A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-26 / 8. szám

Nem láng fölé tévedt pillangó A szerkesztőségben az osztályvezető fogát kocogtatja a golyóstollával. Láthatóan összpontosít. Hirtelen felkapja a fejét és szerkesztőjére süti a gondolatát. — Megvan! Egy falu életszínvonala! — mondja és érdeklődve várja a vszt. Arcán derű, szemében sürgős. • Ne neked! A szerkesztő nem igen lelkesedik. A puskaként rásütött gondolat megingatja. Egyik falu olyan, mint a másik. Mi újat lehet róla írni? Portalanított utak, neonfényes közvilágítás, új házsorok, középületek, szaporodó személygépkocsik, tévéantenna-erdő a házak felett, közepeseni vagy jól gazdálkodó szövetkezet, raatárhozam, fejési átlag, súlygyarapodás, fejlett szőlészet, borászat... -az, nem szégyellni való állapot '.z, ellenkezőleg, s az ötvenéves szerkesztő agyában beindul egy gépezet. Gondolata csápként nyúlik vissza az emlékezni tudás mezsgyéjére, ahonnan nyomon követi a megtett i^t. Küzdelem, szenvedélyes harc, ^fogás, buktatók, keserűség, örört, s a gondolatsor végén ott ma megváltozott és egyre várv»9B falu, város, ország képe. p-Ennél sz.em. gyermekkoromban apám naptár készítéshez fogott. Mennyit gondolkodott, méricskélt, számolt, rajzolt. Aztán szegelés közben nagyot húzott a körmére. Feljajdult, káromkodott. Mikor a kaptár elkészült, mosolyogva gyönyörködött benne, pedig a körme alja belefeketedett és fájt. Mennyi elszánt akarat és erőkifejtés kellett ahhoz, hogy megváltozzék a falu, a város, az ország képe! Igaz, a nagy lángolásban sokan kiégtek, de az élet megy tovább, folytonos, felfelé ívelő a fejlődés, ha olykor megtorpan is egy-egy pillanatra, de soha nem hullik megsemmisülten a mélybe, mint a láng fölé tévedt pillangó ... A szerkesztő rábólint osztályvezetőjére: „megcsinálom a falu életszínvonalát". Bár nehéz újat, mindig újat írni róla, viszont az is igaz, hogy sosem elég, mert az emberek nem tudatosítják magukban eléggé a tényeket. Az újságíró feladata, hogy rendszerbe fogja és felmutassa, így kerültem Farnadra, a lévai járás egyik legnagyobb szövetkezeti falujába. Útközben határoztam el, hogy kiragadok néhány dolgozót és azok sorsán, életén keresztül próbálom bemutatni a falu életszínvonalát : vízcseppben a tengert... * * * Ifj. Nagy Sándor vékony, feketebőrű fiatalember. Gyorsmozgású, szeme élénken figyelő, mint a sasé. Sofőrember. Minden fajta gépjárműre megvan a hajtási jogosítványa. Legutóbb például autóbuszra szerezte meg. Huszonnyolc éves. Tíz éve dolgozik a szövetkezetben — közben két évig katonáskodott —, öt éve nős, a lányuk négyéves, ő a szemük fénye, érte dolgoznak, az ő sorsát, jövőjét tervezgetik. Nagy Sándor szülei munkásemberek voltak, így föld nélkül lépett be a szövetkezetbe. Sebaj, elég nagy a határ, van hol dolgozni! — Ez így igaz — mondja Biricz Ernő, a szövetkezet elnöke. — 2410 hektáron gazdálkodunk. A falu nagy része középparasztból állt. Nálunk a szövetkezetesítés aránylag simán ment, 1959-ben az egész falu belépett. Azóta vagyok én az elnöke. Előttem négyen váltották fel egymást... — Azt kérdi, hogy élek? — néz a szemembe Nagy Sándor. — Sokat dolgozom, de nem panaszkodom. Átlagos havi keresetem 2500—3000 korona között mozog. Ebbe minden beleszámítódik. — 27 korona a munkaegység értéke — jegyzi meg az elnök. — Azonkívül minden megkeresett száz koronára hét kilogramm gabonát mérünk ki a tagoknak. A fél hektár háztáji termése is megér valamit (30—35 mázsa kukorica). — Tavaly vettünk egy öregebb házat, a telek kedvéért — folytatja a fiatalember. — Azt szeretnénk újjáépíteni. Szívesen aláírok tíz évet, hogy megkaphassam a stabilizációs kölcsönt. Nem akarok elmenni innen, úgyszólván gyerekkoromtól itt dolgozom, megszoktam ... Most már a feleségem is állandóan dolgozhat, keresünk szépen. Minden évben vágunk hízót, két mázsa körülit, baromfi is van elég az udvaron, az élelemre nem sok pénzt költünk. R°mélem. sikerül felépíteni az új házat, akkor aztán oda a nagy gond, eléldegélünk, felneveljük a kislányt ... — Mint sofőrnek, mi a véleménye a gépesítésről? — Sok jó génünk van, ami meggyorsítja és megkönnyíti a munkánkat. Ha visszagondolok a valamikori parasztember munkájára, hajaj, ég és föld a különbség! — A gépesítésünk valóban megfelelő — bizonyítja Bogdány Endre mechanizátor. — Azonban mutatkoznak fogyatékosságok is. Például nagyon bevált a román kukorica-vetőszén. Sorközi művelésre és zöldtakarmány betakarításra is fel lehet használni. A világért sem tudjuk beszerezni. Továbbá nagyon jó volt a régebbi silózó- és az MKP-160-as típusú gép. Sajnos csak volt, mert beszüntették a gyártásukat, pedig olcsó és egyszerű volt, szinte minimálisra csökkent a meghibásodás lehetősége ... A pótalkatrészek hiánya meg szinte katasztrofális!... Ha már a fogyatékosságokról beszélek — vág felém a szemével a nagydarab ember —, megtoldom még eggyel: az iparitanuló-iskolából kikerülő fiatalokat nem készítik fel eléggé szakmailag. Azt javaslom, hogy a tanulók a gyakorlati munkát a szövetkezetek javítóműhelyeiben végezzék el. Sokkal nagyobb hasznát látnák ők is, meg mi is ... — Valóban így van — helyesel Nagy Sándor, azzal fürgén felpattan a munkagépére és tovább dolgozik. Gergő Józsefet keresem. Könnyen megtalálom, mondják az emberek, a falu legszebb házát keressem, az az övé. Útközben megtudom, hogy épült a faluban kultúrház, 15 tantermes iskola tornateremmel, étkezdével, négy tanítói lakással. Felépült a szolgáltató ház, a helyi gazdálkodáshoz viszont tartozik a téglagyár, teherfuvarozás, építő csoport. Nem hiányzik a rendelőintézet sem gyerekorvossal, fogásszal, körorvossal és nőgyógyásszal. Azt is megtudom, hogy korszerű élelmiszerboltban vásárolhatnak az emberek (most épül a második), hogy a vendéglátóipar gondoskodik a közétkeztetésről... Kavarog, örvénylik bennem az adathalmaz, melyből lassanként kifeslik, kibomlik a falu képe, mint bimbóból a rózsa... Csakhamar rálelek a „legszebb" házra. A beosztása is praktikus, a berendezése pedig célszerű és ízléses. Gergő József áll előttem harminchat évesen. Meleg és barátságos a kézfogása. A felesége kedvesen in- Lassanként leszáll az alkony Biricz Ernő, a szövetkezet elnöke