A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-05 / 27. szám

Az aranyló­­ Nyár van. Derült az ég, verőfényben fürdik a ha­tár, amely sík, mint az asztal lapja. Miért ez a nagy csend? Tán tojásán ül a pacsirta, hogy nem zengi tele trillázó hangjával a széles, nagy határt, vagy tán az álmosító és lustító hőség szegte a kedvét? Az aranyló búzatábla viszont szemet gyönyörköd­tető látvány, amint a szél apró lökéseire megrezdül majd meg-meglódul a végtelennek tűnő kalásztenger. — Bő termés ígérkezik — mondja az agronómus barátom csillogó szemmel. — Csak az időjárás kedvezzen, hogy szemveszteség nélkül betakaríthas­suk a termést... Ugye szép, ugye csodálatosa­n lelkendezik. — És még akadnak, akik azt állítják, hogy nincs ebben semmi romantika ... Nézz csak a cukorrépatábla felé: ritka szép látvány az is! Az egész hatalmas tábla felett vízsugarak ölelkez­nek, mint megannyi szökőkút. Az aláhulló vízcseppek színeire bontják a napfényt — csupa szivárványozás. Mint a délibáb szőtte, színes mesevilág. Kissé távolabb harminchektáros újonnan telepített szőlő a nyílegyenes soraival és a haragoszöld színé­vel szintén azt kiabálja szét, hogy mire képes az ember, hogy a hagyomány nélküli semmiből, néhány éven belül, huszonnyolc vagon szőlőt képes elő­varázsolni. — Látod, barátom, ebben van a romantika — dicsekszik az agronómus. — Meg abban, hogy tíz évvel ezelőtt örültünk, ha búzából húszmázsás hek­tárhozamot értünk el, most meg már a hatvan má­zsás hozammal sem elégszünk meg. De azzal sem, hogy tizennyolc választott malac az átlagunk kocán­ként évente, sem azzal, hogy közel négyezer liter tejet fejünk tehenenként évente... A múlt paraszti világ romantikája hamis volt. Ami most van, mert van, felemeli és büszkévé teszi az embert. Tudod mit jelent az az ember számára, ha vetéskor már az új kenyér illatát érzi?... Ha úgy visszagondolok arra, honnan és hogyan indultunk, el sem hiszem, amit magam körül látok, szinte megrendülök . .. Az aranyló búzatáblát végigborzolja a szél, mi­közben emlékezem a kezdeti évekre, az akkori falu nyomasztóan fülledt levegőjére, arra a temérdek erőfeszítésre és küzdelemre, amit — kissé előrelátón — a mai faluért vívtunk akkoriban. ■ ■ ■ Egy nyári éjszakán történt az ötvenes évek elején egy Garam menti kis faluban. A falu közepén eléggé tekintélyes, hambitos ház állt, nyolchektáros gazda­ember volt a tulajdonosa. A hambitlábakról még nem tűntek el a háború nyomai: golyó ütötte gödröcskék pettyezték. Csend volt és langymeleg. Az eresz alatti fészek­ben fecskék mocorogtak. Odabenn a házban a két férfi alatt parázs a lepedő, köztük haragos és szen­vedélyes vita folyik. Vitáztak egymással, önmagukkal s a világgal. Az egyik ágyon feküdt az idősebbik férfi, az apa, a gazda, akinek ötvenöt nyarat látott a szeme, a másik ágyon meg a fia feküdt, közel a harminc­hoz, mögötte a háborúval meg a hadifogsággal. A falióra egyhangú ketyegése szinte harsogott a nagy csendességben, mintha fejszéből lett volna az ütője és tüskét hasogatna. Az öreg agyában is ezer fejsze kopácsolt, dobolt az ér a halántékán, szinte hallotta a vére áramlását. — Engem ugyan nem agitálnak meg — mondta fojtott haraggal. — Ha még egyszer beteszi a lábát valaki az udvaromban, villahegyre kapom. Meg­teszem, meg én! — Márpedig kiút nincs, apa, be kell lépni. — Azt már nem, édes fiam, az én talpam alól nem rántják ki a talajt. Az én véres verejtékemmel meg­szerzett földemen nem fognak szántani, vetni, aratni holmi jöttment csavargók! — Márpedig a tanító is azt mondta, hogy az az egyedüli járható út... — A tanító?... — köpött a sötétben az öreg a talajra. — Az az éhenkórász senki?... Neki könnyű pofázni, neki még tetűje sincs, nemhogy lova, tehene lenne, amit a közös istállóba kellene bekötni. Földje is csak annyira van, amennyi a temetőben vár rá, és oda is kerül rövidesen, ha nem fogja be a pofáját az a holdvilág arcú koldus. — Hiába beszél, apa, a járási ember is azt mondta, amit a tanító. Márpedig egyikük sem buta ember, apa. Hátha nekik van igazuk?! — A járási ember? Hogy nekik van igazuk?... Látom én az igazságot, megmutatja a határnak az a része, ahol ők gazdálkodnak: gazt terem, nyakig érőt! — Persze hogy gazt, mert hiába léptek be, nagy részük éppen úgy gondolkodik, mint maga. Ahelyett, hogy megfognák a munka végét és becsületesen dolgoznának, harag és gyűlölet áskál a szívükben, persze hogy gazt terem a határ. — Gazt bizony... egy-két év múlva meg éhen döglenek. De meg is érdemlik. Én meg majd a markomba röhögök, de akkorát, hogy belerendül a világ­ romantikája — Végén csattan az ostor, apa! Csak aztán ne­hogy pofára essen a nagy röhögésében, mert tudja meg, hogy én is belépek. Nem leszek tovább a maga bérese, előttem nem dobog többé a talajon, hogy ez az enyém, itt minden az enyém, itt én va­gyok az úri... Felőlem uradzhat, akár bele is sza­kadhat ... Rettenetesen összevesztek. Végül az öreg felkelt, indulatosan feltépte az ajtót és kifele mutatott: — Mars ki a házamból! ■ ■ ■ Azokban az években gyakran elhangzott gyűlölet­től izzó hangon ez a mondat, ami az ezeréves gon­dolkodásmódból fakadt, s ami gáncsot akart vetni az újnak, az új eszméknek s a haladásnak. Abban a forradalmi küzdelemben megbolydult egy nagy közösség , a kiismerhetetlen mély tenger, hogy magasba csapó hullámveréssel felszínre lökje és partra vesse a letűnt évszázadok minden szenvedé­sét, igazságtalanságát, szennyét és embertelensé­gét ... Negyedszázad múlt el a mezőgazdaság szociali­zálása óta. Az egyén, az ember életében aránylag nagy idő, hiszen a kis óvodásból ezalatt érett férfi lesz, a javakorbeli emberből pedig aggastyán. Az ország — a világ — történelmében azonban a ne­gyedszázad nem sok, tűnő pillanat csupán. S lám mégis, a tűnő pillanat alatt a világmindenség e pa­rányi részén, a mi hazánkban, a szocialista közösség­ben — melyben együtt, de külön-külön is óriások vagyunk — csoda történt. Csoda és költészet fakadt a vérrel és könnyel írt történelemből, az ember aka­ratából, felszabadult öröméből, teremtő és alkotó erejéből. A Garam menti faluban a régi hambitos házat keresem, de hiába: eltűnt, mintha a föld nyelte vol­na el. Helyén emeletes épület áll lapos tetővel. A napsugár-kerítés mögött pázsitfű zöldell és renge­teg rózsa virít. A rózsák közt az öreg matat nyolcvan­­évesen, de még mindig pirospozsgáson. — Hát a fia? — Ismeri? — egyenesedik fel és jobban szemügy­re vesz. — Régen ... — Hát persze, hogyne ismerné a tanító úr... én már csak így szólítom, ha nem haragszik — szégyen­kezik kissé az öreg. — Hanem az én fiamból is úr lett, bizony, agrármérnök ... ő a szövetkezet elnöke. Felépítette ezt a vityillót — bök az emelet felé, a kalapján is igazít —, vett autót is, tavaly már a másodikat, az egyik unokám traktorista, a kombájn­hoz is ért, a másik, a leány meg tanárnő ... Én meg nyugdíjas vagyok havi ezeregyszázzal. Tűrhető — vonja meg a vállát. — Aztán mikor édesedtek össze? — A gyerekkel? — néz rám a kalapkarima alól. — Tót hatvankettőben, mikor ő lett az elnök. — És ki húzta be a zászlót? — Csakis ő, a gyerek... Tíz évig nem lépte át a küszöbömet. Akkor este meg csak eljött, nyújtotta a kezét... én meg elfogadtam, aztán minden rendbejött köztünk ... Van ám autóbuszunk is, már­mint a szövetkezetnek . . . Jártam én már a tenger­parton is, bizony jártam, Bulgáriában, Romániában, a Balatonnál meg annyiszor, hogy számát se tudom. Látja, kiurasodtunk, csak az a baj, hogy nem ihatom a bort, rögtön fejbecsap, meg a nehéz ételt sem bírja a gyomrom. Csirkehúson meg tejecskén tengő­dök, meg halon ... Csak az a baj, hogy kevés van a Garamban. Vagy csak én nem tudok horgászni? Meglehet. Pedig naphosszat ülök a parton kitar­tóan, hűségesen, mint jó kotlós a tojásokon... Ki hitte volna, látja, hogy a légy rúgja meg ezt a vilá­got! — mondja s felnevet reszelősen, öregesen. Nevetésétől nem rendül meg a világ, de akár meg is rendülhetne, csakhát nem olyan értelemben, mint ahogy ő gondolta annak idején. LOVICSEK BÉLA h­ét 5

Next