A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-02 / 26. szám
Az izzó nap — úgy tűnt — mozdulatlanul állt a fejem fölött, vakítóan szórta perzselő sugarait a tájra, a forróságtól remegett a levegő. A csendet csupán a féltucat kombájn monoton zúgása és néhány, az ágak között tollászkodó, perlekedő madár csivitelése törte meg. Jó volt távolról nézni a zavartalanul dolgozó, modern gépeket, amint tempósan haladva, akár a hajók a hullámzó vizen, szinte úsztak a végtelennek tűnő gabonatáblán. Rágyújtottam egy cigarettára és amíg elmélázva, lassan eregettem magam elé a füstöt, megelevenedett előttem néhány régi nyár emléke. Láttam magamat, a derékig meztelen, csokoládészínűre bámult, klottnadrágos alig kamaszfiút, aki szünidőben kakukk-hangos hajnalban, álmosságtól égő szemekkel, pár fillér napszám reményében, a tarló szúrásától sajgó lábakkal baktatott a porban a részesaratók után, ki a dombos, erdőkoszorúzta határba reggeltől napestig kötelet teríteni a marokszedőknek, öblös cserépkorsóban vizet hordani a kaszásoknak, majd a kepezésben, a tömött kévék összehordásában segíteni. Az agyforraló melegben szívesebben fürödtem volna én is a halastó hűsítő vizében, dehát egy szegény kis közalkalmazott családjának szüksége volt minden fillérre. Persze azért aratás közben néha egy kicsit pihentünk is, főleg akkor, amikor a hegyek mögül, nagy dörgéssel, villámlással és porkavaró széllel váratlanul ránk zúdult a vihar, s pár órát valamelyik közeli szénapajtában töltöttünk. Csipkelődések, viccek tucatjai és anekdotának beillő történetek hangzottak el ilyenkor. A néma meditálás közben eszembe jutott azután a cséplőbandához más községből odavetődött Gátas Pali bácsi is. Szegény ember, ő volt a körmöstraktoros cséplőgépnél a legsoványabb, a legágrólszakadtabb és mindig a legéhesebb. A szalmahordók öreglegénynek hívták, élcelődtek vele a baboskendős menyecskék, pedig otthon négy éhes száj várta. Ő meg szótlanul, nagynagy nyugalommal tűrte a piszkálódást, rakta és gereblyével kaparta a búgó, duruzsoló gép alól a pelyvát, közben pár hét alatt annyi port nyelt, hogy ha ködös ősszel elkapta a köhögés, sokáig sárosat köpködött. Pali bácsi reggelente árgus szemmel leste, ad-e egy kupica büdös, torokkaparó pálinkát a szérüsgazda, az ebédhez mindig elsőnek ült le, és ha néhanapján itt-ott bort is rott a gazda felesége, akkor kétszer is nyújtotta a poharát, este pedig rend“SZBTTTrt—r T—lmnh----1 tövében vetett berregése zökkentett vissza a jelenbe. Púposhátú terhét fürgén vitte a magtárba, s a traktor nyergében olyan büszkén ült a vezető, ahogy néhány évtizede a parádés kocsis trónolt a bakon. Nicsak — ismertem fel örömmel a hajtókanyarban —, de hiszen ez volt a kombájnos! Lám, az öreget most sem hagyja nyugodni a természete, újra csak vasparipára ült, mint eddig minden nyáron — nyugtázom elégedetten. A CSEMADOK egyik rendezvényén találkoztam vele először, de igazán csak tavaly júliusban ismertem meg. Poros, barna svájci sapkát hordott ekkor, őszborostás álla, kis fehér bajsza fölött örökké mosolygó, a portól keskennyé szűkült, mély szarkalábakkal körülvett szeme vidáman nézett rám. Vaskos kezén apró sebeket láttam, amikor bemutatkozott: Nagy József. Hatvanöt esztendős volt akkor s ehhez illő nagy adag bölcsességgel és jóval fiatalabb korhoz illő fizikummal, erővel és egészséggel rendelkezett. A kombájn, ő meg a fiatal segédvezető ott küszködtek a kánikulával meg a kókadt búzával, amelyet sem a gép, sem a kombájnos soha nem szeret. Finoman irányították a nagyszerű szovjet kombájnt, lesték a fekvő gabona minden egyes szálát, és közben az öreg csöndesen dünnyögött, mérgelődött, a fene egye meg ezt a szeszélyes időjárást! Egyéb sem hiányzott, mint ez a hátráltatás, a kenyér kell hamar, percnyi szünet is sok ilyenkor. Birkóztak is hajnali fél öttől este nyolcig-kilencig mindennap a géppel, a makacs gabonával fáradhatatlanul, amíg az utolsó szem a színbe nem került. Pedig tavaly is jó terméssel fizetett a határ. — Hogyan bírja? — kérdeztem akkor egy forduló után. — Hiszen már nyugdíjas, pihenhetne éppen. Bírni kell, bírni muszáj ... Ha sürget a munka, kell az ember, aki érti is ezt a küzdelmet a kenyérért, akkor is, ha leverve nasal a gabona — válaszolta szerényen. Ilyen lett a világ, ilyen összetett, ösztönt és bölcsességet, földszeretetet, földhöz kötődést s szaktudást igénylő. Óriásit fejlődött a mezőgazdaság, nagyüzem lett belőle, ahol — ha szükséges — kaszát emelni, kalapálni és kombájnt vezetni is tudni kell egyszerre. Nagy József ilyen típus igyekezett mindig lenni, a géplakatos szakmához ezért szerezte meg a vezetői jogosítványt is. Ezt a minden iránt érdeklődő ösztönt az apjától örökölte, aki cseléd volt és kommunista. — Mint a fia — jegyezte meg csendesen a segédvezető, miközben előhúzott egy söröspalackot s felbontotta. — Enélkül — mondta — kóróvá száradna a melegben az ember. Bizony, összegeztem a rezgő levelű tölgyfa alatt, nálunk is alapjában megváltozott a világ. Az aranyló gabonaföldek és kombájnszerűk, a megváltozott s állandóan javuló életmód — új romantikát teremtenek. I -Stil" •?. 7v. __ KANIZSA ISTVÁN PAVEL HALKO ÉS KONTÁR GYULA FELVÉTEttágyat. Béketüzesebol csak akkor zökkent ki, ha álmában nyakon öntötte az égi áldás, meglepte a záporeső. Olyan cifrán tudott akkor káromkodni, hogy hallatára egy hétig imádkozott volna a falu plébánosa a bűnös lelki üdvéért. Ültem a vastag törzsű fa alatt. A régi nyarakat idéző édeskés búzaszag bódulatából egy mellettem elzúgó vontató