ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS DE ATTILA JÓZSEF NOMINATAE • ACTA HISTORIAE LITTERARUM HUNGARICARUM Tomus XVII. Szeged 1981

CSUKÁS ISTVÁN: A nemzetiségi kérdés Kemény, Jósika, Madách és Eötvös műveiben

tényezőket — a gazdasági-politikai fejlődés, a polgárosodás hatását — is felismerik Kemény Zsigmond pedig eljut a nemzeti egyenjogúság elismerésének a küszöbéig, amikor felfedezi, hogy az ország népeinél végbemenő belső fejlődési folyamat —, amelynek külső megnyilvánulása s egyben ösztönzője is az anyanyelv és irodalom fej­lesztése-ápolása — szükségképpen elérkezik a politikai önállóság követeléséhez. A négy író közül Eötvös és Kemény hajlandó önkritikával elismerni azt is, hogy a nemzetiségek jogosan sérelmezték a nyelvtörvények végrehajtása során elkövetett hibákat, az erőltetett magyarosítást. Eltérő a véleményük az egybekapcsolódó három probléma — a magyarság, a nemzetiségek és Ausztria — összefüggéseinek megítélésében is. Jósika a Kossuth-­ emigráció tagjaként Ausztriában csak az ellenfelet látja s egyébként sem fordít nagy figyelmet a nemzetiségpolitika nemzetközi összefüggéseire. Madách a nemzetiségek „megtérésétől" s a velük való összefogástól reméli, hogy az alkotmányosság helyre­állítása révén rendeződik az ország és Ausztria kapcsolata. De már Eötvös és Kemény gondolkodásában a magyarság és Ausztria ill. a Habsburg-ház elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Széchenyi kedvenc gondolatát elfogadva azt remélik, hogy a távo­labbi jövőben a birodalom súlypontja áttevődik Magyarországra, kormánya pedig Budán működik majd. Naplója tanúsága szerint Eötvös még ennél is tobább megy. A königgrätzi osztrák vereség kapcsán merész álmokat sző egy magyar vezetésű új birodalomról, mely a Habsburgokkal vagy nélkülük, föderációs alapon jönne létre a magyarság és a szom­szédos népek önkéntes, szabad társulása révén. Ebben a magyarság a magasabb mű­veltség és nagyobb áldozatvállalás címén juthatna vezető szerephez. Nemzetiségpolitikai felfogásuknak vannak maradandó, előremutató elemei (a demokratikus jogok hirdetése, a műveltség, a közös jólét fejlesztése, a nemzeti türelem hangoztatása stb.). Igazán korszerű, a hazai népeket is megnyerő programot azonban egyikük sem tudott ajánlani. Gondolkodásuk legfontosabb tétele, közös fundamentuma ugyanis — a politikai magyar nemzet elve — már nem felelt meg a kor igényeinek. Kemény Zsigmond Bár élete nagyobbik részét — a gondolkodás formálása szempontjából a jelentő­sebb szakaszt — Erdélyben töltötte, a nemzetiségi kérdésre nem a közvetlen, a szemé­lyes tapasztalatok irányították a figyelmét. Nem is az állambölcseleti stúdium tudomá­nyos izgalma hatására vette vizsgálat alá mint „uralkodó eszmét", ahogy ezt Eötvös cselekedte. Keményt két, egymással szorosan összekapcsolódó körülmény kényszerí­tette arra, hogy szembenézzen a nemzetiségi kérdéssel: a cári Oroszország terjeszke­dési politikájától, a pánszlávizmustól való félelem és a magyar polgári fejlődés pers­pektíváinak végiggondolása. Az elnyomott szláv népek szabadságtörekvései s az ezeket kísérő eszmék a szláv testvériségről a múlt század negyvenes éveitől kezdve egyre fokozódó érdeklődést s egyben riadalmat váltottak ki a magyar liberálisok körében. Sőtér István Lukács Móric, Wesselényi és Trefort példáját említi,­ mint akik az elsők között fogalmazták meg ebbéli aggodalmukat „a szláv elemnek Európában varázslag növő befolyása s hatalma" miatt. A pánszlávizmus hazai visszhangjának jelentőségét szemlélteti, hogy nemzetiségi kérdés két olyan kiváló ismerője, mint Eötvös és Mocsáry az erről a téma- 1 SŐTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. Akadémiai, Bp., 1963. 477. 4

Next