A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-02 / 27. szám

Allegro maestoso­k gyorsan, alaposan vár sánc köc­sipkái belemartak az első csillagokba. A vysehradi sáncok hom­lokára leszállt az alkony. Levegő lábát lóbálja, és kristálytiszta, lebegő szellőt küld az utcákra. Ez talán már a hatszáz­ezredik, mely átvonul Prága girbegörbe utcáin. Sose volt itt könnyű dolga. Vala­mikor, tejfölösszájú kamasz korában — s bizony ez nagyon rég volt már — átugorni a hullámokat fodrozó Moldvát, Zsiklard Vy­sehr­ad boltívei alatt, a mere­dek partokon, nem volt gyerekjáték! S valamivel később, mikor lent a viskók egyre gyarapodtak, már három különböző negyed magas, Málló falai felett suhant keresztül. Bizony nem kis fáradságába kerül bebarangolni a váraljai tetőket, át­lebegni az óváros zsidó templomai felett, megkopogtatni a Mi házikók testét a Hradcanyn. Nemsokára útjába került az Új­város is — s aztán már nem számol­gatta tovább a növekedő város házait, tereit. Apró tornyocskák százai szúrták fejüket egyre magasabbra és lent az, épületek is szemlátomást gyarapodtak. Már nemcsak a vár csendjének álmos őrei vigyázták az alvó várost rácsos, botraakasztott lámpásaikkal. Különös szentjánosbogarak parányi fénye villant fel a sötét utcákon. Mert az emlékezetes XIV. században három hétre szigorúan ■fogdába zárták azt a polgárt, akit de örök éjjel három óra u­tán lámpa nélkül tálaltak az utcán (még jó, ha nem fize­­tet 180 garast és ki nem seprűzték a vá­rosból! ) Ezért a kellemetlen kalandoktól irtózó prágaiak előnyösebbnek látták, ha kis lámpásaikat mindig magukkal hordják. S ha mondjuk, egyszerre mindannyian kivonulnak a tekervényes középkori ut­cákra egy­es éjjeli tereferére — ötven­ezer parányi lámpa fénye vibrált volna az ódon házfalak között. Teltek, múltak az esték, az emberek vitágították , és egyik este új meglepe­tésről gondoskodtak: 1723-ban a cseh ki­rály százhúsz olajmécsessel vitágittatta meg koronázási útját a Károly hídtól egész a Hradcanyig. Ezzel azonban a sötét sarkokban a szurokfáklyák nem szapo­rodtak meg. A polgárok a lámpákat sokszor elrejtették. Az ember sohasem tudhatja... és az utcakölykök, akik mes­terien dobnak célba, emberemlékezet óta élnek Prágában. S aztán, száz évvel ezelőtt, mikor a gázlámpák fénygyöngyei keresztül-kasul gurultak az utcákon, a prágaiak jó isme­rősként köszöntötték az estét. A hem­zsegő nagyvárost szokatlan fény árasz­totta el. A házak tüskés, fodros tetői alatt, a csalogó járda peremén siet, áll­dogál és örül a már jövel százezren fe­lüli prágai polgárság. Nemsokára még százezerrel több, és aztán egyre gyara­podik a lakosok száma, majd a villany ■ égők korában az iskolásgyerekek így fe­lednek: 990 000 lakoson van Prágának, ha­zánk fővárosának. (Idők múltán a kilen­ces után a tankönyvekben változtak a számok, csak az a kilences maradt...) Megszoktuk már, hogy nem vagyunk kerek szám, de szívünkben milliókat számláló hangyaboly részecskéjének éreztük magunkat. És íme, valósággá vált: 1960-ban Prága a milliós városok közé került. „Nem mennénk Inkább gyalog? szép az este . . .* Hisz oly Villamos: „Igazin nem értem, honnan jön el a sok ember Ilyen késő es­te!” Felszálló: „Na, végre! Ilyen sokáig várni!"­­ Itt az este. Neonfénnyel és a legújabb hí­rekkel „Jó éjszakát.. . És viszontlátásra holnap..

Next