ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS • ACTA HISTORIAE LITTERARUM HUNGARICARUM TOMUS IX. SZEGED 1969

Keserű Bálint: Újfalvi Imre és az európai „későhumanista ellenzék"

KESERŰ BÁLINT ÚJFALVI IMRE ÉS AZ EURÓPAI „KÉSŐHUMANISTA ELLENZÉK"* Elődökhöz és utódokhoz, de a legjobb kortársakhoz képest is rendkívül keveset tudunk Újfalvi Imrének az egykorú Európa szellemi életéhez fűződő kapcsolatairól. Pontosabban: nagyon bizonytalanok ismereteink. Kik lehettek az eszményképei? Hol keressük munkássága ösztönzőit és forrásait? — a kérdést sokan tették föl és sokféleképpen válaszoltak rá. , Bonyolult — gyakran egymásnak is ellentmondó — következtetésekre, szinte találgatásokra kellett szorítkoznunk eddig, mert Újfalvi kézirati hagyatéka teljesen ismeretlen volt, fönnmaradt munkássága pedig nyilvánvalóan csonka (hiszen még a ma főművének tartott énekeskönyvet is bravúros nyomozással kellett visszaperelni szá­mára). Az utóbbi időben két új dokumentum is fölbukkant az ismeretlenségből, vagy az elfeledettségből, s ezek éppen Újfalvi életének és munkásságának leghomályosabb pontjára segíthetnek fényt vetni. Az egyik — az Admonitiones címet viselő „pedagó­gia tankönyv", melyben az ifjú skálamester-jelölteket vezeti be jövendő teendőik rejtelmeibe — a hazai neveléstörténetnek is értékes emléke. Erről a munkáról kevéssé vettünk tudomást — pedig már 1943-ban közölték adatait —, míg végre tavaly Nagy Kálozi Balázs részletesen ismertette és elemezte. Témánk szempontjából az a legfontosabb, hogy ezen a néhány lapon Újfalvi — bár csak az alsófokú oktatás kérdésével foglalkozik — többet árul el antik és humanista meg reformátor eszmény­képeiről, szimpátiáiról (és antipátiáiról), mint összes eddig ismert munkáiban. A másik, újabban előkerült dokumentum, ami lehetővé teszi, hogy a címben jelzett problémát egyáltalán fölvessük s arra próbáljunk választ keresni: Újfalvi peregrinációs albuma, aminek rövid leírására, s két adatának ismertetésére már a tavalyi ad­a-cikkben sor került. Ennek az albumnak a bemutatására igen nagy teret szentel az alábbi cikk, s így talán föl is merülhet a szkeptikus kérdés: szükséges-e ilyen kevéssé méltányolt forrás ismertetésére terjedelmes tanulmányt szánni? Magyarázatul — de általános kutatási-módszertani szempontból is — nem látszik fölöslegesnek előrebocsátani röviden néhány megjegyzést általában az emlékkönyvekről, majd az Újfalvi-féle albumról és provenienciájáról, meg a tulajdonos külföldi tanulmányútjáról. * Az „Újfalvi Imre és a magyar későreneszánsz" c. dolgozat (Acta HistLittHung VIII. Szeged, 1968. 3—16.) folytatása, s azzal együtt került fölolvasásra az akadémiai intézet és az egyetemi tan­székek reneszánsz munkaközösségének 1969. májusi, szegedi ülésén. A szerző köszönettel tartozik a vita részvevőinek és azoknak, akik tanácsaikkal segítették. — A bibliográfiai tételek fölsorolását ld. az előző ad­ó-cikk élén. A mostani cikk két legfontosabb forrásának adatai: Nagy Kálozi Balázs: Pedagógusképzés a debreceni főiskolában a XVI. században. II. rész. Szilvásújfalvi Imre pedagógiája. Református Egyház 1968. 1. 13—20.); Újfalvi albuma kéziratban: OSzK Oct. Lat. 150.

Next