A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
A most hatvan esztendős Barta Gyula életének nagyobbik felét egy olyan rendszeres, töretlen alkotó életmód jellemzi, ami korántsem tekinthető sok képzőművész sajátjának. E tulajdonság okait keresve bizonyosnak látszik, hogy a jeles festőművész következetes elvek és alkotói módszerek, eszközök birtokában jutott el életének eddig a pontjáig. Meddig is jutott el valójában? Kétségtelen, hogy már pályája delén megállapítható volt: Barta képei szigorúan realisták, de nem a szó általános értelmében azok. Mert ha így volna, akkor rengeteg realista alkotáshoz volnának hasonlíthatók ezek a művek, sőt, az összetéveszthetőség gyanúját sem tudnák elhárítani. Szerencsére, Barta Gyula képei még Barta Gyula képeivel sem téveszthetők össze, annak ellenére sem, hogy a választott témák, az alkalmazott eszközök szinte minden esetben azonosak, de még rosszindulattal sem minősíthetők variációknak. Barta elsősorban ipari tájképeket fest. Azt, hogy „ipari tájkép" — rendszerint idézőjelben szokták leírni, emlegetni, mert hiszen ezt a műfajt a művészettörténet nem ismeri. Az idézőjel mégis zavaróan hat, mert úgy tetszik, esetenként holmi esztétikai fenntartás hordozójaként van jelen, ott, ahol semmi helye a fenntartásnak. Hogy így van, azt egy kisebb kamarakiállítás is fényesen képes bizonyítani, lényegében pedig a művész egész életműve ilyen. Nagyon meggyőzően képes igazolni azt, hogy amikor Barta előtt feltárult, kirajzolódott az általa járható művészi út, egy pillanatig sem láthatta könnyen járhatónak ezt az utat, már csak azért sem, mert nyilvánvalónak látszott, nem könynyű feladatra vállalkozik, amikor azt akarja elhitetni, hogy a hideg, geometriai formákkal „ékes" horizont művészi ihlet forrása lehet. S hogy belőle tényleg ihletet fakasztott az ilyen látvány, az már régen bebizonyosodott, sőt, az évtizedek során szemléletének erénye lett. Mindez úgy is értelmezhető, hogy igencsak tiszteletreméltó vállalkozás, ha egy festőművész úgy dönt: az olyan látványban próbálom megmutatni a költészetet, melyben a lírai szépségnek eddig még a szikráját sem gyanította az emberi szem — mert nem figyelt oda, mert nem jól figyelt, mi több, előítéletei voltak. Barta Gyula ennek tudatában vállalkozott a feladatra s képei egyértelműen azt is elárulják, hogy pontosan e nehezítő körülmény tette számára izgalmassá azt, amit vállalt. A festészetnek sokféle útja van. Sok alkotó például egy falevél erezetének mikroszkopikus absztrakciójában képes feltárni a természet törvényeit és szépségeit. De ha csak megsejti, megsejteti — már az izgalmas, az is lehet művészet. Talán első hallásra meghökkentő, de lényegében Barta is ezt teszi, amikor a táj vizsgálatához lát, — jóllehet, az elétáruló látványban még csak egy facsemete sem fordul elő. Téglák, betonok, vastraverzek, gyárkémények és hatalmas acéllabdák, különös írásjeleknek látszó emelődaruk, tűzlépcsők, állványok, acélhuzalok, gáztartályok — ilyen objektumokból állnak Barta képei. Kétségtelenül úgy tetszenek, mint ha egy ipari tervezőmérnök játszadozott volna el a rajzasztal fölött, hogy a tus barátságtalan feketéjével szerkesztődő mozaik síkjait színes festékkel töltse ki. A kész műre mégsem holmi vásári tarkaság jellemző, mégsem a „csakazértis" játszadozás szándéka, hanem a visszafogott, patinás színek, a stilizálhatatlan formák összhatásából létrejött igazmondás szándéka tárul fel. Barta képein nemcsak a szín, maga a festékanyag is kevés, így képes a mű valamilyen hártyavékony, a térben szinte kiterjedni sem akaró anyag hatását kelteni. Mintha valahány színt és színárnyalatot külön, más-más üveglapra festett volna, hogy aztán a rétegeket egymásra helyezze, majd olyan vékonnyá préselje, mint a vetített diakép. A formák térbeli, látszólag síkszerű ábrázolása csakis ilyen sajátos módon keltheti azt a benyomást, hogy ennek ellenére is mélyek, plasztikusak ezek a képek, talán a hologrammal sem vakmerőség azokat rokonítani. Ily módon képesek egyéniek, de nem egyénieskedők lenni , ami manapság nem lebecsülendő erény. Mindezt a hatvanéves alkotóművész Dunaszerdahelyen megnyílt kiállításának apropóján mondjuk el, ahol nemcsak olajfestményekkel találkozhat a tárlatlátogató, hanem azzal is, ami Barta Gyula művészetének másik jelentős része. Tudvalevő, hogy Barta számos és jelentős monumentális mű alkotója, aki szerte az országban eddig vagy félszáz épületen készített falfestményt, mozaikot. E művek tervjavaslatait, vázlatait is kiállította most. Elmondhatjuk, hogy szinte mindegyik, így, kicsiben is önálló alkotásként állja meg a helyét és mutatja fel az alkotó, vagy alkotók egyéb művészi erényeit is. Merthogy Barta Gyula monumentális műveinek egy része nem önálló alkotás. Ebben a műfajban gyakran dolgozik együtt Drexler Károllyal és Szabó Sándorral. S túl mindezen, illusztrátorként is az élvonalban tartandó nyilván a neve — ezért ha kiállítása láttán esetleg hiányérzete támad a látogatónak, meglehet azért van, mert illusztrációiból is jó lenne együtt látni egy válogatást. KESZELI FERENC 4