A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)

2003-10-23 / 1. szám

Kertész Imre: Öröm és szorongás ■ „Ha bárhol és bármikor Német­ország újraegyesítésére gondolok, képzeletemben mindig a felejthe­tetlen képsor pereg le újra: az autó­úton szélesre tárt magyar és osztrák határsorompók, és a szabadságba áttáncoló emberek mámoros arca. A német egység táncléptekkel kezdődött, s ha e léptek később el is nehezültek kissé, a kezdet örökké emlékezetes marad. Ha egy nemzet visszanyeri a szabadságát, az egész világ elmosolyodik egy pillanatra. De 1989 forró és forrongó nya­rán még nem tudhattuk egészen biztosan, hogy e mosoly indokolt-e. Idő kellett hozzá, hogy lássuk és el­higgyük: az évszázad szörnyű meg­próbáltatásai közt valóban tanúi le­hetünk egy váratlan és örömteli for­dulatnak is. A szovjet birodalom vértelen összeomlására gondolok, erre a megrendítő, nehezen felfog­ható eseményre, amely éppoly ön­törvényűen zajlott le, akár a lenyű­göző természeti jelenségek, amelye­ket rettegve vagy gyönyörködve bá­mulunk, befolyásolni őket azonban nem tudjuk. Mikor aztán kiderült, hogy valóban összedőlt a nagy agyagvár, Európa-szerte kigyúltak az örömtüzek. Úgy tűnt, hogy az utolsó totalitárius birodalom eltűn­tével egyszersmind az utolsó totali­tárius ideológia is kihunyt, s a tév­eszmének bizonyult államszocializ­musnak nincs többé talaja Európá­ban. Annál inkább a pénz- és vám­uniónak, ennek az óvatos, ám min­denképpen előrelátó, értelmes gon­dolatnak. [..­.] Talán nem ünneprontás, ha a német egység ünnepén, mintegy a megtett út magasából visszatekintek a szakadékba, ahonnan ez az út el­indult. Annál is inkább, mert úgy érzem, hogy mostanában új állomá­sához érkezett, amelyet a gyökeres változások, a régi konszenzus várat­lan felbomlása, a radikalizálódás, a terrortól való rettegés, és a mindez­zel szemben való tehetetlenség ér­zésével élünk meg. Őszintén a Agyak­­lom, hogy az utóbbi évek legmegrá­zóbb élménye volt számomra, hogy az iraki háború első pillanatában hogyan bomlott föl mindaz, amit Luxemburgban, Strasbourgban és az európai összefogás egyéb színte­rein létrehoztak. Mintha az elmúlt tíz esztendőben mi sem történt vol­na, újjáéledtek a nacionalizmusok, megjelentek a régi, önpusztító in­dulatok, s Európa mintegy a régi struktúrájára esett vissza: újra kiala­kult a domináns kontinentális ha­talmak - ezúttal Németország és Franciaország - szövetsége az an­golszász hatalmak — Anglia és Amerika - ellen. Hová lett a 2001. szeptember 11-én, a terrorizmussal szemben meghirdetett »korlátlan szolidaritás« elve? [...] Végezetül felmerül a kérdés: mi indokolja jelenlétemet, német kon­centrációs táborok egykori lakójá­nak jelenlétét a német újraegyesítés ünnepén? Csaknem hatvan év el­múltával, amikor egy új generáció­ Megsértik-e az emberi jogokat? ■ A Ziua on­line szerkesztősége napi rendszerességgel feltesz egy kérdést virtuális olvasóinak, erre igennel vagy nemmel lehet válaszol­ni, illetve be lehet írni a fórumba az egyéni megjegyzéseket is. Október 14-én a nap kérdése így hangzott: „Megsértik-e az emberi jogokat a bukaresti hatóságok, amikor meg­akadályozzák a Székelyföld (Ţinu­tul Secuiesc) megalakulását?” A 948 leadott szavazat fele-fele arányban oszlott meg. Délig a nemleges vála­szok 70-75 százalékot értek el, dél­után és este folyamatosan emelke­dett az igenek aránya, kevéssel 23 óra előtt túllépve az 51 százalékot. Ezek után az „igen” visszaesett, és 50-50 százaléknál stabilizálódott a virtuális „eredmény”. A Ziua internetes változata 2001 áprilisa óta faggatja netes ol­vasóit. A szavazatok száma csak na­gyon ritkán közelítette meg az ez­ret. Az eddigi 760 szavazás során mindössze egyszer fordult elő 50-50 százalékos megoszlás, az „In­dokolt-e Csehország részéről a ro­mánokkal szembeni vízum beveze­tése?” témakörben. A fórumon általában névtelenül vagy azonosíthatatlanul nyilatkoz­nak az olvasók. A székely kérdés esetében nevének feltüntetésével ol­vasható a­ következő közéleti szemé­lyiségek véleménye: Gabriel An­­dreescu, az APADOR-CH kisebb­ségügyi raportőre, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács Kezdemé­nyező Testületének tagja, Bodor Já­nos újságíró, Komoróczy Zsolt és Toró Attila.­­ Idézünk Gabriel Andreescu szövegéből: „Fontos jelzés, hogy nem ez az első próbálkozás a román hatóságok részéről arra, hogy­ olyan kezdeményezéseket büntessen, amelyekre egyébként alkotmányos garancia és nemzetközi szerződések sora biztosítana lehetőséget.”­­ (Megsértik-e az emberi jogokat a bukaresti hatóságok, amikor meg­akadályozzák a Székelyföld megala­kulását? Ziua on-line, 2003. okt. 14.) JAX I/­ A. ■ közéleti és kulturális kritikai lap ■ igazgató: Kelemen Hunor ■ felelős szerkesztő: Parászka Boróka ■ szerkesztő: Hegyi Réka, Jánk Károly, Szabó Géza ■ főmunkatárs: Ágoston Hugó, Papp Sándor Zsigmond ■ lapterv, grafikai szerkesztő: Könczey Elemér ■ művészeti tanácsadó: Irsai Zsolt ■ korrektor: Fazakas Attila ■ tördelőszerkesztő: Román László ■ ügyvitel: Kovács Kriszta ■ szerkesztőség és kiadóhivatal: Marosvásárhely, Tg.-Mureş 540113, str. 22 dec. 1989., nr. 29/7., tel/fax: (+40) 265 210 068, e-mail: ahet@orizont.net ■ nyomdai munkálatok: Palatino Nyomda, Marosvásárhely ■ ISSN 1222-7994 ■ lapterjesztés: Krónika Kiadó Rt. ■ lapunk támogatói: Művelődésügyi Minisztérium, Communitás Alapítvány, Szabad Sajtó Alapítvány, József Attila Kulturális és Szociális Közalapítvány, Illyés Közalapítvány 2003. október 23. ? T2›£1‹*‹Io .FCC- nak kell megküzdenie a múlt ret­tentő örökségével, nem tartom pa­radoxonnak a választ: a közös mun­ka. [...] (Az október 3-án, Németor­szág újraegyesítésének 13. évfordulója alkalmából Magdeburgban elmondott ünnepi beszéd magyar változata.) (Kertész Imre: Öröm és szorongás. Élet és Irodalom, 41. évf., 41. szám, 2003. okt. 10.) Kampány elő ■ „Markó legutóbbi SZKT-s be­széde az utóbbi hónapok legna­gyobb kommunikációs teljesítmé­nye. Az egység-retorika újabb sze­rencsés próbája volt, a szövegívek­hez jól értő, pallérozott politikus erődemonstrációja. De bárhogyan is nézzük, az egység-retorikának ma­gához az egység ideájához sok köze nincs, legalábbis a napi teendők szintjén biztosan nem. [...] Az egység lovagi idea, amiért a tőle telhető maximálisan meghoz­ható áldozatokat már mindenki meghozta, e tekintetben komoly fejlemények nem várhatók. Mégis, ha jobbára konzisztencia nélkül is, de az egység-retorika mégiscsak fontos. Egyrészt azért, mert az egy­ség-retorika normalitás-retorika, és a normalitás-retorika sokkal jobb akármilyen másiknál. Még akkor is, ha az egység-retorika fu­ra áttétele­ken keresztül a félreállítás-gyakorla­­tot szentesíti. [...] Mint legutóbbi beszédében is, Markó moralizál, anyanyelv-isme­­reti hiányosságokra tesz utalást, és lényeges: a maga során csöppet sem pátoszmentes. »Mivel vagytok ti székelyebbek és nemzetibbek, kedves kollégák, mint mi? Micsoda arcátlan­ság kisajátítani a magyar nyelv leg­szentebb szavait, és azt hazudni, hogy az a tiétek! Micsoda erkölcstelenség azt állítani, hogy ti autonómiát akar­tok, és mi nem. Nem, kedves kollégák, nem ez a különbség közöttünk, hanem az, hogy mi dolgoznunk is az autonó­miáért, ti pedig rossz magyarsággal csak szónokoltok róla.«­­ Az ilyen el­lenőrizetlen kifakadások ugye nem éppen a nyitottság retorikájának zá­logai.” [...] (Kelemen Attila: Kampány elő. Transindex, 2003. okt. 15.) Ezért kézen­fekvőnek tűnik, hogy a polgárok egyenlő méltóságát védel­mező alkotmány nem részesítheti védelmében a fajgyűlölő beszédet. A kérdés nem merőben elméle­ti. A régi rendszer nemcsak a kom­munista egypárturalom kritikáját nyomta el, hanem az antiszemita és cigányellenes beszédet is. A demok­rácia elhozta a szólás szabadságát, s a szólásszabadság oltalma alatt visz­­szatértek a rasszista megnyilvánulá­sok. A demokratikus érzelmű kö­zönség nagy része nem érti, hogy miért nem indul büntetőper az ilyen esetekben. Elégedetlen az igazság­szolgáltatással, mely — úgy látja — vonakodik érvényt szerezni a törvvny szigorának. És elégedetlen a törvénnyel, mely - úgy látja - nem eléggé szigorú. A jogalkotó pedig időről időre elébe megy a szigorítási óhajnak. Megpróbál olyan törvényt alkotni, mely szabadabbá teszi az utat a büntető igazságszolgáltatás előtt. Most megint egy ilyen kísérlet tanúi vagyunk. A kormány az Or­szággyűlés elé terjesztette a Btk. 269. §-ának (az ún. izgatási para­grafusnak) a módosítására tett ja­vaslatát. [...] E cikk szerzői azt javasolják a képviselőknek, hogy ne nyúljanak hozzá a 269. § hatályos szövegéhez. De ha semmi sem változik, mi lesz akkor a demokratikus nyilvá­nossággal? Törődjünk bele, hogy el­önti a gyűlölködő beszéd? Fogadjuk el, hogy a fajgyűlölet ugyanolyan le­gitim része a közbeszédnek, mint a humanizmus és a tolerancia? Ez nem következik álláspon­tunkból. Már az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozata is rámu­tatott, hogy a hatályos jog nem kár­hoztat tétlenségre. A nyugtalanító jelenségek ellen törvénymódosítás nélkül is fölléphet az igazságszol­gáltatás és a politikai közösség.” (Kiss János-Sólyom László: Az al­kotmány és a szólásszabadság. Nép­­szabadság, 2003. okt. 11.) Ugyanakkor Vadim Tudor alatto­mosan játszik. Arra biztatja az em­bereket, hogy ne menjenek el sza­vazni, majd amikor a lakosság 40-45 vagy éppen 50 százaléka - unalomból, lustaságból, kényelem­ből vagy a rossz idő miatt - nem megy el szavazni, ő majd elmond­hatja, hogy Románia állampolgára­inak fele az ő hívására válaszolt. És mint ilyen, az ő pártját támogatja. A szeszélyes őszi időjárás a nacio­nalista szélsőségeseknek tényleg látszólagos támogatottságot hoz­hat. Ami katasztrofális lenne. A ro­mániai referendumot a nemzetközi színtéren úgy tekinthetnénk, mint az egyetlen olyan párt erőteljes visszatérését, amely elszigetelheti az országot. Bármennyit szórakoz­tunk, bármilyen túlzások történtek, ezzel a referendummal nem lehet szórakozni. A dolgok túl messzire jutottak. [...] Egy csepp lustasággal és némi felelőtlenséggel, visszautasítva a szavazást, öntudatlanul egy olyan pártot támogatnánk, amely a halál­nál is veszélyesebb.” (Cornel Nistorescu: Elég a röhö­gésből. Evenimentul Zilei, 2003. okt. 17.) Az alkotmány és a szólásszabadság ■ „A többség szívének kedves néze­tek demokráciában ritkán szorulnak rá a szólásszabadság védelmére. A szólás szabadsága elsősorban a nép­szerűtlen nézetek nyilvános han­goztatását védi. De meddig terjed ez a védelem? Hol ér véget az immunitást élvező beszéd, hol kezdődnek a büntethető megnyilvánulások? Ezekre a kérdé­sekre úgy szól a válasz, hogy nincs olyan gondolat, melynek nyilvános közlését pusztán a tartalma alapján tiltani és büntetni lehetne. Tiltás­nak és büntetésnek akkor lehet he­lye, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönséget, vagy ha ilyen cselekedetek közvet­len veszélyét idézi elő. Sokan vannak, akik ezt nem tudják elfogadni. Úgy vélik, minden eszme azért mégsem kaphat nyilvá­nosságot. A fajgyűlölet, a faji egyen­lőtlenség hirdetése, emberek szár­mazásuk alapján való megbélyegzé­se, önmagában is tűrhetetlen. Az ilyen beszéd fölé nem terjesztheti ki védőernyőjét a szólásszabadság. Ez a gondolat nem logikátlan. A demokrácia arra az elvre épül, hogy minden ember egyenlő. Az alkot­mány arra kötelezi az államot, hogy ne tűrje a polgárok közti faji, nem­zeti, etnikai, vallási alapú diszkrimi­nációt. A szólásszabadság határai­nak tekintettel kell lenniük erre. Elég a röhögésből ■ „Bármennyit gúnyolódnánk a nép­szavazás rovására, fontossága megha­ladja magáét az Alkotmányét is. Rendkívüli politikai jelentősége van. Eleget hangsúlyoztuk mi magunk is az utóbbi napokban a szavazásra bo­csátott módosítások gyengeségeit és hiányosságait. Aki meg akarta ismer­ni ezeket, hogy véleményt alkothas­son, megvolt rá az alkalma. Másvalamit akarok kiemelni most. Corneliu Vadim Tudor és a Nagy-Románia Párt játékáról van szó. Erre figyelni kell. Vadim a ne­met karolta fel, és jobb ügyhöz méltó rátartisággal arra buzdítja a lakosságot, hogy ne menjen el sza­vazni. Stratégiája a PSD és a többi párt elleni kihívásnak tűnik. Erdély eladása, a román föld eladása - jel­szavak, amelyek az egyszerű embe­rekre kívánnak hatni. Arra alapoz, hogy egyesek képtelenek megérteni az európai szellemet és az öreg kontinens politikai törekvéseit. Egy magyar szekus panaszai ■ A legnagyobb példányszámú ro­mán napilap, az Adevărul címolda­lon foglalkozik a CNSAS által „le­buktatott” egykori szekusok sorsá­val. A 33 név szerint emlegetett ma­mut közül az egyik történetesen ma­gyar, és fennhangon nyilatkozik is a napi sajtónak. Ungvári Iosif 1972—1980 között a Szekuritáté dési egységénél folytatott titkosrendőri teendőket­­ az Irredentizmus Elleni Ügyosztályon. A szekus őrnagy 1980-ban kérte Kolozsvárra való át­helyezését, ugyanazon ügyosztály keretében. 1990-ben vonult vissza, ma 64 éves. Egyáltalán nem zavarja, hogy neve megjelent a CNSAS lis­táján, mivel „lelkiismerete tiszta”. Gyanítja azonban, hogy „egy valaki, aki most nagyon üvöltözik, ez a Tő­kés” intézte el, hogy az ő neve ezen a listán szerepeljen. Ezt nyilatkozta az­ Adevarulnak: „Morálisan sem, személyesen sem érint ez az ügy. Emelt fővel megyek tovább. Rólam­ ellenem már Bodor Pál is, Tőkés is írt, rögtön 1990 után, de én csak annyit mondhatok, hogy Romániáért fáradoztam, nem dolgoztam idegen országoknak. Ezt egy olyan magyar mondja, aki, amennyiben újra kellene kezdenie az egészet, mindent ismét ugyanúgy tenne. Különösnek tartom, hogy en­gem, habár a magyarokat besúgtam, most éppen a román testvérek intéz­nek el. Vajon azok is titkosrend­őrök, akik ma az irredentizmussal foglalkoznak? Most egy-null a ja­vukra, de eljön még az az idő, ami­kor a román politikai zóna másképp fog gondolkozni.” (Adevărul, 2003. okt.18.)

Next