Abauj-Kassai Közlöny, 1884 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1884-10-09 / 41. szám

XIII. évfolyam 1884. Kiadóhivatal és s­zerkesztőség Kovác­stára 7- sz-652—41. szám. ABAUJ KASSAI­­ KÖZLÖNY. Vegyes tartalmú hetilap. Kassa és Abauj-Tornamegye társadalmi életének képviseletére. Kassa, október hó 9-én. Előfizetési feltételek helyben há­kot hordva, v vidékre postán küldve Egész évre 6 írt — kr. Félévre ... 3­0 — „ Negyedévre I „ 50 „ Hirdetés dij 4 hasábos pe­tt sór­ért 6 kr Bélyegdij hirdetésenl­ént­­ 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petit­sor 20 kr. Hir­detési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz b­é­r­mentv­e küldendők. Szerkesztő lakása: Fo­n­tcza 93­ sz Semmit sem l­ftálíink, h­a nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. ÍW Levelek­­et csak bérmentesen fogad­tatnak el. A lap megjelelt: minden csütörtökön. Október <3. Czürnnek elég rövid, visszaemléke­zésnek elég hosszú. Egy nap emléke, mely Aradot a nemzet Golgothájává avatta. Emlék, mely alatt összegzősül a szív, könyökbe fúl a szem s megder­med a lélek. Egy fekete lap nemzeti történetünk­ből, több : egy egész történelem, tele írva a martyrok égbekiáltó vérével. „Fű kizöldülő­ sirhan­ton ! ‘ A legbát­rabb, legnemesebb tizenhárom magyar hérosz elporladt szivén zöldült ki a fű­. És e fűszálak beszélni tudnak. Oda nyúlnak be gyökereik, a hol a martyrok szivvére buzog. Van-e nemzet, a mely megérti e be­szédet ? ! „Nép ! mi vagy ? hol a bizonyság, hogy tőlünk származás ? Hazát alko­­tunk­, s te reánk nem emlékezel, hide­gen taposod győzelmeink mezeit, s a pusztákon, hol ezrenkint hullánk el, sirhalmainkra nem vetsz tekintetet Jaj neked ! a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú meg­bánás törülhet le.“ (Kölcsey.) Az idő megszenteli a fájdalmat, kegyeletté változtatja az emlékezést. Mennyi megszentelt fájdalma, men­­nyi kegyeletes emléke van e nemzetnek! A tizenhárom vértanúban a nem­zetet akarták halálosan sújtani, bennök a nemzeti jogokat, a nemzeti állam­életet akarták sírba dönteni. Mily sze­rencse, hogy a nemzet élete szívósabb egyes emberek életénél 1 — hogy ezek­nek a nemzeti szent ügy miatt igaz­ságtalanul, erőszakosan kioltott élete is a nemzet, életének tőkéjét gyarapítja ; mert minden ügynek, mely igaz, jó és szép, melynek erkölcsi értéke van, a martyrok vére csak termékenyíti életgyökereit, a vértanuk szent emléke csak hatványozza életerejét ! Egy fontos indítvány. Ha igaz, hogy a kit az Isten szeret, azt­­ nehéz, |>ról­ára teszi, akkor a magyar gentry nagy kedvencze az isLumiek. Nagyon rossz idők járnak rá — s álta­­l­­ában az egész lóid bi­rt­oki »«...osztályra. Daczára annak, hogy a magyar gentry több mint nyolcz századon keresztül volt itt az egyedüli államalkotó s állam­fenn­tartó osz­tály,­ — d­aczára annak, h­o­gy ezen osztály nagylelkűségének, melyet 1848-b­an előjogairól való önzetlen lemondása s a jobbágyság fel­tétlen felszabadítása által tanúsított, széles e világon sehol sincs párja, — végre daczára annak, hogy a magyar gentry még most is­­ többségben van a parlamentben, — ed­érek, hazafias, s minden ízében magyar osztály mégis országunk legmostohább gyermeke. Nem említve, hogy a legsúlyosabb adó­terhek a földbirtokra nehezednek, mert ez a legbiztosabb adó­alap, melyet sem eltagadni, sem elrejteni nem lehet, —­ a földbirtok után járó jövedelem a zsaroló gazdálkodás, gyakran ismétlődő elemi csapások, félszeg agricultural intézkedések s a magyar gabonatermelvények­­nek éppen nem kedvező vámtarifa következ­tében oly bizonytalan, hogy arra biztosan­­ számítani nem lehet. A külföld gabonabevitele oly szabad, hogy azzal szemközt a magyar termelés még itt nálunk sem részesül méltányos protek­­czióban. Volna jogunk hozzá, hogy legalább a magunk küszöbén belül óvjuk meg gabona­­termelvényeinket a külföld konkurrencziájától, s tán az sem volna méltánytalan dolog, ha Ausztriától is követelnék, hogy az ő ipar­termékeinek általunk adott kedvezményekért, viszonosság fejében, ő a mi gabonaterménye­­­inknek­ adjon kedvezményeket. De hát jog és méltányosság nálunk üres szó, ha csak a magyar földbirtokos osztály­­ érdekeinek megóvása van kérdésben. Ezen nembánom-féle agrár­rendszer szo­morú következményeit érzi már régóta a magyar földbirtok, de tán soha sem neheze­dett rá oly súlyosan a külföldi gabonabevitel konkurrencziája, mint a folyó évben. Folyó évi termésünk még középszerűnek sem­ mondható — s termékeinknek még sincs ára. Miért? Azért, mert Amerikában s Európa gabonatermő országaiban gazdag termés volt gazdag termésű országok bevitele oly előnyökben részesült a mi piaczainkon, hogy mi soha nem szabhatjuk meg önállóan termé­nyeink árát, de a külföld e részben is kiadja a normativumot. Ily viszonyok mellett pusztulni kell a magyar földmivelésnek s tönkre jutni a ma­gyar gentrynek, melynek földbirtokán kívül más megélhetési forrása nincsen. Ezen szomorú jövő lebegett Sáros megye egyik legkiválóbb férfiának s a közügyek kimagasló, veterán harczosának , Bánó J József­­nek szemei előtt, midőn a szeptember hó 29-én megtartott törvényhatósági közgyűlésben következő indítványt terjesztette elő : „Miután Magyarország föld­mi­velése főleg a gabonafélék termelésére van fektetve, ezek­nél pedig egy harmadrésznyi árhanyatlás állott be, és beállott akkor, midőn hazánk­­b­­a­n é­s a s­z­o­m­s­z­é­d á­l­l­a­m­o­k­b­­a­n az aratás rossz volt; — miután min­den jel arra mutat, hogy a csökkenés az árakban tetőpontját még nem érte el, — sőt tekintettel arra, hogy­­ mn­ek más oka alig lehet, mint más országok és világrészekben a túltermelés, s ez esetben az árak ha­­nyatlá­s állandóvá is fog válni. I­a pedig ez bekövetkezik, a magyar földmivelés, a birto­kos osztály és a magyar pénzügy a legna­gyobb válságnak lesz kitéve. Sáros megye közönsége hazafiúi kötelességének ismeri : 1. Felterjesztést intézni a törvényhozáshoz orszá­gos intézkedések megtételére. 2. Felhívni megyénk országgyűlési képviselőinek különös figyelmét e tárgyra. 3. Felhívni az ország összes törvényhatóságait ez indítvány elfoga­dására és hasonló lépések kezdeményezésére.“ Ezen indítványt párosu­­egye közgyűlése egyhangúlag elfogadta. Üdvözöljük a jeles indítványozót a kez­deményezésért. xV magyar gentryn, mely még mindig nagytöbbségben van a törvényható­ságok bizottságaiban, a sor, hogy állást fog­laljon érdekei mellett, mely érdekek azonosak a haza érdekeivel. Ez ország csak addig lesz magyar, míg az államfentartó s tetőtől talpig magyar föld­­birtokos osztály el nem pusztul. De érdekében áll a más foglalkozású osztályainknak s különösen az iparos osztály­nak is, hogy földbirtokos osztályunktól a pusztulás, tönkre-jutás veszélye eltávolíttassák; mert ennek jóléte garancziája az iparos­ osz­tály jólétének is, s hol a földbirtokos pusztul, pusztulnia kell az iparosnak is. Semmi kétségünk benne, hogy úgy Abauj-Torn­a megye, mint Kassa város törvény­­hatóságai érdem szerint fogják méltányolni Ibinó József­ indítványát s csatlakozni fognak a leg­jogosultabb agrár­mozgalom­hoz. He­d­ry B­ó­d­o­g­ nemcsak Budapestnek, de magának a magyar névnek is dicsőséget szerez ; követi a romjain újra épült Szeged s talán mindjárt harmadik­nak Kassa sorakozik. Levetkőzi a régi épít­kezés sallangjait. Az aszfaltozás eltüntette a pinczék utczai bejáratát, kandelábereket im­portált, modern stylü házak épülnek, szóval nagyban szépül Kassa. Ez azonban az éremnek csak egyik fele. Ha a másik felét is megtekintjük, bizonynyal nem jutunk olyan örvendetes tapasztalatra, mint az előbbinél. A városokat nem csupán a házak s utczák képezik, jellemzik, de lakói s az azok között uralkodó társadalmi élet is. Mindnyájan érezhetjük, hogy társadalmi életünk korántsem olyan, milyet óhajtanánk. Az általános közöny lidércz­ nyomását kell éreznünk minden lépten-nyom­on. Erről győz­nek meg — ha vizsgáljuk — azon intézmé­nyek, melyeknek társadalmunk adott életet. Van tűzoltó-, halál-, fogyasztási-, muzeum­-, szépítő-egyesületünk; vannak kaszinóink. S mit tapasztalunk ezekben ? Mindent, csak életet, pezsgést nem. Ha az okokat vizsgáljuk, mindenütt olyan dolgokra bukkanunk, melyeknek szülőanyja, a társadalmi élet megölője: a közöny. Vagy minek tulajdonítsam azt, hogy annyi tollfor­gató ember, mennyi e városban van, nem tud olyan irodalmi működést kifejteni, mely impo­nálhatna. Pedig meg­van egyesek részéről az igyekezet, de ha megöli a közöny, mit ér­ez ? Ha csak nem lesz szerencsésebb vállal­kozás e mostani, így vagyunk a felolvasások­­­­kal is. Ha néha — annyi tanférfiú mellett — akad is egy-egy felolvasás, elvész a közöny­­ miatt. Nem érezzük egyiknek sem szükségét. E közöny idézi elő az erők szétforgá­­csolását is, mit eléggé bizonyít a 7 kaszinó. Egyik által sincs elérve a czél. De ha kettőbe lehetne összevonni, milyen társadalmi két góczpont válhatna belőlük ! Van egy hosszú álomból új életre keltett dalárdánk, mely még él ugyan, de mennyi közön­nyel kell megküzdenie! Nincs meg benne az összetartó kapocs, mely életét biz­tosíthatná ; nincs meg irányában­­ a kellő érdekeltség, mely virágzásra segíthetné; pedig ha tekintetbe ves­szük azokat a szép erőket, miket más dalárdák méltán irigyelnek s mi alig tudjuk, hogy léteznek — szinte fáj arra gondolni, hogy egyszer csak nem lesz dalárda. — De hiszen ez Kassán egészen megszokott dolog. Hiányzik belőlünk a szükséges s hasznos iránt való érzék. Vagy minek rójam fel azt, hogy a tűzoltó-egyesület csak teng, de nem virágzik ? Ha nem volna egy pár lelkes férfi kebelében, ha nem állna élén egy áldozatkész főur, a mi közönségünktől ugyan már régen csak emléke élne. Pedig ki nem ismeri el szükségét ? Más városokban az ilyen egyes­­ Társadalmi életünk. Hazánk nem egy pontján észlelhetjük ama dicsérendő s teljes elismerést érdemlő törekvést, mely előbbkelő városaink szépítését, rendezését czélozza. Ott jár legelői jó példával az ország fővárosa, mely egyik nagyszerű, monumentá­lis épülete után a másikat alkotja s ezzel TÁRCZA. A három kívánság. Novella lv^Eei.socl2.tól. (Vége.) VI. N­o­c­t­u­­r­n­e. Carola egy este elküldé atyját, mert al­kalmat akart udvarlójának a nyilatkozásra nyújtani. Már hetek óta észrevette, hogy szenvedélyesen szerettetik, de azzal ő meg nem elégedett. A mint érezte, hogy ő is beleszeretett egy kevéssé a csinos fiatal és elegáns grófba, meg is akarta hódítani s lát­hatatlan, de egyszersmind elszakithatlan láncz­­czal óhajtotta magához fűzni. Hogy lángoló imádójának a kegyelem­döfést megadja, finom számítással toilette-t csinált. Vörös selyem, aranyhímzésű papucsot vett piczi lábára, s nyúlánk termete csak nyert a török kelméből készült hálóköntös által, mely puha, teli karjait fedetlenül hagyá (az érzéki csáb hathatós eszköze), sötét haja lengyel módra vastag fonadékban csüngött le hátán. Vérvörös korallok környezék fehér nyakát s a kézcsuklót. Midőn Pác belépett, mintegy bosszanko­­dólag húzá föl felső ajakot, hogy láttassa pompás fogsorát. „Ön az? azt gondoltam Chopin.“ „Őt várta a comtesse?“ „Azt gondoltam­ eljön, kedvem volna ma zenét hallani.“ Leült a zongorához és Chopin egyik mazurkáját játszó­ Pác grófot láz fogta el, nagy léptekkel járt föl s le, végre meg­adott a comtesse széke mögött. „Carola !“ „Mit akar?“ „Ez így nem mehet tovább.“ „Micsoda, kedves gróf úr?“ „Vagy Chopin, vagy én. Egyikünknek kerülnie kell e házat.“ „És miért?“ Feléje sem fordult, hanem tovább játszott. „Mert én önt szeretem.“ Pác térdeire ereszkedett s megragadó kezét. „Chopin is szeret.“ „Megengedem, de lehet-e, vagy akar-e nejévé lenni ?“ „Ez esetben híres nevet viselnék.“ „Az bizonyos, de a Pác név sem meg­vetendő, s én azt kezemmel együtt felajánlom önnek. Legyen szívem úrnője, parancsoljon velem, embereimmel, mindennel, a mi az enyém, s a mi enyém lesz. Akarja ön ? Legyen kegyes Carola, csak egy szót mond­jon, mondjon „igen“-t. „Tehát — igen.“ Pác megragadó kezeit és csókjaival hal­moza el azokat, ő pedig önelégült mosol­lyal tekintett lo reára, mint egy Isten kegyelméből való királynő. Néhány nappal később Chopin a Louvre közelében alakot vett észre, mely ismeretesnek tűnt föl. Közelebb jővén, nem kételkedett többé, a comtesse volt. Értékes atlasköpenybe burkolva, Pál gróf karján. Követe a boldog párt s látta, mily gyöngédséggel simul kísé­rőjéhez, mily pajkos pillantást vet föl hozzá, s hallotta bizalmas társalgásukat. Azt érezte, hogy megáll a szive, de nemcsak a szive, hanem az egész világ, hogy lehullanak a csillagok, a sírok trombitaharsogás közt megnyílnak, mint utolsó ítéletkor. De e gyen­geség csak egy pillanatig tartott, gyorsan összeszedte lelki erejét s a legközelebbi kávéházba sietett, hogy a legújabb lengyel híreket olvassa. Még egyszer elment Carolához. Délben volt s kivételesen egyedül találta. Midőn benyitott, megrezzent s bibor szili önte el arczát. „Ön itt? szép,“ hebogó, „mennyire nélkülöztem felséges játékát.“ „Csak a játékomat, nem magamat, azt én tudtam,“ mondó Chopin remegő ajakkal. „Nem tudok színlelni,“ kiáltó nevetve, szemei­ szikráztak s felső teste csábítóan moz­gott ide-oda, „ha ön zongoránál ül, valóságos Isten, de mihelyt nem játszik, egyszerűen unalmas.“ „Volt idő, mikor ön másképen gondol­kodott,“ mondó Chopin fájdalomteljes te­kintettel. „Lehetséges, de most untat.“ „Nagyon sajnálom,“ mondó Chopin ko­molyan és fagyosan, „de meg lehet győződve, hogy többé nem fogom untatni.“ Illően meg­hajtotta magát s az ajtónak indult. De oly könnyen nem távozhatott. Hideg nyugalma bosszantotta a kis kaczért. „Ily módon váljunk-e el ?“ kérdező egy­szerre elérzékenyülve, „nem Chopin, az nem lehet, azt el nem viselem. Maradjon, barátom.“ Mindkét kezét nyújtó neki. Chopin egy pilla­natra habozott, azután lábaihoz borult, meg­csókolta ruháját, s forró könyek mosták halo­­vány arczáit. Carola hiúsága most ki volt elégítve. „Ön sir,“ kiáltó, „az Istenért, hagyja abba, mert szemébe kell nevetnem,“ s mig Chopin térden állott előtte, ő elkezdett hangosan nevetni, tapsolni s a szobában körü­l tánczol­n­i. Chopin fölemelkedett s egész testében remegve elhagyta a szobát és a házat. Következő napon kocsi állott meg háza előtt, s nemsokára Biebiczki gróf, mankóra támaszkodva, lépett szobájába. Miután az öreg úr helyet foglalt, elővont egy tározót s egy csomag bankjegyet tett az asztalra. „Itt van a 20000 frank, Chopin úr, melylyel tartozunk,“ kezdő. „Ön nekem nem tartozik, gróf úr.“ „Chopin úr, kérem,“ válaszoló az öreg­­úr, „én­ akkor nem szabadkoztam, s elfogad­tam a pénzt, de most, mióta a körülmények megváltoztak, becsületem követeli, hogy vis­­­szaszolgáltassam azt, mit ön a szükség nap­jaiban nekünk oly nagylelkűen fölajánlott. Leányom, — fájdalom — elfelejtett mindent, ő nem viseltetett ön iránt azon hálával, mely kötelessége lett volna, de én, tisztelt Chopin úr, sohasem fogom elfelejteni, a­mit velünk tett, soha, szívemből mondok önnek köszö­netet.“ Brebiczki megragadó kezeit, szemeiben könyek csillogtak. „Ön derék nemes ember.“ Fölállott, keblére zárta Chopint s megcsókolta. Midőn eltávozott, Chopin mintegy meg­kövülve ült a kandalló előtt s mereven nézett a lángok közé. Azon éjjel föl- és lejárt Carola ablakai alatt. Meg akarta Pál grófot várni és párbajra szólítani. De Brebiczkinél még minden ki volt világítva. Időről-időre árnyék lebbent el a fehér függönyök mellett. Chopin fölismerte

Next