Abauj-Kassai Közlöny, 1880 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1880-01-29 / 5. szám
IX. évfolyam 1880. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Harang utcza 10. sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. 396.—5. szám. Kassa, január hó 29-én ABAUJ-KASSAI Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre .. 6 frt— kr. Félévre........3 „ — „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Hirdetési díj: 5 hasábos petit sorért 5 kr. Bélyeg-díj hirdetésenként 36 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve EV* intézendők. ~WI Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Nyilatkozat. A Kassán megjelenő lapok szerkesztői, tárgyalás alá vevén a „Magyar hirlapirói kör“ ügyében a budapesti hírlapírók gyülekezete által kidolgozott javaslatot, egyhangúlag a következő határozat közzétételében állapodtak meg : A kassai hírlapírók a „Magyar hírlapírói kérdnek, ha ez a folyó évi január hó 15-én javaslatba hozott alapszabályok szerint alakulna meg, tagjai nem lesznek, s maguknak hírlapi sértés esetén úgy az elégtételvevés, mint az elégtételadás tekintetében a kizárólagos jogot ezután is fenntartják — a következő indokokból: Midőn a Majthényi - Verhovay féle vérlázító párbaj a budapesti hírlapírókat azon nemes elhatározásra sarkallta, hogy a magyarországi időszaki sajtó szólásszabadságának megvédelmezésére egyletté tömörüljenek, s a jogtalan megtámadásokat— eredjenek bár azok akár az erőszak durva ónjától, akár a lehelletre is eltűnő zománczó álbecsület pengéjétől — az igazi erkölcs vértjével fedezzék : mi, kassai lapszerkesztők is, a legnagyobb örömmel üdvözöltük a mozgalmat és vártuk a javaslatot, mely miként süs az ökörszemet: szárnyai alá veendi a hírlapírót, hogy megszűnjék lenni a becsületről táplált balfogalmak és erőszak sportként lőhető galambja. Az előttünk fekvő javaslat — fájdalom ! — megfoszt bennünket még törvényadta jogainktól is, s nem részesít bennünket még a törvény nyújtotta oltalomban sem. Eltekintve attól, hogy a javaslat a vidéki hírlapírókra csak annyiban van tekintettel, amennyiben megengedi nekik, hogy az egyletbe léphetnek , a kötelezettségek súlya mégis kiválólag a vidéki lapszerkesztőket terhelné. A javaslat 10-ik §-a ugyanis feljogosít bárkit is a közönség köréből, hogy a lapszerkesztő ellen panaszt emeljen. Aki ismeri a vidéki közönség érzékenykedését, azelőtt fölösleges bizonyítgatnunk, hogy a lapnak egy-egy száma négy-öt panaszlót hozand felszínre, s a szerkesztő akár egyebet se tegyen, mint a budapesti bíráló bizottságnak referáljon, felvilágosításokat nyújtson,forrásokat megnevezzen, egyszóval magát igazolja. És ha hosszas irka-firka után sikerült magát fehérre mosnia , vajjon miféle elégtételt nyer a jogtalanul panaszlótól ? Semmifélét. Irtani való gaz és burján mindenütt akad, de a burján és gaz nem mindenütt egyforma. Kiki a környékén termőt ismeri legjobban. Aminek irtása miatt a budapesti bíráló bizottság elítélné a vidéki írót, azon vidék közönségének esküdtszéke tapsolva felmentené. A javaslat 11-ik §-a szerint a szerkesztő nem állíthat az elégtételt keresővel szemben sem kétséges jelleműt, sem nyomorékot. Ez annyit tesz, hogy valamennyi külmunkatárs, levelező és ujdonságküldő felől a szerkesztő köteles a hatóságtól erkölcsi, az orvostól épségi bizonyítványt szerezni, s csak ezután tenni közzé a beküldött levelet vagy újdonságot. Ellenesetben a hirlapírói kör szabályai meghagyják, hogy a szerkesztő lépjen ki a térre s ő hagyja magát meglövetni. — Hogy mi történjék akkor, ha a szerkesztő maga is nyomorék , arról a javaslat nem intézkedik ; mi azonban fenntartjuk magunknak a jogot, hogy esetről esetre legjobb belátásunk szerint határozzuk meg : duellálunk-e és kiért? A javaslat 12-ik §-a értelmében a bíráló bizottság vizsgálatot indít, s úgy a magánbecsület, mint az ország anyagi és szellemi érdekeit, a közönség jóllétét, a közerkölcsiséget és a nemzeti becsületet közelről érintő esetekben bekívánja a bizonyítékokat : vajjon kétségtelen hitelességűek-e azok ? — Ezen §. arra akarja kényszeríteni a hírlapírókat, hogy a Várady, Zichy, kisbirtokosok, Szapáry stb.-féle üzelmeket agyonhallgassák. Mi pedig az ily elhallgatást egyértelműnek tartjuk a bűnrészességgel. A hírlapírónak nincs joga tanukat meghitelletni; a hírlapíró kezeihez ritkán jutnak kétségtelen hitelű közjegyzői okmányok ; ám hogy ilyenek hiányában elhallgassa a botrányos visszaéléseket és üzelmeket, bár különben azok valódiságáról magának bizonyosságot szerzett, ez a hirlapirói kötelesség legsarkalatosbikának a bűn oltárán való feláldozása volna. És kérdjük: hányszor jön a hírlapíró olyan adatoknak nyomába, amelyeknek forrásukat megnevezni tiltja a becsület, tiltja a jellem. S kérdjük: hányszor jönne, a hírlapíró oly helyzetbe, hogy ha adatait és bizonyítékait a bíráló bizottsággal előre közölné — hisz csak erre várnának a gróf Zichy-féle emberek — egy esetleges sajtóper alkalmával azon adatok és bizonyítékok álutakon meggyengittetnének, avagy épen elenyészhetnének. A javaslat 13-ik §-a a bíráló bizottságnak jogává, sőt kötelességévé teszi : ellenőrködni a felett, hogy az irodalmi viták, még ha politikai kérdések felett folynak is, az irodalmi illem és társadalmi tisztesség korlátatain túl ne csapongjanak. Igen helyes. A javaslat szerzői csak arról feledkeztek meg, hogy az irodalmi vitákat, különösen ha azok politikai kérdések felett folynak, szabályozni nem lehet. Békés időben szerelemről dalol a költő; vihar ha kél, barczra buzdítanak a lant húrjai. Normális viszonyok, körülmények között normális lesz a politikai sajtó hangja is; rendkívüli időkben nincs paragrafus (ments isten, hogy legyen, — ez szerencsétlenség volna a nemzetre), amely gátat vessen a politikai sajtó hullámainak. Az előadottakon kívül még számtalan kötelezettség terheli a hírlapírókat. — így: kötelesek a bíráló bizottságnak határozatait változtatás nélkül közzétenni. Kötelesek a lap egy példányát a kör könyvtára számára beküldeni. Kötelesek minden személyes ügyet, mielőtt magánúton elégtételt kérnének, előbb a bíráló bizottság elé hozni és annak határozatát bevárni. Kötelesek a bíráló bizottság határozatában ellenmondás nélkül megnyugodni. Kötelesek évenként öt forintot fizetni. Kötelesek a bíráló bizottság által konstatált becsületsértést vagy ráfogásokat lapjaik legközelebbi számaiban teljes igazság szerint megorvosolni, mit ha nem tennének, a bizottság által országszerte megbélyegeztetnek, s bármily módon bántalmazhatóknak kijelentetnek. És ennyi kötelezettséggel szemben mi jogokat biztosít részünkre a javaslat ? Egy mákszem jog kevés, de még annyit sem. Kimondja a javaslat, hogy ha a hírlapíró nem sértett, — vagy ha vádjait alapos bizonyítványokkal támogatná, az esetben megvívni nem köteles, s ha emiatt személyes bántalmazás érte, megengedi a bíráló bizottság, hogy a sértett hírlapíró törvényes úton vegyen magának elégtételt. Amily komolyan van ez megírva, ép oly komolyan nem kérünk belőle. A bíróhoz az utat magunk is tudjuk, s az igazságot megtaláljuk és ellenünk is megtalálja, aki keresi, anélkül, hogy a bíráló bizottság ajánlatára legyen szükségünk. Az előirt javaslat alapján tehát nem lépünk a „Magyar hirlapirói kör“-be. Kert Kassán, 1880. évi január hó 25-én. Timkó József, az, „Abauj-Kassai közlöny“ szerkesztője. Werfer Károly, a „Kasebauer Zeitung“ szerkesztőségéért. Deil Jenő, a „Der freie Bürger“ szerkesztője. Dr. Hohenauer Ignácz, a „Felvidéki Közlöny“ szerkesztője. Rottenberg Dávid, a „Pannonia“ szerkesztője r ~ * Értsük meg egymást. (Levél a szerkesztőhöz.) Kedves Barátom! Bluntschli, a nagyhírű jog- és államtudós, „Politikai pártok“ czímű munkájában a politikai radikalizmust a gyermekkorral azonosítja, mely „a nehézségeket nem veszi észre, melyek kívánságai teljesülésének útjában állanak, mivel illúziókban ringatja magát s mivel értelme még fejletlen.“ Ha megfontoljuk, hogy a radikalizmus fogalmában fekszik az absztrakt eszmék iránti lelkesülés, melynek ritkán van köze a higgadt fontolgatáshoz, nem lehet tagadnunk, hogy Bluntschli idézett szavaiban sok igaz rejlik. Én lapod múlt számában ezen benyomás alatt latolgattam : mi hasznunk lett volna nekünk, kik a magyar állam függetlenségéért elnbdetlenül harczolunk, ha a budapesti „zendülés“ nagyobb arányokat ölt — s azon eredményt vontam ki tépelődéseimből, hogy ügyünk győzelme iránti hitünkkel tán évtizedekre visszavettettünk volna. Lehetséges, hogy ez csupán saját egyéni véleményem, de e vélemény nem könnyelmű ábrándok vagy gyáva félelem, hanem komoly gondolatok eredménye gyanánt bontakozott ki tépelődéseim tömkelegéből. Visszaidéztem emlékembe a ritka alkalmakat, midőn a nemzet könnyű szerrel segíthetett volna — és pedig radikális módon — bajain. Nem tette. Sőt szerencsét , diadalt kivánt azon fegyvernek, mely tizenhét éven át börtönőre volt Magyarországnak , s kompromittálta tétlenségével azokat, kik óriási erőfeszítéssel munkálkodtak szabadságunk művén. Jött a kiegyezés: Szent isten! milyen kiegyezés ! A Gesammt-Reich eszméje diadalt aratott ; a Hofburg magyarfalói dörzsölték kezeiket örömükben a balek-fogáson ; Magyarország megszűnt tényleg állam-számba jönni, s lemondott mindenről, mi a még fennmaradt lényegtelen jogait csak egy évre is biztosíthatná. S mit tett a nemzet ? . . . Ujongott a dicső (!) műnek ; alkotóját a „haza bölcsének“ keresztelte, Jeremiását további száműzetésre kárhoztatta s „ábrándozónak, szenvedélyes bosszúállónak“ elnevezte. Következtek az uj alkotmány „boldog“ napjai, megannyi folytatásai a szűnni nem akaró jogáldozatoknak. Elejénte csak egy-egy fakadó lombot nyestek le a mi „bölcseink“, alkotmányunk fájáról. A nemzet éljenezett. A bátorság ott a „bölcseknél“ nőttön-nőtt. El a nyeső késsel, ide a fejszével ! Csak úgy hullottak egymás után a legegészségesebb ágak alkotmányunk — s szabadságunk fájáról.A nemzet ez operácziókat is bölcseségnek, modern államrendnek nevezte. De hát mégsem érzett így az egész nemzet. Volt egy tekintélyes kisebbség, mely nyolcz éven át mindig ébren őrködött nemzeti tradiczióink, állami törekvéseink zászlója mellett. Hanem e tekintélyes kisebbség nagyobb fele megunta a becsületes küzdelmet. Vezére Tantalusi szomjat érzett a hatalom, — éhes pártfelei pedig le nem küzdhető étvágyat a hatalom birtokával járó húsos fazekak után. Megtagadták nyolcz évi küzdelmüket s összetépett zászlóval tömegesen átléptek az ellenfél táborába. S a nemzet ?! Országszerte orgiázott a „dicső“ fúzió (!) feletti örömében, s ötödfélszáz képviselő közt huszonnyolcz szál képviselte a nemzeti önállás, állami függetlenség pártját — a parlamentben. A „becsületes emberek“ s „társadalmi rend“ pártja öt évi működése semmivé tette az ország becsületét, tönkretette az ország anyagi helyzetét, depauperizálta magát a nemzetet, üldözte a becsületét, hazafias' törekvést, pártfogolja az' erkölcsi'halottakat, leplez minden szédelgést, becstelenséget, ha ez pártszempontból hasznot hajt részére. S a nemzet ?! . . . Az bambán nézi a szédelgőket és választ képviselőknek Tisza-párti mamelukokat. A tengernyi romlottság közepette támad egy ifjú, bátor mint az oroszlán, igazelmű mint Brutus, kérlelhetlen mint isten ostora, s közéjök sújt láng -szellemével és ragyogó tollával a kondottieriknek, s harczot izén minden becstelenségnek. A kondottierik elhatározzák, s megszenik megsemmisittetését. S a nemzet ?! . . . Kérdezd a nehéz sebesültet: minő véleménye volt arról a nemzetről, mely közönnyel nézi, midőn hajtóvadászatot rendeznek legnemesebb barátai ellen, s megsiratja őket, midőn életpárájuk csütörtököt mondott. S ily elemmel akarna valaki forradalmat csinálni ?! Oda Brutusok kellenek, édes barátom, de nem ablak-betörők, kiknek hősiességöktől annyira megijedtek a Majthényiak és Uchtritzek, hogy a párbajnap estéjén pezsgő mellett tréfálóztak a canaille — értsd Verhovay — ügyetlenségén.