Abauj-Kassai Közlöny, 1884 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1884-10-09 / 41. szám
XIII. évfolyam 1884. Kiadóhivatal és szerkesztőség Kovácstára 7- sz-652—41. szám. ABAUJ KASSAI KÖZLÖNY. Vegyes tartalmú hetilap. Kassa és Abauj-Tornamegye társadalmi életének képviseletére. Kassa, október hó 9-én. Előfizetési feltételek helyben hákot hordva, v vidékre postán küldve Egész évre 6 írt — kr. Félévre ... 30 — „ Negyedévre I „ 50 „ Hirdetés dij 4 hasábos pett sórért 6 kr Bélyegdij hirdetésenlént 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz bérmentve küldendők. Szerkesztő lakása: Fontcza 93 sz Semmit sem lftálíink, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. ÍW Leveleket csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelelt: minden csütörtökön. Október <3. Czürnnek elég rövid, visszaemlékezésnek elég hosszú. Egy nap emléke, mely Aradot a nemzet Golgothájává avatta. Emlék, mely alatt összegzősül a szív, könyökbe fúl a szem s megdermed a lélek. Egy fekete lap nemzeti történetünkből, több : egy egész történelem, tele írva a martyrok égbekiáltó vérével. „Fű kizöldülő sirhanton ! ‘ A legbátrabb, legnemesebb tizenhárom magyar hérosz elporladt szivén zöldült ki a fű. És e fűszálak beszélni tudnak. Oda nyúlnak be gyökereik, a hol a martyrok szivvére buzog. Van-e nemzet, a mely megérti e beszédet ? ! „Nép ! mi vagy ? hol a bizonyság, hogy tőlünk származás ? Hazát alkotunk, s te reánk nem emlékezel, hidegen taposod győzelmeink mezeit, s a pusztákon, hol ezrenkint hullánk el, sirhalmainkra nem vetsz tekintetet Jaj neked ! a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú megbánás törülhet le.“ (Kölcsey.) Az idő megszenteli a fájdalmat, kegyeletté változtatja az emlékezést. Mennyi megszentelt fájdalma, mennyi kegyeletes emléke van e nemzetnek! A tizenhárom vértanúban a nemzetet akarták halálosan sújtani, bennök a nemzeti jogokat, a nemzeti államéletet akarták sírba dönteni. Mily szerencse, hogy a nemzet élete szívósabb egyes emberek életénél 1 — hogy ezeknek a nemzeti szent ügy miatt igazságtalanul, erőszakosan kioltott élete is a nemzet, életének tőkéjét gyarapítja ; mert minden ügynek, mely igaz, jó és szép, melynek erkölcsi értéke van, a martyrok vére csak termékenyíti életgyökereit, a vértanuk szent emléke csak hatványozza életerejét ! Egy fontos indítvány. Ha igaz, hogy a kit az Isten szeret, azt nehéz, |>rólára teszi, akkor a magyar gentry nagy kedvencze az isLumiek. Nagyon rossz idők járnak rá — s általában az egész lóid birtoki »«...osztályra. Daczára annak, hogy a magyar gentry több mint nyolcz századon keresztül volt itt az egyedüli államalkotó s államfenntartó osztály, — daczára annak, hogy ezen osztály nagylelkűségének, melyet 1848-ban előjogairól való önzetlen lemondása s a jobbágyság feltétlen felszabadítása által tanúsított, széles e világon sehol sincs párja, — végre daczára annak, hogy a magyar gentry még most is többségben van a parlamentben, — edérek, hazafias, s minden ízében magyar osztály mégis országunk legmostohább gyermeke. Nem említve, hogy a legsúlyosabb adóterhek a földbirtokra nehezednek, mert ez a legbiztosabb adóalap, melyet sem eltagadni, sem elrejteni nem lehet, — a földbirtok után járó jövedelem a zsaroló gazdálkodás, gyakran ismétlődő elemi csapások, félszeg agricultural intézkedések s a magyar gabonatermelvényeknek éppen nem kedvező vámtarifa következtében oly bizonytalan, hogy arra biztosan számítani nem lehet. A külföld gabonabevitele oly szabad, hogy azzal szemközt a magyar termelés még itt nálunk sem részesül méltányos protekczióban. Volna jogunk hozzá, hogy legalább a magunk küszöbén belül óvjuk meg gabonatermelvényeinket a külföld konkurrencziájától, s tán az sem volna méltánytalan dolog, ha Ausztriától is követelnék, hogy az ő ipartermékeinek általunk adott kedvezményekért, viszonosság fejében, ő a mi gabonaterményeinknek adjon kedvezményeket. De hát jog és méltányosság nálunk üres szó, ha csak a magyar földbirtokos osztály érdekeinek megóvása van kérdésben. Ezen nembánom-féle agrárrendszer szomorú következményeit érzi már régóta a magyar földbirtok, de tán soha sem nehezedett rá oly súlyosan a külföldi gabonabevitel konkurrencziája, mint a folyó évben. Folyó évi termésünk még középszerűnek sem mondható — s termékeinknek még sincs ára. Miért? Azért, mert Amerikában s Európa gabonatermő országaiban gazdag termés volt gazdag termésű országok bevitele oly előnyökben részesült a mi piaczainkon, hogy mi soha nem szabhatjuk meg önállóan terményeink árát, de a külföld e részben is kiadja a normativumot. Ily viszonyok mellett pusztulni kell a magyar földmivelésnek s tönkre jutni a magyar gentrynek, melynek földbirtokán kívül más megélhetési forrása nincsen. Ezen szomorú jövő lebegett Sáros megye egyik legkiválóbb férfiának s a közügyek kimagasló, veterán harczosának , Bánó J Józsefnek szemei előtt, midőn a szeptember hó 29-én megtartott törvényhatósági közgyűlésben következő indítványt terjesztette elő : „Miután Magyarország földmivelése főleg a gabonafélék termelésére van fektetve, ezeknél pedig egy harmadrésznyi árhanyatlás állott be, és beállott akkor, midőn hazánkban és a szomszéd államokban az aratás rossz volt; — miután minden jel arra mutat, hogy a csökkenés az árakban tetőpontját még nem érte el, — sőt tekintettel arra, hogy mnek más oka alig lehet, mint más országok és világrészekben a túltermelés, s ez esetben az árak hanyatlás állandóvá is fog válni. Ia pedig ez bekövetkezik, a magyar földmivelés, a birtokos osztály és a magyar pénzügy a legnagyobb válságnak lesz kitéve. Sáros megye közönsége hazafiúi kötelességének ismeri : 1. Felterjesztést intézni a törvényhozáshoz országos intézkedések megtételére. 2. Felhívni megyénk országgyűlési képviselőinek különös figyelmét e tárgyra. 3. Felhívni az ország összes törvényhatóságait ez indítvány elfogadására és hasonló lépések kezdeményezésére.“ Ezen indítványt párosuegye közgyűlése egyhangúlag elfogadta. Üdvözöljük a jeles indítványozót a kezdeményezésért. xV magyar gentryn, mely még mindig nagytöbbségben van a törvényhatóságok bizottságaiban, a sor, hogy állást foglaljon érdekei mellett, mely érdekek azonosak a haza érdekeivel. Ez ország csak addig lesz magyar, míg az államfentartó s tetőtől talpig magyar földbirtokos osztály el nem pusztul. De érdekében áll a más foglalkozású osztályainknak s különösen az iparos osztálynak is, hogy földbirtokos osztályunktól a pusztulás, tönkre-jutás veszélye eltávolíttassák; mert ennek jóléte garancziája az iparos osztály jólétének is, s hol a földbirtokos pusztul, pusztulnia kell az iparosnak is. Semmi kétségünk benne, hogy úgy Abauj-Torna megye, mint Kassa város törvényhatóságai érdem szerint fogják méltányolni Ibinó József indítványát s csatlakozni fognak a legjogosultabb agrármozgalomhoz. Hedry Bódog nemcsak Budapestnek, de magának a magyar névnek is dicsőséget szerez ; követi a romjain újra épült Szeged s talán mindjárt harmadiknak Kassa sorakozik. Levetkőzi a régi építkezés sallangjait. Az aszfaltozás eltüntette a pinczék utczai bejáratát, kandelábereket importált, modern stylü házak épülnek, szóval nagyban szépül Kassa. Ez azonban az éremnek csak egyik fele. Ha a másik felét is megtekintjük, bizonynyal nem jutunk olyan örvendetes tapasztalatra, mint az előbbinél. A városokat nem csupán a házak s utczák képezik, jellemzik, de lakói s az azok között uralkodó társadalmi élet is. Mindnyájan érezhetjük, hogy társadalmi életünk korántsem olyan, milyet óhajtanánk. Az általános közöny lidércz nyomását kell éreznünk minden lépten-nyomon. Erről győznek meg — ha vizsgáljuk — azon intézmények, melyeknek társadalmunk adott életet. Van tűzoltó-, halál-, fogyasztási-, muzeum-, szépítő-egyesületünk; vannak kaszinóink. S mit tapasztalunk ezekben ? Mindent, csak életet, pezsgést nem. Ha az okokat vizsgáljuk, mindenütt olyan dolgokra bukkanunk, melyeknek szülőanyja, a társadalmi élet megölője: a közöny. Vagy minek tulajdonítsam azt, hogy annyi tollforgató ember, mennyi e városban van, nem tud olyan irodalmi működést kifejteni, mely imponálhatna. Pedig megvan egyesek részéről az igyekezet, de ha megöli a közöny, mit érez ? Ha csak nem lesz szerencsésebb vállalkozás e mostani, így vagyunk a felolvasásokkal is. Ha néha — annyi tanférfiú mellett — akad is egy-egy felolvasás, elvész a közöny miatt. Nem érezzük egyiknek sem szükségét. E közöny idézi elő az erők szétforgácsolását is, mit eléggé bizonyít a 7 kaszinó. Egyik által sincs elérve a czél. De ha kettőbe lehetne összevonni, milyen társadalmi két góczpont válhatna belőlük ! Van egy hosszú álomból új életre keltett dalárdánk, mely még él ugyan, de mennyi közönnyel kell megküzdenie! Nincs meg benne az összetartó kapocs, mely életét biztosíthatná ; nincs meg irányában a kellő érdekeltség, mely virágzásra segíthetné; pedig ha tekintetbe vesszük azokat a szép erőket, miket más dalárdák méltán irigyelnek s mi alig tudjuk, hogy léteznek — szinte fáj arra gondolni, hogy egyszer csak nem lesz dalárda. — De hiszen ez Kassán egészen megszokott dolog. Hiányzik belőlünk a szükséges s hasznos iránt való érzék. Vagy minek rójam fel azt, hogy a tűzoltó-egyesület csak teng, de nem virágzik ? Ha nem volna egy pár lelkes férfi kebelében, ha nem állna élén egy áldozatkész főur, a mi közönségünktől ugyan már régen csak emléke élne. Pedig ki nem ismeri el szükségét ? Más városokban az ilyen egyes Társadalmi életünk. Hazánk nem egy pontján észlelhetjük ama dicsérendő s teljes elismerést érdemlő törekvést, mely előbbkelő városaink szépítését, rendezését czélozza. Ott jár legelői jó példával az ország fővárosa, mely egyik nagyszerű, monumentális épülete után a másikat alkotja s ezzel TÁRCZA. A három kívánság. Novella lv^Eei.socl2.tól. (Vége.) VI. Nocturne. Carola egy este elküldé atyját, mert alkalmat akart udvarlójának a nyilatkozásra nyújtani. Már hetek óta észrevette, hogy szenvedélyesen szerettetik, de azzal ő meg nem elégedett. A mint érezte, hogy ő is beleszeretett egy kevéssé a csinos fiatal és elegáns grófba, meg is akarta hódítani s láthatatlan, de egyszersmind elszakithatlan lánczczal óhajtotta magához fűzni. Hogy lángoló imádójának a kegyelemdöfést megadja, finom számítással toilette-t csinált. Vörös selyem, aranyhímzésű papucsot vett piczi lábára, s nyúlánk termete csak nyert a török kelméből készült hálóköntös által, mely puha, teli karjait fedetlenül hagyá (az érzéki csáb hathatós eszköze), sötét haja lengyel módra vastag fonadékban csüngött le hátán. Vérvörös korallok környezék fehér nyakát s a kézcsuklót. Midőn Pác belépett, mintegy bosszankodólag húzá föl felső ajakot, hogy láttassa pompás fogsorát. „Ön az? azt gondoltam Chopin.“ „Őt várta a comtesse?“ „Azt gondoltam eljön, kedvem volna ma zenét hallani.“ Leült a zongorához és Chopin egyik mazurkáját játszó Pác grófot láz fogta el, nagy léptekkel járt föl s le, végre megadott a comtesse széke mögött. „Carola !“ „Mit akar?“ „Ez így nem mehet tovább.“ „Micsoda, kedves gróf úr?“ „Vagy Chopin, vagy én. Egyikünknek kerülnie kell e házat.“ „És miért?“ Feléje sem fordult, hanem tovább játszott. „Mert én önt szeretem.“ Pác térdeire ereszkedett s megragadó kezét. „Chopin is szeret.“ „Megengedem, de lehet-e, vagy akar-e nejévé lenni ?“ „Ez esetben híres nevet viselnék.“ „Az bizonyos, de a Pác név sem megvetendő, s én azt kezemmel együtt felajánlom önnek. Legyen szívem úrnője, parancsoljon velem, embereimmel, mindennel, a mi az enyém, s a mi enyém lesz. Akarja ön ? Legyen kegyes Carola, csak egy szót mondjon, mondjon „igen“-t. „Tehát — igen.“ Pác megragadó kezeit és csókjaival halmoza el azokat, ő pedig önelégült mosollyal tekintett lo reára, mint egy Isten kegyelméből való királynő. Néhány nappal később Chopin a Louvre közelében alakot vett észre, mely ismeretesnek tűnt föl. Közelebb jővén, nem kételkedett többé, a comtesse volt. Értékes atlasköpenybe burkolva, Pál gróf karján. Követe a boldog párt s látta, mily gyöngédséggel simul kísérőjéhez, mily pajkos pillantást vet föl hozzá, s hallotta bizalmas társalgásukat. Azt érezte, hogy megáll a szive, de nemcsak a szive, hanem az egész világ, hogy lehullanak a csillagok, a sírok trombitaharsogás közt megnyílnak, mint utolsó ítéletkor. De e gyengeség csak egy pillanatig tartott, gyorsan összeszedte lelki erejét s a legközelebbi kávéházba sietett, hogy a legújabb lengyel híreket olvassa. Még egyszer elment Carolához. Délben volt s kivételesen egyedül találta. Midőn benyitott, megrezzent s bibor szili önte el arczát. „Ön itt? szép,“ hebogó, „mennyire nélkülöztem felséges játékát.“ „Csak a játékomat, nem magamat, azt én tudtam,“ mondó Chopin remegő ajakkal. „Nem tudok színlelni,“ kiáltó nevetve, szemei szikráztak s felső teste csábítóan mozgott ide-oda, „ha ön zongoránál ül, valóságos Isten, de mihelyt nem játszik, egyszerűen unalmas.“ „Volt idő, mikor ön másképen gondolkodott,“ mondó Chopin fájdalomteljes tekintettel. „Lehetséges, de most untat.“ „Nagyon sajnálom,“ mondó Chopin komolyan és fagyosan, „de meg lehet győződve, hogy többé nem fogom untatni.“ Illően meghajtotta magát s az ajtónak indult. De oly könnyen nem távozhatott. Hideg nyugalma bosszantotta a kis kaczért. „Ily módon váljunk-e el ?“ kérdező egyszerre elérzékenyülve, „nem Chopin, az nem lehet, azt el nem viselem. Maradjon, barátom.“ Mindkét kezét nyújtó neki. Chopin egy pillanatra habozott, azután lábaihoz borult, megcsókolta ruháját, s forró könyek mosták halovány arczáit. Carola hiúsága most ki volt elégítve. „Ön sir,“ kiáltó, „az Istenért, hagyja abba, mert szemébe kell nevetnem,“ s mig Chopin térden állott előtte, ő elkezdett hangosan nevetni, tapsolni s a szobában körül tánczolni. Chopin fölemelkedett s egész testében remegve elhagyta a szobát és a házat. Következő napon kocsi állott meg háza előtt, s nemsokára Biebiczki gróf, mankóra támaszkodva, lépett szobájába. Miután az öreg úr helyet foglalt, elővont egy tározót s egy csomag bankjegyet tett az asztalra. „Itt van a 20000 frank, Chopin úr, melylyel tartozunk,“ kezdő. „Ön nekem nem tartozik, gróf úr.“ „Chopin úr, kérem,“ válaszoló az öregúr, „én akkor nem szabadkoztam, s elfogadtam a pénzt, de most, mióta a körülmények megváltoztak, becsületem követeli, hogy visszaszolgáltassam azt, mit ön a szükség napjaiban nekünk oly nagylelkűen fölajánlott. Leányom, — fájdalom — elfelejtett mindent, ő nem viseltetett ön iránt azon hálával, mely kötelessége lett volna, de én, tisztelt Chopin úr, sohasem fogom elfelejteni, amit velünk tett, soha, szívemből mondok önnek köszönetet.“ Brebiczki megragadó kezeit, szemeiben könyek csillogtak. „Ön derék nemes ember.“ Fölállott, keblére zárta Chopint s megcsókolta. Midőn eltávozott, Chopin mintegy megkövülve ült a kandalló előtt s mereven nézett a lángok közé. Azon éjjel föl- és lejárt Carola ablakai alatt. Meg akarta Pál grófot várni és párbajra szólítani. De Brebiczkinél még minden ki volt világítva. Időről-időre árnyék lebbent el a fehér függönyök mellett. Chopin fölismerte