A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-05 / 27. szám

SEREGSZEMLE - TANULSÁGOKKAL •Jegyzetek a színjátszó csoportok Tavaly s tavalyelőtt örvendetes tényként álla­píthattuk meg, hogy a korábbi években meg­rekedt amatőr színjátszó mozgalmunk a ren­dező szervek körültekintőbb munkája, az idősebbek erőfeszítése és a fiatalok friss lendületének jóvoltából előre vezető, új útra tért. Az idei Jókai-napok első öt napjának mér­lege — szögezzük le mindjárt elöljáróban — már nem ilyen kedvező. Ha egészében nem is jelent komolyabb visszaesést (hála a két dunaszerdahelyi csoport nagyszerű telje­sítményének!), de arra int, hogy színpadi szemlélet és darabválasztás tekintetében nem szabad csökkentenünk az utóbbi két-há­­rom esztendő igényességét. Sőt, fokoznunk kell, ha el akarjuk kerülni, hogy öntevékeny színjátszó mozgalmunk újra letérjen a hul­lámvölgyből kifelé vezető útról; ha nem akar­juk, hogy amatőr színjátszásunkat ismét vál­ság fenyegesse. Vegyük azonban sorjába az idei fesztivál első felében látottakat és az abból eredő tapasztalatokat is. Önmagában könnyűnek ígérkező feladat ez, hiszen — legalábbis látszólag — csupán az észrevételek és az eredmények összege­zése a krónikás kötelessége. A valóságban azonban sokkal bonyolultabb a helyzet, hi­szen — lévén a Jókai-napok országos fórum — amatőr színjátszó mozgalmunk jelenét és jövőjét érintő alapvető fontosságú kérdések­ről van szó! Közismert és gyakorta joggal hangsúlyo­zott megállapítás, hogy a műkedvelő színját­szás az általános népművelés s az öntevé­keny művészeti munka fontos ágazata. Ezért versenyéről­ hát helyénvalóak ezzel a gazdag hagyo­mánnyal bíró tömegmozgalommal szemben támasztott elvárásaink és az a szándék, hogy a színjátszó mozgalom falun és városon továbbra is az öntevékeny munka egyik meg­határozó jellegű eleme legyen. E követelmé­nyek tükrében őszintén meg kell állapítani, hogy a fesztiválon látott csoportok összes­ségét tekintve sajnos nem beszélhetünk előrehaladásról. A komáromi (Komárno) Szakszervezetek Házának színpadára lépett öt együttes közül háromnál komoly problé­maként merült föl a darabválasztás kérdése, valamint különböző szcenográfiai és színész­technikai fogyatékosságok. Mindezek pedig nemcsak alapvető, de egyben meghatározó jellegű hiányosságok is, megoldásuk nélkül legföljebb részleteiben lehet sikeres egy-egy produkció, teljes egészében viszont semmi esetre sem. Profi vagy öntevékeny társula­tokra egyaránt vonatkozó igazság ez. Lehetséges, hogy már a bevezetőből is kitűnik, de a fent elmondottak alapján most már hangsúlyozottan is ide kívánkozik az a megállapítás, miszerint műkedvelő színját­szóink idei országos fesztiváljának színvona­lára egyfajta egyhelyben topogás jellemző. Ez pedig mindenképpen figyelmeztető jelen-jelenet a királyhelmeciek előadásából (Prandl Sándor felvétele) még, mert amíg a múltban, a kezdeti lelkese­dés és az amatőr mozgalom hőskorában a műkedvelő színjátszásnak nemzetiségi kul­turális életünkben szinte nem volt konku­renciája, addig az utóbbi tíz-tizenkét eszten­dőben egyre erősödő vetélytársa lett az évről évre eredményesebbé váló kisszínpadi moz­galom. Jó lenne ezért, ha még körültekin­tőbb központi irányítással, a csoportvezetők és a rendezők merészebb kísérletező kedvé­nek „provokálásával", illetve a seregszemle műsorának rugalmasabb alakításával (példá­ul a rövid bohózatokat vagy egyfelvonásoso­­kat játszó kisszínpadok bátran a színjátszó csoportok seregszemléjének keretében mu­tathatnák be produkcióikat) a hagyományos értelemben vett színjátszók és a kisszínpa­dok között az elmélyültebb művészi munkát szolgáló versengés kezdődne, hiszen alapve­tő célkitűzéseiben és eszközeiben Thália művészetének e két műfajilag különvált for­mája nagyon közel áll egymáshoz. Elég csu­pán arra gondolni, hogy a kisszínpadok sok tekintetben merítenek ihletet és ötletet a „nagy" színházak formanyelvéből, színpadi eszköztárából. A természetes kölcsönösség elve alapján azért szükség lenne arra, hogy színjátszó csoportjaink is jó értelemben véve hagynák, magukat befolyásolni a kisszínpa­dok útkereső szándékaitól. A színjátszók májusi komáromi fesztiváljá­nak egyik fontos tapasztalata, hogy a rende­­zőképzés, az amatőrök számára megjelente­tett darabok, az anyagi és metodikai segít­ségnyújtás vagy a dramaturgiai tanácsok összetételének dolgában a mozgalom egé­szére vonatkozó mély és átfogó felmérésre lesz szükség ahhoz, hogy az öntevékeny művészeti munkának ez a szakasza újra a gyorsabb ütemű fejlődés és a látványosabb eredmények útján haladjon. Valamennyiünk­nek, akiknek szívügyünk a színjátszás, egye­sült erővel arra kell törekednünk, hogy ren­dezőink és együtteseink munkájában a rend­szertelenség mellett a maira, a korszerűre terelődjék a hangsúly. Elsősorban tehát azokra a színművekre, amelyek hatásosan, nemcsak a felületet érintve, hanem igazi művészi igénnyel tükrözik mai életünket, a ma égető kérdéseit érintik, a ma problémáit taglalják. Félreértés ne essék: mindenkép­pen szükségünk van arra, hogy nézőink meg­ismerjék klasszikus örökségünket, mert ez is gazdagítja a színházteremben ülő közön­ség gondolatvilágát és hatással van a publi­kum érzésvilágára is; ám a színházat mindig a jelen művészileg értékes színműirodalma teszi a szocialista kultúra leghatékonyabb tényezőjévé. Ebből a szempontból maradéktalanul csu­pán a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Városi Művelődési Ház és a CSEMADOK helyi szervezete színjátszó csoportjának elő­adása tett eleget küldetésének. Az együttes Örkény István: Kulcskeresők című darabjával jól választott és igényessége lépést tudott tartani — néhány kisebb szerepformálási megingástól eltekintve — tagjainak képessé­gével is. Szigeti László rendezésének és a szerdahelyiek előadásának nagy sikere, ked­vező szakmai visszhangja is azt igazolja, hogy ez a helyes út. Tehát nem a könnyebb ellenállás oldalán kell a sikert keresni, de épp ellenkezőleg: magasabbra emelni az igény mércéjét, merni kísérletezni, többet adni a szokottnál és „könnyű kosztnál”. A többréte­gű színmű mondanivalójának lényegét (azt, hogy Örkény darabja a kudarcról szól, azok­ról, akik öncsalással, hamis szerepjátszással megpróbálják sikerre hazudni a balsikerei­ket) céltudatosan kibontó rendezés mellett Potásch Mária, Hadar Zsuzsanna, Csóka Klá­ra, Pósa Móric és Dallos József felfigyeltető színészi teljesítményei is az előadás külön erényei közé tartoznak. Színpadi mozgás, szituációteremtés és ru­tin dolgában a Dunaszerdahelyi Járási Nép­művelési Központ színjátszó csoportja tűnt érettebbnek. És bármennyire is furcsának tűnik, épp ebben rejlett előadásuk (Frederico Garcia Lorca: A csodálatos vargáné) egyetlen, de az első és második hely dolgát eldöntő hibája. Komáromban látott produkciójukban mind a rendezői megoldások, mind a színé­szi játék dolgában több helyütt is bizonyos fokú stíluskeveredés volt tapasztalható. Vé­leményem szerint az egyébként találó rende­zői áttételeken alapuló szimbolikából is több volt a szükségesnél, ami kissé akadémikus­sá, elvonttá tette az előadást és teljes díszé­ben csak helyenként szikrázott föl a spanyol vásári komédiák igazi hangulata. Persze, az említett kifogások ellenére is nagyon jó, nem félek leírni, hogy már-már a hivatásos szín­játszás határát súroló előadás volt Lorca nyelvi sziporkákkal s vígjátéki ötletekkel teli darabja. Sikeréhez a legjobb férfi­ alakításért járó fesztiváldíjat kapott Varga Tibor játéka. Szabó Jolán átélt alakítása a címszerepben, illetve Kiss Ági, Török Marika és Varga Béla igyekezete is hozzájárult. Az idei országos szemlén szereplő további három együttestől — sajnos — sokkal kevés­bé sikerült előadásokat látnunk. Rögtön itt kell azonban megjegyeznem, hogy gyöngébb szereplésük valódi okát nemcsak a szűkö­sebb lehetőségek vagy a szerényebb anyagi támogatás lehetőségeiben kell látni, hanem

Next