A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-05 / 1. szám

K­iforrt a jó étellabor, véget ért a cu­korrépa , meg a kukoricakam­­­­pány. A gépek annak rendje s módja szerint bevonultak a javítóműhe­lyekbe, csak néhány „nagyvonalú“ szövet­kezeti elnök hagyta, hogy körülszántsák és a szabad ég alatt teleltessék át a kuko­ricakombájnt. Tegnap „minden külön ér­tesítés helyett“ megérkezett a tél, porcu­korszerű hó hullott a világra ... De ez még mindig a lakodalmak ide­je... Díszes, virágos kedvű lakodalmi seregek vonulnak. A kapukból s az ablakok félrehúzott füg­gönye mögül kiváncsi szemek figyelik a lesütött szemű, andalgó menyasszonyt, a hetyke előkelőséggel lépegető vőlegényt, a koszorúslányok viruló mosolyát s a vő­félyek bizonytalan imbolygását „Sudár magas, sudár magas a nyárfa teteje, halványsárga, halványsárga annak a levele." Az idén minden lagziba Berci bandáját hívják. Igen divatba jött, amin nem cso­dálkozom, hiszen a prímás bűvész módjá­ra érti a jókedv csinálást. Kellemes hang­ja van, nem csak játszik, hanem énekel is. „Én is olyan, én is olyan halványsárga vagyok .. .” A menyasszony ezt nem mondja, nem mondhatja el magáról. Az ő arca élénkpi­ros a csípős decemberi széltől, meg az izgalomtól. A vőlegény arca rezes-barna, mint a falusi legényeké általában. A cigányzenébe a falusi hangszóró re­csegő nyöszörgő hangja keveredik: „Nekem a Balaton a Riviéra." ... Berci a hörgő, hátborzongató hangokat kész provokációnak veszi, s valamiféle kisebbségi érzettől vezérelve a fortisszimó­­ban, egy ocsmány slágert kezd játszani és énekelni: „Lehet, hogy szép nem vagyok és mégis csábító hók ..." , ezzel meg is érkezünk a helyi nem­zeti bizottság irodájába. Az esküvői szertartás rövidebb már nem is lehetne. És száraz, nélkülöz minden ünnepélyességet. Elnézem a fiatalok ar­cát, míg az előírt s kínosan-akadozva fel­olvasott szöveget (a „használati utasíást“, ahogy többen mondják) meghallgatják: a két szép fiatal arc csupa áhítat, a meny­asszony szeme könnyesen csillog, a vőle­gény nagyokat nyer, alig tudja leplezni meghatottságát. Gyönyörű polgári házasságkötést láttam már Bazinban és Rozsnyón. Ha tehetném, az itteni házasságkötő bizottságot az emlí­tett helyekre küldeném — kéthetes tanfo­lyamra. Mendelssohn nászin­dűlőjét egy twiszt­­szám helyettesíti. Egy negyed óra múlva indulunk vissza a lakodalmas házhoz. Ott azután minden bosszúság és feszült­ség feloldódik. Természetesen midenekelőtt megebéde­lünk. „Szíverősítővel“ kezdjük, húsleves­sel, rántott hússal és csirkepaprikással folytatjuk. Eszünk ludaskását, töltött ká­posztát, felvágottat és a nagyég tudja, hogy mit még. Ebéd után kezdődik a vacsora! Vacsora után újabb ebéd — vagy fordítva. Regge­lizünk az örömapák és örömanyák, jásznagyok, koszorúslányok és vőfélyek egészségére. Felköszöntjük egymás szüleit, egymás feleségét és gyermekeit, az ismerősöket és külön-külön minden idegent. Iszunk a múltra, Jelenre és a jövőre ... A Világmindenségre ... Közben azt énekeljük, hogy: „Kecskebéka felmászott a fűzfára, annak is a legmagasabb ágára ...“ szülnek erre a lakodalomra. Vagyis attól a naptól kezdve, ahogy a húga megszü­letett. — Megvan már neki mindene — közli bizalmasan —, az ördögbe is, mire hiá­nyozhat még? Kis szünet után folytatja. — Semmi. Hétfőn a bútort is megvet­tük... Ajajl — Sajnálod őt? Ug.Persze, hogy el ne felejtsem: közben iszunk is ... Előbb szilvóriumot, azután barackpálin­kát. Később otellót és rizlinget, majd óvári bikavért, melyhez képest az egri nem egyéb piros szenteltvíznél. Iszunk a menyasszony és a vőlegény egészségére, házasságuk boldogságára, boldogságuk gyümölcsére s unokái épsé­gére. Elemér barátom rosszul lett. Feláll és szigorú arccal tiltakozik a kecskebékák helyváltoztatása ellen. Sürgősen friss le­vegőre visszük. Odakint elmondja, hogy elege van a békákból, a múltkor avar sí­rokra bukkantak s amikor felbontották, megeredt az eső. Utána a sírok tele lettek mindenféle varangyos döggel... — Azóta hallani se akarok róluk — mondja a kifinomult lelkű régész. Elemér egyébként a menyasszony báty­ja Elmondja, hogy éppen húsz év óta ké­­ ső Brezina felé — Hát... — mondja és nagyot sóhajt. — No, gyere, mert megfázol. Valamin töpreng, aztán rákezdi: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra me­gyek ...“ a hangja csupa szomorú lemon­­dás. Hiába vigasztalom, hogy hiszen csak ide viszik a húgát a szomszédba. „Hosz­­szú út porából köpönyeget veszek“ — dünnyögi, s ha hátba nem vágom, talán menten sírva fakad. N. L. 4

Next