Abauj-Kassai Közlöny, 1890 (19. évfolyam, 2-45. szám)

1890-10-09 / 41. szám

XIX. évfolyam 1890. Kiadóhivatal Jlalomutcza 24. sz. Szerkesztőség : Fő-utcza 60-ik szára I. emelet. Semmit sem közlünk, h­a nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Levelek csak bérmentesen fogadtat­nak el. A lap megjelen minden csütörtökön. 934.—41. szám. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY. Politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap. Az „Ab­au­j-Tornamegyei tantestület“ hivatalos közlönye. Kassa, október hó 9-én.­­ Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 frt—kr. Félévre 3 „ — „ Negyedévre I „ 50 „ Hirdetési dij 4 hasábos petit sorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként­­ 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz b­ér­me­n­t­v­e küldendők. Kossuth levele. Nem taglalni akarjuk azt, hanem ü­n­­n­e­p­e­l­n­i, mert hisz szorul-e az magyarázatra, kell-e annak taglalás. Soha senki szebben magyarul nem be­szélt és soha senki világosabban és élesebb, mondhatnók kegyetlenebb lo­gikával nem irt. Logikája kérlelhetlen, aki előtte meg nem hajlik, annak nyakát szegi. De szavai nem pusztán okosko­dás, nemcsak valami theoretikus isko­lás fejtegetés, minden szava gondolattal terhes és súlyát e tehernek csak azért nem érezzük nehéznek, mert a leggyö­nyörűbb költői formában jelenik meg. A nyelv, mióta Kossuth száműzött e hazából, óriás fejlődésen ment ke­resztül, a negyvenes évek irodalmi nyelvén ma nevetséges volna megszó­lalni, az akkori prózát részben az uj nemzedék nem is érti, mert a nagy szellemi átalakulással, ha nem is a szavak alakja, de anyagi értéke oly változáson ment át, melyet csak az fog felfogni és méltányolni, ki tudja, hogy a magyar nemzet­e­z utolsó év­tized alatt ment renaissanceon, szellemi reformation át, hogy e 4 évtized alatt majdnem ugyanannyi évszázad mulasz­tásait pótolta. És Kossuth mégis úgy ir mai nap magyarul, hogy prózája neolog és ortholog előtt mintá s irodalmi evan­gélium lehet. A nagy eszmék, a mély­séges gondolatok, a szavak és kifeje­zések egész fegyverzetében készen ug­ranak elő, mint Minerva Zeus fejéből. Ilyen gondolatterhes eszmemenetre senki sem képes a mai nemzedékből s ez eszmékre a kifejezés a nyelvi alak oly szorosan van reá kovácsolva, hogy a kettő el nem választható. Ez csak a nyelv nagy apostolainak, ihletett prófé­táinak tulajdona. De voltaképen meg nem mondhatnék, hogy írott műveiben micsoda érdemesebb a csodálatra, az irálybeli eme mesteri sajátság, vagy a vasszerkezete tartalmának, vagy az egész história s a világirodalom amaz óriás ismerete, mely önkénytelenü­l ama középkori lovagokra emlékeztet, kik még lakomára is teljes fegyverzetben mentek és e fegyverzet, a védő és tá­madó az ölő, vágó, szúró fegyverek egész arzenálját képviselte. A rég­múlt történeteket s a legközelebbi múlt ese­ményeit, a saját nemzetjéét s idegen népekét az angol, franczia, magyar iro­dalmat egyaránt ismeri. Itt egy klas­­­szikus példával, ott egy modern nyu­­goti költőtől vett idézettel lep meg, itt prófétai ihlettel, evangéliumi nyelven szól, majd meg egy franczia causeur példájára szurdal szellemesen. De hisz voltakép nem is irodalmi vagy aesthetikai szempontból akarjuk mi méltatni. Sokkal fontosabb tartalma levelének, mint alakja. E levél pozdor­­jává törte az ugránkodást, ez a zászlóbontást valódi értelmére deval­válta. Kérlelhetlen, mindenféle ellenvéle­ményt csirájában elfojtó logikával mu­tatta ki, annak az állítólagos negyven­­kilenczkedés vádjának abszurditását. Nincs negyvenkilenczes, ez alapon csak ő áll, de a hazában, sok hive közt igazi pártfele egy sincs. Az 1790. X. törvényczikk Magyarországnak Ausz­triától való külön állását s független­ségét — Írott malaszttal — biztosítja. Ez írott malasztot a 48-as törvényho­zás intézvényes biztosítékokkal vette körül. Ez írott biztosítékoknak czélja és feladata a független Magyaror­szágot életerős szervekkel ellátni. A pragmatika sanction alapuló közösség csakis és kizárólag az együttbir­­toklásra vonatkozh­atik. És e szeren­csétlen kifejezés nem jelenthet s nem is jelentett sem a múltban s nem jelent a jelenben sem egyebet, mint hogy Ausztriával csupán a király személye k­ö­z­ö­s. Ez a pragma­tika sanctio alapja, ezt szentesiték ki­rályaink az 1790. évi X. törvényczikk­­­ben, ezt valósította meg intézmények­ben az 1848-as törvényhozás és ez képezi a függetlenségi 8­48-as párt törekvéseinek végczélját. És ugyanez elvet s törekvést fejezi ki a personális unió elve. S minthogy a függetlenségi pártnak egyéb törekvése nem volt soha és nem is lehetett, kitűnik Ugrón G­ábor szaka­dásának és mozgalmának egész alap­talansága. Ugrón vagy a personál­uniót akarja becsületesen, vagy nem. Ha igazán csak azt akarja, nincs zászló­­bontásának, szakadásának semmi czélja, mert a függetlenségi párt is ugyanezt akarja. Kijelenté ezt ismételten, világgá hirdette ezt régen s ez hűségesen vallott Programm­ja. Ha tehát Ugrón mégis külön zász­lót bontott, ennek oka csak vagy az lehet, hogy más valamit akar, mint a­mit bevall, mit mi bevallott szándé­kával és törekvéseivel szemben el nem hiszünk, vagy valami izgága nyugtalan­­kodh­atnámságnak engedett. De bármint áll is a dolog, nagyon helyesen s méltóságosan járt el a párt akkor, midőn abbeli kívánalmának, hogy programmjába a personális uniót vegye föl, helyt nem adott. A függetlenségi párt ezt nem is tehette. Mert e tény a pártot a korona előtt csakis gyanúba keverhetné. Ha most a párt, a kiszakadók agitácziójára, a per­­sonál unió kifejezést venné programm­jába, evvel azt konstatálná, hogy eddig nem ennek alapján állott, de ezt nem tehette, nem volt szabad híveit és tag­jait annak konstatálásával megbélye­gezni, hogy eddig valami titkolt, rej­tegetett, törvénytelen, vagy forradalmi elveket vallott. A függetlenségi párt méltóságosan cselekedett, midőn kijelenté, hogy­ a personális uniót programmjába föl nem veheti most, miután mindig is az volt programmja. De egyszersmind ez volt a legjobb politika is, mert e tényével Ugrón pártjától a létjogosultságot vette el. Ugyanazon elvek alapján állók kö­zött is lehet vélemény különbség, a kivitel módozataira nézve. Ugrón, ki kijelenté, hogy a pártból ki nem lép, talán erre nézve van a párt zömétől különböző véleményen. E kivitel ma- TÁRCZA: Az aradi vértanuk. A Petőfi-társaság által pályakoszoruzott költemény. Jelige: Nem haltak ők meg. Szabadságharczunk letűnt napvilága, Te vakító nap a század delén, Nem pazaroltad sugarad hiába, Bár vak sötétbe halt az égi fény, Eszméiden nem győzött az enyészet, Örökbe hagytad halhatatlan részed’, Fényeddel fényt hint k­éső századokra A tizenhárom vértanú alakja. Ki a homályból te ragadtad őket, Dics-sugárt rájuk dicsfényed vetett, Az eszmény nélkül tespedő erőknek Te adtad a rajongó ihletet, S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég, Világosságod bennük tündökölt még S haláluk is azért volt, hogy mi abban Azt lássuk, a mi benned halhatatlan. Haláluk­­ fagyos rémülettől dermedt Egy ország lelke, látva ily halált, Bár millió sebből vérezett a nemzet, Millió tekintet a bitókra szállt, Lesújtva, némán és kővé meredten Vad iszonyattal csügtünk ama tetten, S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki, Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni. S mártír-haláluk végig kelle néznünk S hogy mit jelent ez, látnunk kelle jól: Az ő haláluk a mi csúfos végünk, A végítélet egy nemzetre szól. Jöhet uj tavasz, uj kor fakadása, E népnek nem lesz már föltámadása, A vértanukkal ott pihen egy sírba, Népek sorából kitörülve, — irtva. Majd az iszonyt zokogó gyász követte Es sírva sirt hantjuknál a haza, Majd egész nemzet lobbant gyűlöletre, Szivében tombolt boszu vihara, A boszuállás rettentő igéje Egy nemzedéknek volt gyönyöre, kéje, Fojtott harag a szivek mélyin lázadt, Tűréstől égett arczokon gyalázat. Enyhét nyújt a legégőbb fájdalomnak, Vigaszt reménytelennek az idő, A vad keserv, a szenvedély elhamvadt, Sírjukhoz már zarándokol hivő S nem a halálnak borzalmára gondol, Lelkesedést merit a sirhalomból, Fölidéz midtat, régi nagy időket S úgy érzi lelke, hogy nem haltak ők meg, Nem haltak ők meg, ha az eszme él még, Melyért ők éltek s éltük áldozák, Nem haltak ők meg, hogyha lelkük fényét Tisztán, tündöklőn örökül hagyák, Nem haltak ők meg! — csakha már nem lüktet Szivünkben heve az ö hős szivüknek, Ida ama nagy czél csak bolygó kisértet: Akkor meghaltak s óh hiába éltek! Mert mint a költő lénye él a dalban, Midőn a test már régen hamu, por, Mint mesterműben lángol halhatatlan Ihlett művészed lelke, régi kor : — Úgy szabadsághős halhatatlansága, Ila utódokban ég tovább a lángja, Tett mestere, szent küzdelem mártírja Halhatlanságát más szivekbe írja. Klió hiába jegyzi fel a tettet, Ha meg nem őrzi élő köztudat, De a mi ott él mélyén a sziveknek, Nem semmisült meg, mert mindegyre hat! Oh áldott harcznak áldott vértanúi, Századok fognak tőletek tanulni S dicsőt, nagyot ha .tesznek egykor mások, Az is, óh szentek, a ti alkotástok! Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek, A kikben emberméltóság lobog, Kik fölemelnek porba sülyedt népet, Hazát hóditnak s szent ember-jogot, Kik mindent, mindent a világnak adnak,­ Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak, S vállalnak büszkén vértanú-keresztet Az ő példájuk követői lesznek. És lesznek, mert a történet nem áll meg, Időnek méhe meddő nem lehet, Es lesznek, mert kitör, a mit homály fed, Mit nemesek, jók szive rejteget, Es lesznek, mig ki az a czél, a végső, Elaggott fajta ifjú nemzedék jár Viharral, vészszel bátran megdaczolhat, S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap. S ők élni fognak, élni mindörö­kön, Szent lesz, örökké szent a sír gödör,, S A mig az eszmény ki nem hal e földön, Mig magyar szellem még magasba tör, Az igét, melyért éltet áldozának, Szivébe írták az egész hazának, Utódtól fogja hű utód tanulni: Hogyan kell élni s hogy lehet meghalni. Palágyi Lajos: Október hatodikán. (A tizenhárom vértanú emlékszobrának leleplezésekor.) Irta: Homonnai H. Márton. Kifeslett a virág, kipattant a bimbó, A magyar szabadság gyönyörű rózsája; Édes az illata, vérpiros a színe, Vaskarú vitézek vére volt az ára. Egy maroknyi kis nép oltalmazza, védi, Két hatalmas gigás szeretné letépni. Két hatalmas gigás szeretné letépni. Büszke fejét sárban lábbal eltiporni, Égő, vad dühével hamuvá égetni, S illatozó hamvát a szelekbe szórni. Hogy a szép virágnak nyoma se maradjon, Hogy szegény magyarnak a szive szakadjon! Reá is támadnak a maroknyi népre, Letöri, legyűri testeiknek súlya; Am az a kis csoport végső lehelésig Sebzetten, vérezve fel-feltámad újra. Harczra kél lelkesen apraja és nagyja, De féltett virágját soha el nem hagyja! Kisebb, egyre kisebb a vitézek száma, Kik győzni, vagy halni vágynak minden áron,

Next