A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-05 / 1. szám

A történések lényegét csak az érti, tuda­tosítja teljesen, aki maga is részese a történésnek vagy eseménynek. Elkép­zelheti, de ha nem éli át, az már nem­ ugyanaz. Az az igazi, amit a saját bő­rünkön tapasztalunk. De kezdjük az elején.. A Rimavská Sobota-i (rimaszombati) járásban vagyunk. Mint mondták, a dimbes-dombos gö­­möri táj nagy része kihasználatlan. Ezen igyek­szik változtatni egy teljesen új és korszerű terv, aminek lényege a teraszos művelés bevezetése, szőlők, gyümölcsösök telepítése. December lévén a határ kihalt mindenfelé. Füge és Bátka között azonban egész télen dolgoznak a talajgyaluk. Füge község végén az út szélén a jesenskei (fe­ledi) Agrostav dolgozói, Stano Stanislav és Ju­harnak Pál, a földmunkálatok vezetői válaszol­nak kérdéseinkre. — A távlati terv — mondja Stano Stanislav — 700 hektár hegyes vidék átalakítása termőföld­dé Bátka és Füge között. A legközelebbi terv pedig 1973. szeptember 30-ig átadni a helyi ál­lami gazdaságnak az ültetéshez előkészített 100 hektárt. A déli oldalon gyümölcsösöket,, az észa­kin pedig szőlőskerteket fognak létesíteni. — Körülbelül egy év tehát — folytatja Juha­­niak Pál —, hogy el lehet kezdeni az említett 100 hektáron a gyümölcs- és szőlőtelepítést. Mindenesetre jó érzés elképzelni, hogy a ma még parlagon heverő hosszú dombsoron majd gyümölcsfák virítanak és szőlőtőkék integetnek az arra elsuhanó utasok, autók felé. Elhatározzuk, hogy közelebbről is megnézzük, mit művelnek a talajgyaluk, hogy mi is történik a gömöri földdel. A „közelkerülés“ aztán sike­rült is tökéletesen ... Délelőtt úgy fél tíz körül gépkocsinkkal mit sem sejtve haladunk Bátka felé, amikor feltűnik egy traktor. Eddig semmi szabálytalannak mondható nincs a dologban. Amikor azonban mellőzni aka­runk, hirtelen a traktor mögül előbukkan egy személygépkocsi. Az út három járműnek kes­keny. Választhattunk az összeütközés és az árok között. S nekünk nem marad más, mint a kilo­méterkő és az árok. De előbb még hallom gép­kocsivezetőnk hangját: — Kapaszkodjon! Hát igen, de mibe és mikor? Mert mindez egy pillanat műve. Kocsink be­fúrja orrát az árok aljába. Mi tagadás alaposan összerázódunk. Térd, kö­nyök, fej ide-oda ütődik, de élünk. Komoly baj nem történt. Aztán ki kellene szállni. Sejtelmem sincs és ma sem emlékszem, hogyan, de végül is kint vagyok a kocsiból. A fekete kabátomon ék­telenkedő sárfoltok bizonyítják, hogy a cél, közel jutni az édes anyaföldhöz tökéletesen sikerült. Talán azért van, hogy hosszabb ideig szokatla­nul csendesek és sápadtak vagyunk mindannyian. A bennüket árokba juttató, a traktort előző gép­kocsivezető szaladgál falfehéren körülöttünk há­rom utasával együtt. — Nem történt valami bajuk? — kérdik sorba, majd ajánlják, hogy szálljak be az ő kocsijukba, mikor látják, mennyire didergek. — Én nem fázok — jelentem ki, mert ez volt a valóság. Furcsán néznek rám, s csak később jövök rá, hogy reszketek, reszketek órákon át, mint a nyárfalevél. Számtalan személy- és tehergépkocsi megáll. Mind felajánlja a segítségét. Sajnálkoznak, meg­bámulnak bennünket, és az orrára bukott kocsit. Nem vesszük igénybe a segítségüket, meg kell várnunk a baleseti járőrt. Maradjon addig a kocsi ott, ahol van. Kolenic Pavol gépkocsivezető elismeri, hogy hibás. Mint magyarázza, a traktor után haladva jobbról ellenőrizte, hogy nem jön-e szembe más jármű, de minket nem vett észre. Ellenőrizte, nem ellenőrizte, ez az amit mi nem tudunk el­dönteni. Csak azt tudjuk, hogy mi megláttuk őt, amikor kihajtott a traktor mögül. S ha a mi gépkocsivezetőnk elveszti a lélekjelenlétét és nem az árkot, de az utat választja, ahol ők jöt­tek szemben, ma e sorok helyett esetleg néhány halálesettel gyarapodik az amúgy is magas bale­seti statisztika. Miközben azt állítja, hogy fi­gyelt, azt is bevallja, hogy éjjel két óráig volt szolgálati úton, s ma újra mennie kellett. Bi­zony nem pihente ki magát és hát ma is nagyon siettek Trebinovba (Tőketerebesre), ahol a zvo­leni Agrotechna egy hizlaldát épít. Siettek, mert már úgyis késtek. Hogy mennyit késtek, azt nem tudom, de hogy ezt a késést megtoldották még legkevesebb négy órával, azt igen. Ugyanis meg­közelítőleg addig tartott, amíg a környéken rend­őrt találtak, s csak akkor mehettek tovább, ami­kor kijött a baleseti járőr ... Trnka Martin, a zvoleni Agrotechna igazgató­­helyettese is ott fázik, toporog velünk az út szé­lén. Amikor gépkocsijuk harmadszor is elmegy a rendőrökért, ő már nem tart velük. — Az a gyanúm, hogy kellemetlensége lesz a gépkocsivezetőjüknek — mondom neki. Felhúzza a vállát, nem nyilatkozik. Fázik és kollégájával együtt bevallják, hogy meglehetősen éhesek is. S mi az orrabukott gépkocsinkból elő­halászunk egy-egy darab kenyeret. Jóízűen esz­nek. Ők sem tehetnek semmiről. Lényegében csak utasai voltak a traktort előző gépkocsinak. A harmadik kollégájuk, gépkocsivezetőjük és a mi gépkocsivezetőnk végre megérkezik, Fodor József főtörzsőrmesterrel, a Velky Blh-i (nagyba­­logi) rendőrállomásról. Első kérdése, nem tör­tént-e senkinek semmi baja. Aztán felbecsüli a kárt, kihúzatja a kocsit... Ezt megelőzően si­kerül még néhány szót váltani Kolenic Pavol gépkocsivezetővel, akinek egy kisfia van. Róbert­­nek hívják. — Miért előzött? — ismétlem újra a kérdést —, hiszen látnia kellett minket. — Nem láttam magukat... Rettenetesen rosz­­szak az utak. Csúszósak, sárosak. — Mégis előzött vigyázatlanul. Ha összefutunk, maga is meghalhatott volna. S mi lett volna akkor a kisfiával? Különben nekem is van egy kislányom. Mi értelme az ilyen sietésnek? — Közben meg is sajnálom. Látni, hogy fáradt, ideges, ijedt. Később rájövök, hogy az ilyenfajta sajnálat mégiscsak felesleges, mert hiszen sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog a két kocsiban ülő valamennyi személy számára. Amikor kivontatják a gépkocsinkat és megné­zik az orrát, nem vagyunk elragadtatva. A kárt 3000 koronára becsülik. De a kocsi megy. Min­denesetre olyan érzéssel ülünk bele, mint a fog­orvosi székbe. Rimaszombatban még megbámul­ják járművünket, de onnan kiérve, már sötéte­dik. További csodálóink csak a kivilágított ben­zinkutaknál akadnak, ahol meg kell állnunk. Egész úton Bratislaváig nem hagy el a félelem és a sok miérttel tűzdelt mellékgondolat... Meggyőződésem, hogy nemcsak rólunk van szó. Ezt bizonyítja a baleseti járőr véleménye. Sze­rintük is nagyon sok a figyelmetlen, könnyelmű, meggondolatlan gépkocsivezető. A közúti balese­tek nagy részét a közlekedési szabályok figye­lembe nem vétele, a gyorshajtás és az alkohol­­fogyasztás okozza. Nagyon sok esetben teszik kockára nemcsak a saját, de a mások életét is. Körülbelül ennél a gondolatnál tartok, amikor előttünk egy nagy csoportosulás, sok-sok autó, rendőrök és keresztül kasul pásztázó fények áll­ják el az utat. Valahol Zvolen előtt lehetünk. És nem tévedünk. Egy újabb karambol az, amely miatt meg kellett állnunk. Igaz, nem kell sokáig várni. Egy jajgató férfit raknak a mentőautóba. Gépkocsivezetőnk is beszáll, mert indulhatunk, s közben beszámol: — Annyit láttam, hogy az egyik szemét elvesztette. — Legalább ne beszéljen róla! — szólok rá idegesen, mintha ezzel változtatni tudnék a való­ságon. Amúgyis „jó“ hangulatunk ezzel csak fo­kozódik. És megyünk tovább. Megyünk, mert mindannyian otthon akarunk lenni. És hazaérünk. Azt hittem, otthon a kabátommal együtt leve­tem a feszültséget és a nyugtalanságot is. De té­vedek. Több éjszakán át dühöngök magamra, amiért nem tudok aludni. Mert ha el is szuny­­nyadok, nemsokára látom a traktort, az elénk ugró autót, rándulok egyet és máris ébren va­gyok. Szedem a nyugtatókat, de az egyetlen ered­mény, hogy megfájdul a­­gyomrom. Azt mondtuk és mondjuk, fontos, hogy nem történt semmi. Nem történt, mert élünk. Azaz mégis történt, mert a mi esetünket általánosíta­ni lehet. És a szerencsés kimenetelű baleset is figyelmeztetés: Senki ne könnyelműsködjön! Ne siessen a halálba! T. KASZA IDA Baleset Gépkocsi az árokban. És mellette Trnka Jozef, a zvoleni Agrotechna igazgató-helyettese Debnár elvtárs talajgyalu-kezelő, aki Fodor József rendőrfőtörzsőrmester felbecsüli a kárt munkája gyümölcséből bizonyára eszik és iszik is majd Akik segítettek. Bial András gépko­csivezető és barátja a baleset után szívesen állnak rendelkezésünkre. (Prandl Sándor felvételei)

Next