A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

a poharak megteltek várakozással a kancsók fulladoztak a magánytól mire megérkezel felbuzog torkomból az ÉJSZAKA Kovács Klára verses zeneszerző: kiszáradt torkú kürtök kitört fogú zongorák behorpadt hegedűk között megkomponálom a világot mielőtt összerogynának kezeim költő: lépett hajamba szél csavarodik torkomba szorultak a szavak teleimet szétküldöttem — előttem kínlódik megnevezetlenül az anyag termékenységemen osztozik a föld festő: súlyosodik lompos ecsetem tikkadt ujjaimban vonszolom foltos palettám földön hever suhog az és rátelepedett kezemre — A TEREMTÉS LEZÁRULT MÖGÖTTEM — fiú, én vagyok nőé tengerek szunnyadnak karjaimban negyvennapos esőben hánykolódott * bárkám bőrömön lerakódott az idő torkomból kitörő szelek , felhörpintik a vizeket szemmel elmondom neked hogyan kérnek enni az őzelt bárányok szarvasok tízágú béke sarjadzik kezeimen érints meg engem leány: én vagyok boci feloldalak az időből karomból fonok koszorút fejedre bárkád várja langyos öblöm mellemből zöld ágak fakadnak szememmel megsimogatlak számmal csendesítem el a szád V á r J a k Kurucz Sándor felvétele A teremtes fináléja Nagy László Endre Egy ember élete 2. Bátyám Júniusban hazajött a katonaságtól. Katonaviselt ember volt, most már nem parancsolhatott neki senki: ivott, mulatott, kártyázott. Otthon meg csak gorombáskodott velünk. Szinte kinézte szánkból a kenyeret. Nézegette a lányokat, szeretett szépen öltözködni, kellett neki a pénz. Itthon hiába dolgozott, hát inkább idegen gazdáknál vállalt munkát. Szőlőt regált. Istentelen nehéz munka volt ez, de szerencsére sok volt a cserebogár álca és regálás közben naponta 500 vagy ezer darabot is összegyűjtöttek. Ezeket meg darabonként megfizette a gazda. De farsang előtt minden pénz kevés volt ám. Hogyan segített magán a legény? Hát letarolták az erdőt! Harminc-negyven legény éjszaka idején átment a menyhelyi erdőbe és vágták a fát inuk szakadtáig. Ilyenkor az erdész inkább másfelé járt. Másnap aztán összevágták a fát, fölrakták a padlásra. Ott egy nap egy éjszaka füstölődött a lopott fa és úgy nézett ki, mintha száraz lett volna. Azután fogadtak egy szamaras fogatot és a városban nyíltan árusították a lopott fát, két-három csomót két krajcárért. Ez igazi férfimunka volt és a szegények egyáltalán nem is tartották lopásnak. Viszont elég gyakran előfordult, hogy a csendőrök elcsíptek valakit, s ilyenkor úgy, megverték, hogy fájdalmában nem csillagokat látott maga előtt, hanem „három cigányt muzsikálni". Utána még öt-hat napra be is csukták. De ez mind csak amolyan legényes virtusnak számított. Akkoriban nem szaladgáltak a fiatalok mindjárt a „betegsegédlőbe“, ha egy kissé megtapogatták őket. Azután meg jött a tavasz, a májusfa állítás. Amikor egy csöppet szürkölődött az este, két-három legény összeállt és mentek az erdőbe, májusfát vágni. Senki fiától nem kértek rá engedélyt. Éjszaka azután fel is állították a lány háza elé és elénekelték az ablaka alatt, hogy Hallottátok-e már hírét Vencel Pista legénységét? Fűrésszel vágja a májfát. Hogy ne hallják kopogását... Fölveszi a jobb vállára, Viszi Rózsi udvarába: Kelj fel, Rózsi, itt a májja. Jó éjszakát, vigyázz rája! Igazán nem lenne leány, ha ilyenkor aludni tudna. Dobogó szívvel lesi, hogy ki állít neki májusfát, és ha az, akit várt, akkor. Fölkel Rózsi az ágyából, Siskát vesz ki a ládából: Nesze Pista, itt a siska, Mert szereted a Rózsikat Hát igen, az erdő mindig jó barátja volt a szegény legénynek. Éppen úgy, mint a madaraknak is. De nem sokáig tartott bátyám legényélete, őszre már meg is nősült. Az új asszony civakodós volt és nem nagyon ijedt meg a bátyámtól. Pista elmondhatta magáról, hogy „feleségem tejbe-vajba fürösztget, hasábjával keneget“. Ilyenkor aztán búnak eresztette a fejét, „kiváltotta a nyúlpasszust", elment a szomszéd falu kocsmájába és egész éjjel húzatta: „Feleségem a kis piszok, haragszik, hogy mindig iszok." Kezdtem magam nagykőn rosszul érezni otthon. Deres volt már a határ és én mezétláb jártam a marha után. Végre azután a vásárban vett a bátyám egy pár stiklit. — Vigyázz rá, csak akkor vedd fel, ha nagy a hideg. Nemcsak rád kell a pénz, kölök! A stikli pedig csak amolyan ócska csizmaféleség volt és az első alkalommal szétázott. A kezemben vittem haza. Volt is otthon nemulass. A bátyám olyan rumlit csapott, mintha a földjét kártyáztam volna el. Szegény anyám meg csak hallgatott a békesség kedvéért. Ekkor határoztam el, hogy búcsút mondok a kapufélfának: itthagyom a falum. Ezt mindjárt meg is mondtam a bátyámnak: — Ha egész nyári munkámért nem érdemlek meg egy pár csizmát, akkor inkább hagyom a parasztéletet. — Menj csak, te taknyos! Azt hiszed, hogy a városban majd ingyen zabáltat valaki?! — ordította. Láttam, hogy anyám a szemét törülgeti és ezért nem válaszoltam a bátyámnak. Csak nyeltem egy nagyot és vacsora nélkül kapaszkodtam fel a szénapadlásra. Kiszorultam ide, mióta a bátyám a Mrd"’" ' *mzunkba hozta. Nyakig a jó meleg szénában, a padlásajtón keresztül bámultam a csillagokat sziporkázó eget. Arról álmodoztam, hogy tanulni fogok, hogy nagyon okos és nagyon gazdag leszek. Majd akkor hatlovas hintóval jöszik el azÉdesért. Pár nap múlva egy ismerős beszerzett a nyitrai apácákhoz templomszolgának. Csengett-bongott a harang. Szólt az orgona. Tömjénfüst illata áradt a templom boltívei alatt. Csilingelt a pénzszedő persely csengettyűje. A pap ünnepélyes latin szavai. A gyertyák táncoló lángja. Az ablakok színes üvegmozaikja. Az ünneplőbe öltözött tömeg. A szentek örökmosolyú szobrai és képei. S mindehhez a titokzatos félhomály. Csoda, hogy hatalmába kerített a templom? Nem, ma sem tartom annak, pedig azóta csaknem hetven év telt el.