A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

Hármas lakodalom Az anyák mindig meghatódnak, ha férjhez adják a lányukat. Az apák meg akkor büszkék, ha a fiuk köti be valamelyik szép lány fejét. Mit érezhetett azonban az az anya és apa, akik a következő szövegű értesítést adták postára: „Horváth Magdaléna és Pesel József, Horváth Zsuzsanna és Vö­rös Marian, Nagy Mária és Hor­váth Ferenc életük eme legboldo­gabb pillanatában szeretettel ér­tesítik, hogy 1970. november 28-án délután 15 órakor a Dunaszerda­­helyi Városi Nemzeti Bizottság anyakönyvi hivatalában tartják esküvőjüket.. Hogy mit érezhetnek? Horváth Erzsi néninek egyszerre könnyes lett a szeme, és csak ennyit mon­dott: — Cseléd voltam, nagyságuk szeszélyének tárgya. Az uram meg utolsó koldus, zsellér. Amikor mi esküdtünk, csak az álmaimban élt a lagzi. Ezt az álmomat vál­totta háromszoros valósággá két lányom meg a fiam egyszerre kö­tött házassága, közös lagzija. A Horváth családot mindenki tiszteli, becsüli, szereti Dunaszer­­dahelyen. Szorgalmukért, szerény­ségükért. Valami csodálatosan megható látvány volt novembernek ezen az utolsó vasárnapján, a városi nemzeti bizottság új gyönyörű há­zasságkötő terme. Még maga Gyur­­csik József, a márkapárokat ösz­­szeadó polgármester is elérzéke­­nyedett, amikor felsorakozott előtte a három fehérruhás meny­asszony és a három izgatott feke­teruhás vőlegény. A terem összes helyét elfoglalták a rokonok, az ismerősök és a kíváncsiak, s ami­kor Gyurcsik József belekezdett ünnepi beszédébe, bizony alig maradt szem szárazon. Érthető is, hiszen emberemlékezet óta nem volt Dunaszerdahelyen hármas esküvő. Talán ennek köszönhető, — vagy új házasságkötési szokást indított el a­ polgármester? — hogy a szertartás után külön meg is vendégelte a három fiatal párt. S hogy mi volt a folytatás? Az egyik vendéglő összes helyiségei­ben reggelig rúgta a port 120 vi­dám vendég. NEUMANN JÁNOS Prandl Sándor felvételei A újságíró sosem tudja, hogy ha bekopog egy-egy ajtón, mi várja odabent: szíves szó, őszinteség, vagy zárkózottság, ellen­séges magatartás, bizal­matlanság, esetleg hideg elutasí­tás. Az ember mindenre felké­szülve igyekszik elérni a célját, teljesíteni a kötelességét, meg­oldani a feladatát. Néha sikerül, néha nem. Aztán az is megtör­ténik — szerencsére —, hogy kel­lemesen csalódik. Nem várt, elő­re nem tervezett dologra, ese­ményre, vagy emberre lel — jelen esetben két gyöngyszem­re... Ifjúság?... Óh, jaj! Az idősebb korosztálybeliek nagy része hasonlóan vélekedik róluk. Mihelyt rájuk terelődik a szó, ajkukról dühös darazsak­ként röpködnek a nem éppen dicsérő jelzők: könnyelműek, fe­lelőtlenek, erkölcstelenek, lusták, gerinctelenek, bohócok és ko­molytalanok ... Bezzeg a mi időnkben! Amikor mi fiatalok voltunk! Nem volt ilyen könnyű az élet, nem kaptunk mindent készen. Nagyon sokat és min­denért meg kellett küzdeni! A morzsáknak is tudtunk örülni! Volt ideálunk, célunk, volt szi­lárd erkölcsünk és akaratunk! így vélekedik, ezt mondja sok szülő, néhány tanító, felelős funkcionárius, mintha bizony az ifjúság rajtuk, rajtunk kívül lé­tezne, mintha egy külön világot alkotna, mintha nevelésüket és emberré érésüket saját maguk irányítanák, nem pedig a társa­dalom egésze. Szerencsére azért sokan látják és tudják, hogy van erő és aka­rat a mai ifjúságban, hogy nagy részük lelkiismeretesen készül a hivatására és komolyan veszi az életet. Ami a mosoly mögött rejtőzik Benyitok a tanyi egységes föld­művesszövetkezet irodájába. Kel­lemes meleg, halk rádiómuzsika, két csillogó szempár és kedves mosoly fogad. Az egyik szempár Nagy Erzsi csicsói, a másik Nagy Márta gelléri kislányé. Könyve­lők. Alig néhány hónapos gya­korlat áll mögöttük. Egyszerre, együtt végezték el Tornalján a Mezőgazdasági Technikumot. Négyévi kemény és szorgalmas tanulás után kapták kézbe az érettségi bizonyítványt. Fizetésük havi ezerhá­romszázötven korona. — Hogyan kerültek az iskolá­ba? Két — Én a nagynénémtől tudtam meg, hogy létezik ilyen iskola — mondja Márta. — Azonnal je­lentkeztem. A felvételim sikerült, aztán már ment minden magá­tól... — Valóban magától? — Nem éppen, mert sokat kel­lett tanulni — szól közbe Erzsi mosolyogva. Fiúsra nyírt fekete haján megcsillan a villanyfény. — Én magamtól választottam ezt a szakmát. Sajnos, csak ideigle­nesen dolgozunk itt, mindketten helyettesítünk. Hogy mi lesz ez­után, hová kerülünk, nem tud­juk. Elmondták még, hogy sok szép emlék fűződik az iskolához, ta­lán sosem fogják elfelejteni az ott töltött éveket. Életre szóló barátságok szövődtek, s a tanu­lás mellett jutott idejük szórako­zásra, sportolásra és olvasásra is. Tagjai voltak a röplabda csapat­nak. Járási versenyeken vettek részt, váltakozó sikerrel. Azon­kívül az esztrád-csoport szerep­lőiként járták a környező falva­kat és szórakoztatták a dolgozó­ Nagy Márta

Next