! milyen ki­egyezés ! A Gesammt-Reich eszméj­e diadalt ara­tott ; a Hofburg magyarfalói dörzsölték kezeiket örömükben a balek-fogáson ; Magyarország meg­szűnt tényleg állam-számba jönni, s lemondott mindenről, mi a még fennmaradt lényegtelen jo­gait csak egy évre is biztosíthatná. S mit tett a nemzet ? . . . Ujongott a dicső (!) műnek ; alkotó­ját a „haza bölcsének“ keresztelte, Jeremiását to­vábbi száműzetésre kárhoztatta s „ábrándozónak, szenvedélyes bosszúállónak“ elnevezte. Következtek az uj alkotmány „boldog“ napjai, megan­nyi folytatásai a szűnni nem akaró jogál­­dozatoknak. Elejénte csak egy-egy fakadó lombot nyestek le a mi „bölcseink“, alkotmányunk fájá­ról. A nemzet éljenezett.­­ A bátorság ott a „bölcseknél“ nőttön-nőtt. El a nyeső késsel, ide a fejszével ! Csak úgy hullottak egymás­ után a­ legegészségesebb ágak alkotmányunk — s szabad­ságunk fájáról.­­A nemzet ez operácziókat is böl­­cseségnek, modern államrendnek nevezte. De hát mégsem érzett így az egész nemzet. Volt egy tekintélyes kisebbség, mely nyolcz éven át mindig ébren őrködött nemzeti tradiczióink, ál­lami törekvéseink zászlója mellett. Hanem e tekintélyes kisebbség nagyobb fele megunta a becsületes küzdelmet. Vezére Tantalusi szomjat érzett a hatalom, — éhes pártfelei pedig le nem küzdhető étvágyat a hatalom birtokával járó húsos fazekak után. Megtagadták nyolcz évi küzdelmüket s összetépett zászlóval tömegesen át­léptek az ellenfél táborába. S a nemzet ?! Országszerte orgiázott a „dicső“ fúzió (!)­ feletti örömében, s ötödfélszáz képviselő közt huszonnyolcz szál képviselte a nemzeti önállás, állami függet­lenség pártját — a parlamentben. A „becsületes emberek“ s „társadalmi rend“ pártja öt évi működése semmivé tette az ország becsületét, tönkre­tette az ország anyagi helyze­tét, depauperizálta magát a nemzetet, üldözte a becsületét, hazafias' törekvést, pártfogolja az' er­­kölcsi'halottakat, leplez minden szédelgést, becs­­telenséget, ha ez pártszempontból hasznot hajt részére. S a nemzet ?! . . . Az bambán nézi a szédelgőket és választ képviselőknek Tisza-párti mamelukokat. A tengernyi romlottság közepette támad egy ifjú, bátor mint az oroszlán, igazelmű mint Bru­tus, kérlelhetlen mint isten ostora, s közéjök sújt láng -szellemével és ragyogó tollával a kondottierik­­nek, s harczot izén minden becstelenségnek. A kondottierik elhatározzák, s megszenik megsemmi­­sittetését. S a nemzet ?! . . . Kérdezd a nehéz sebesültet: minő véleménye volt arról a nemzet­ről, mely közön­nyel nézi, midőn hajtó­vadászatot rendeznek legnemesebb barátai ellen, s megsiratja őket, midőn életpárájuk csütörtököt mondott. S ily elemmel akarna valaki forradalmat csi­nálni ?! Oda Brutusok kellenek, édes barátom, de nem ablak-betörők, kiknek hősiességöktől an­­­nyira megijedtek a Majthényiak és Uchtritzek, hogy a párbaj­nap estéjén pezsgő mellett tréfálóz­­tak a canaille — értsd Verhovay — ügyetlenségén.

Next