A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
PETER JAROŠ Bevégeztetett Az aggastyán határozott kézmozdulatával lecsillapította őket. Amikor elhallgattak, Intett, hogy üljenek le, de ő maga állva maradt. Megvárta, míg mindannyian leültek. Közben lágyan simogatta a szája sarkától egészen köldökéig érő, hegyesen végződő fehér szakállát. Kis idő múlva mély lélegzetet vett és megszólalt: — Gonosz szándékkal szivetekben léptétek át házam küszöbét. Váratlanul érkeztetek. A szemetekben, kezetekben és késeitekben fészkelő haragot is magatokkal hoztátok. Elém álltatok, mondván: „Az unokád megbecstelenítette leányunkat és húgunkat. Szolgáltasd ki őt nekünk, hogy igazságot tehessünk!" Igen, ezt mondtátok, és a bosszúra gondoltatok. Haragotokért nem teszek nektek szemrehányást, de nem is örülök neki. Egyetlen kívánságom, hogy legyetek még egy kevés türelemmel, és hallgassatok meg. Szeretnék néhány apróságot elmesélni unokám, de egyben leányotok és húgotok életéből. Ha addigra sem múlik el haragotok, mire mondókám végére érek, kiadom őt kényetekre-kedvetekre. Elfogadjátok? — Beszélj, hallgatunk! — mondja az üldögélők legöregebbje, s a többiek jóváhagyóan rábólintanak. — Hideg tél volt, derékig érő hó hullott. Amerre a szem ellátott, mindenüt csillogóan fehérlett, s ha kisütött a nap, vakította a szemet. S ebben a nagy-nagy fehérségben egyszerre csak felhangzik a kiáltás: „Hijóó, nosza elő- re az újszülöttért! II“ Csattan az ostor, a lovak megriadnak, és felnyerítenek. Magasra dobják farukat. De ekkor már megszólalnak a hámra erősített csengők és a szán elindul... Igen, a hó egyformán csikorog a botosok és a szán alatt. A megfagyott hókéreg ropogva megtörik. A szántalpak mögött két mély párhuzamos csík húzódik. Mégse higgyétek, hogy a hótakaró vastagsága és nyikorgása teljesen elnyomta a nehéz lópaták dobogását. Hárman ülnek a szánon. A kocsis, aki a gyeplőt tartja és minduntalan az ostort csattogtatja a lovak háta fölött. Mögötte, hátrább a jövendő koma, és mellette az újszülött szélesen mosolygó apja, az én hatodik fiam, Pál. A komát Péternek hívták, a kocsist Jánosnak. Mindketten a ti családotokból származtak... De figyeljetek tovább a történetre, mert a szán csak úgy röpül, a lovak ugrándoznak, s azok hárman szüntelenül vedelik a pálinkát... Csakhamar egy ház előtt állnak meg, s még el sem ült a csengettyűszó, már nyílik is az ajtó. A lépcsőn óvatosan lépked lefelé egy asszony, maga előtt nagy, fehér posztótakarót tartva. A szán hátuljában szétteríti. Mielőtt távozna, az újszülött édesapja, Pál fiam rászól: „Hozzátok ki a fiút!" A nő eltűnik a házban, s még ugyanabban a pillanatban egészen váratlanul kitör a hóvihar. A szél felsikolt a csupasz, megdermedt ágak között, s felkavarja a havat. A lovak nyugtalanul beleszimatolnak a levegőbe, rántanak egyet a szánon, de a kocsis azonnal visszafogja őket... Megjelenik a komaasszony, Karján a csecsemő, akit úgy bebugyoláltak a bundákba, hogy létezését csak sejteni lehet. A komaasszony, az újszülött és az édesanyja már helyet foglaltak a szánon, amikor a kocsis megkérdi: „Minden rendben?" Az asszonyok bólintanak, a koma felkiált: „Hijóóó ...“ A szán újból elindul, de ahogy elhagyják az utolsó házakat, a hóvihar erősödik. A hópelyhek az arcukba tapadnak, s a szél vonítása versenyt fut velük. „Gyorsan, különben megfagyunk!“ — kiáltja az újszülött édesanyja. A kocsis hátrafordul és fölemelkedik. Megengedi a gyeplőt, megforgatja feje fölött az ostort. A lovak vad vágtába kezdenek. A szán hol az egyik, hol a másik oldalra billen. A kilengés olyan erős, hogy a csecsemő kirepül a komaaszony karjából. Mindkét asszony élesen felkiált: „Megállj! Megálljt" A komaaszony előbb tér magához, míg a fiatal anya még mindig jajveszékel. A kocsis olyan hirtelen rántja meg a gyeplőt, hogy a lovak farukra ülnek. „Kiesett, elveszítettük" — siránkozik a komaaszony, és hátrafelé mutogat. A két férfi azonnal ugrik a szánról, és visszafelé rohan a nyomokon. Bukdácsolnak a magas hótorlaszokban, s egy perc múlva már a hóban heverő kis batyu fölött hajlonganak. Felkapják és máris viszik magukkal. A nők elhallgatnak, szemük tágra nyílik. „Föl sem ébredt — mondja a koma —, nyugodtan cumlizik...“ „Add idet" — kéri el a batyucskát az arnya. A szán újra elindul, s habár a hóvihar teljes erejéből tovább tombol, nemsokára feltűnik a távolban a templom. Tíz perc múlva már olyan közel járnak hozzá, hogy világosan látják a fehér falaktól és még fehérebb környezettől élesen elütő feketeruhás pap alakját. Két kezével élénken integet, úgy fogadja őket, a lovak egyenesen kitárt karja felé röpülnek. Az újszülöttet tehát megkeresztelték. A Gorazd nevet kapta. Ő az az unokám, akire nehezteltek. De hallgassátok tovább ... A férfiak izegni-mozogni kezdenek a székeken és padokon. Elégedetlenül mormolnak, de csakhamar elcsendesednek. Az aggastyán szálfaegyenesen, mozdulatlanul tornyosodik előttük és folytatja: — Gorazd lassan cseperedett, s amikor felnőtt, mint tudjátok, templomszolga lett belőle. Attól a pillanattól kezdve, hogy szolgálatba lépett, mind a mai napig tisztán és rendben tartja a templomot. Azóta — biztosan ti is észrevettétek — nem található a templom kövezetében egyetlen szemétdarabka sem, nem hogy még köpés, mint valamikor ... Ez, nektek is el kell ismernetek, a becsületére szolgál. Gorazd, mint minden fiatalember, azon igyekezett, hogy családot alapítson, ami önmagában még nem hiba ... Tudnotok kell azonban azt is, hogy leányotok és húgotok Márta, e gyönyörű és nemeslelkű leányzó gyakran kereste föl a templomot, virágokat hozván... S most próbáljátok meg elképzelni. Megjelenik a fiatal leány, s lépked, lassan lépked keresztül a téren. Bal kezével kecsesen megemeli földig érő szoknyáját, nehogy végigsöpörje vele a kockaköveket. Jobb kezében fehér szalvétával letakart szalmakosárkát tart. A leány, vagyis Márta apró léptekkel, lassan halad. Élvezi a déli harangszót s a feje fölött elterülő kék eget. Egyes-egyedül közelíti meg a templom bejáratát. Kinyitja az ajtót és belép. Az ajtó döngését elnyeli a harangszó. Félhomály veszi körül, de csakhamar tájékozódik. Elindul az oltár elé. Megáll előtte, s a három, egymás mellett sorakozó vázát telerakja virággal. Már távoznia kellene, de még marad. Mintha valamire várakozna. Körülnéz, s ekkor az oltár ellenkező oldala mögül kikandikál Gorazd. „Ellőttél?" — kérdezi. A lány megriad. „Itt vagy? — lélegzik fel megkönnyebbülve. — Miért bujkálsz?" „Nem bujkálok — feleli Gorazd. — Csak nem akartalak zavarni, míg kicseréled a virágokat." Elhallgatnak. Közelebb lépnek egymáshoz, kezük összeér. , „Gyere, Márta, mutatok neked valamit" — hívja Gorazd. Ezért az ajánlatért nem tehetünk neki szemrehányást ... Márta felemeli az üres kosárkát, és szó nélkül követi Gorazdot. Mindketten eltűnnek az oltár mögött. Figyelmeztetlek benneteket, hogy az oltár mögötti fesztelen viselkedésükből arra lehet következtetni, nem először járnak ott... De nézzünk meg egy ilyen oltár mögötti eltűnést aprólékosabban .... Gorazd éppen azt a fából faragott szobrocskát mutogatja Mártának, melyet három nappal ezelőtt fejezett be. Mártát ábrázolja, amint szétvetett lábbal áll, s kezében virágot tart... Nézzétek, ez volt az a szobor. Az aggastyán előre hajol, s átnyújtja a kis szobrot a hozzá legközelebb ülőnek. A tüzetesen szemügyre veszi, s tovább adja. A szobrocska addig vándorol, míg mind az öten jól meg nem nézik. — Igen, ez Márta — mondja a legöregebb. Az aggastyán alig észrevehetően elmosolyodik, s a visszakapott szobrocskát eltünteti ruhája zsebében. S mindjárt folytatja: — Az előbb mutatott szobrocska, természetesen Mártának is nagyon megtetszett... El lehet képzelni, mint forgatja, nézegeti jobbrólbalról, s közben csak nagy nehezen hiszi el a saját szemének, hogy kezében a hasonmását szorongatja. S ekkor, maga is meglepődve cselekedetétől, senki által sem kényszerítve, hirtelen, hálából és szerelemből átöleli Gorazd nyakát, és.... Nem tudom, leírjam-e azt is, ami ezután történt... Gondolom, beéritek a megállapítással, hogy az oltár mögött akkor mindketten vétkeztek... Amikor ezt nekem Gorazd megvallotta, kishíján összetörtem a hátán egy mogyorófa-pálcát... De ismét elkanyarodtam ... Fölemelkedtek a földről, s ekkor keletkezett közöttük a vita, melynek lényege a következő: Márta valami ilyesmit mondott: „A születendő gyermek biztosan fiú lesz, s ha fiú, legyen belőle mesterember... Legjobban szeretném, ha cipész lenne belőle!" Ezt mondta, mert hogy a ti családotokban így követeli a hagyomány. Úgy tudom, valóban ez az igazság ... Gorazd persze ellenkezett, s azt mondta: „Ha fiú lesz, nem bánom, legyen belőle mesterember, de nem cipész, hanem asztalos, mert a mi családunkban ez a szokás...“ Elképzelhetitek, hogy nem tudtak megegyezni, és haraggal váltak el... Ezek után leányotok és húgotok úgy adta néktek elő a történteket, mintha megbecstelenítették volna ... Amikor tudomást szereztem róla, mivel vádoljátok, azonnal magamhoz hívattam Gorazdot, s próbáltam megoldást találni... Íme az eredmény: Gorazd és én beleegyezünk, hogy a fiúból, akit Márta szülni fog, cipész legyen, ahogyan ti is azok vagytok, s miként elődeitek is azok voltak... Semmi sem akadályozhatja meg tehát, hogy a két fiatalnak közösen gyönyörű lakodalmat rendezzünk. Persze, csak abban az esetben, ha nektek sincs ellene kifogástok. Amazok egymásra néznek és végül mindnyájan beleegyezően bólintanak. A legöregebbik megszólal: — Hiszünk szavaidnak s elfojtjuk magunkban haragunkat. Továbbra is házad barátai óhajtunk maradni! — Legyetek üdvözölve házamban! — mondja az aggastyán, és mélyen meghajol. Megölelik egymást s udvarias szavakat váltanak. Ebben a pillanatban egy jól megtermett, rémült arcú férfi ront be a szobába. — Ó, nagyatyám! — kiáltja. — Hallgass meg! — Mi van, fiam? — kérdi az aggastyán. — Gorazd öcsém felakasztotta magát! — mondja a férfi és sírva fakad. — Az átkozott!— kiált fel az aggastyán. Kiáltása után mindnyájan elcsendesednek. Azok, akik az előbb még ültek, felállnak, s egymás után távoznak. Az utolsó halkan beteszi maga mögött az ajtót. — Sokat szenvedett? — kérdi az aggastyán. — Sokáig szenvedett? — Nem... — mondja a fiatalember. — Rögtön azután meghalt, ahogy ... — Elég! Ne folytasd!... — szakítja félbe az aggastyán, s nyugodt, hosszú léptekkel elindul a ház azon része felé, ahol a holttestet sejti. Odakünn az ablakok mögött visszatarthatatlanul sötétedik. Fordította: Ardamica Ferenc