A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-02 / 1. szám

A most hatvan esztendős Barta Gyula életének nagyobbik felét egy olyan rend­szeres, töretlen alkotó életmód jellemzi, ami korántsem tekinthető sok képzőmű­vész sajátjának. E tulajdonság okait keres­ve bizonyosnak látszik, hogy a jeles festő­művész következetes elvek és alkotói módszerek, eszközök birtokában jutott el életének eddig a pontjáig. Meddig is jutott el valójában? Kétségtelen, hogy már pályája delén megállapítható volt: Barta képei szigorú­an realisták, de nem a szó általános értel­mében azok. Mert ha így volna, akkor rengeteg realista alkotáshoz volnának ha­sonlíthatók ezek a művek, sőt, az összeté­veszthetőség gyanúját sem tudnák elhárí­tani. Szerencsére, Barta Gyula képei még Barta Gyula képeivel sem téveszthetők össze,­­ annak ellenére sem, hogy a választott témák, az alkalmazott eszkö­zök szinte minden esetben azonosak, de még rosszindulattal sem minősíthetők va­riációknak. Barta elsősorban ipari tájképeket fest. Azt, hogy „ipari tájkép" — rendszerint idézőjelben szokták leírni, emlegetni, mert hiszen ezt a műfajt a művészettörté­net nem ismeri. Az idézőjel mégis zavaró­an hat, mert úgy tetszik, esetenként holmi esztétikai fenntartás hordozójaként van jelen, ott, ahol semmi helye a fenntartás­nak. Hogy így van, azt egy kisebb kamara­kiállítás is fényesen képes bizonyítani, lényegében pedig a művész egész életmű­ve ilyen. Nagyon meggyőzően képes iga­zolni azt, hogy amikor Barta előtt feltárult, kirajzolódott az általa járható művészi út, egy pillanatig sem láthatta könnyen járha­tónak ezt az utat, már csak azért sem, mert nyilvánvalónak látszott, nem köny­­nyű feladatra vállalkozik, amikor azt akar­ja elhitetni, hogy a hideg, geometriai for­mákkal „ékes" horizont művészi ihlet for­rása lehet. S hogy belőle tényleg ihletet fakasztott az ilyen látvány, az már régen bebizonyosodott, sőt, az évtizedek során szemléletének erénye lett. Mindez úgy is értelmezhető, hogy igencsak tiszteletre­méltó vállalkozás, ha egy festőművész úgy dönt: az olyan látványban próbálom megmutatni a költészetet, melyben a lírai szépségnek eddig még a szikráját sem gyanította az emberi szem — mert nem figyelt oda, mert nem jól figyelt, mi több, előítéletei voltak. Barta Gyula ennek tudatában vállalko­zott a feladatra s képei egyértelműen azt is elárulják, hogy pontosan e nehezítő körülmény tette számára izgalmassá azt, amit vállalt. A festészetnek sokféle útja van. Sok alkotó például egy falevél ereze­tének mikroszkopikus absztrakciójában képes feltárni a természet törvényeit és szépségeit. De ha csak megsejti, megsej­teti — már az izgalmas, az is lehet művé­szet. Talán első hallásra meghökkentő, de lényegében Barta is ezt teszi, amikor a táj vizsgálatához lát, — jóllehet, az elétáruló látványban még csak egy facsemete sem fordul elő. Téglák, betonok, vastraverzek, gyárkémények és hatalmas acéllabdák, különös írásjeleknek látszó emelődaruk, tűzlépcsők, állványok, acélhuzalok, gáz­tartályok — ilyen objektumokból állnak Barta képei. Kétségtelenül úgy tetsze­nek, mint ha egy ipari tervezőmérnök játszadozott volna el a rajzasztal fölött, hogy a tus barátságtalan feketéjével szer­­kesztődő mozaik síkjait színes festékkel töltse ki. A kész műre mégsem holmi vásári tar­kaság jellemző, mégsem a „csakazértis" játszadozás szándéka, hanem a visszafo­gott, patinás színek, a stilizálhatatlan for­mák összhatásából létrejött igazmondás szándéka tárul fel. Barta képein nemcsak a szín, maga a festékanyag is kevés, így képes a mű valamilyen hártyavékony, a térben szinte kiterjedni sem akaró anyag hatását kelteni. Mint­ha valahány színt és színárnyalatot külön, más-más üveglapra festett volna, hogy aztán a rétegeket egy­másra helyezze, majd olyan vékonnyá pré­selje, mint a vetített diakép. A formák térbeli, látszólag síkszerű ábrázolása csakis ilyen sajátos módon keltheti azt a benyomást, hogy ennek ellenére is mé­lyek, plasztikusak ezek a képek, talán a hologrammal sem vakmerőség azokat ro­­konítani. Ily módon képesek egyéniek, de nem egyénieskedők lenni , ami manap­ság nem lebecsülendő erény. Mindezt a hatvanéves alkotóművész Dunaszerdahelyen megnyílt kiállításának apropóján mondjuk el, ahol nemcsak olaj­­festményekkel találkozhat a tárlatlátoga­tó, hanem azzal is, ami Barta Gyula művé­szetének másik jelentős része. Tudvalevő, hogy Barta számos és jelentős monumen­tális mű alkotója, aki szerte az országban eddig vagy félszáz épületen készített fal­festményt, mozaikot. E művek tervjavas­latait, vázlatait is kiállította most. El­mondhatjuk, hogy szinte mindegyik, így, kicsiben is önálló alkotásként állja meg a helyét és mutatja fel az alkotó, vagy alkotók egyéb művészi erényeit is. Mert­hogy Barta Gyula monumentális műve­inek egy része nem önálló alkotás. Ebben a műfajban gyakran dolgozik együtt Drex­­ler Károllyal és Szabó Sándorral. S túl mindezen, illusztrátorként is az élvonal­ban tartandó nyilván a neve — ezért ha kiállítása láttán esetleg hiányérzete tá­mad a látogatónak, meglehet azért van, mert illusztrációiból is jó lenne együtt látni egy válogatást. KESZELI FERENC 4

Next