A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-01 / 1. szám

Könözsi István fotográfiái közel másfél évtizeddel ezelőtt tűntek fel a hazai ma­gyar lapokban. Jellegzetesen hangulatfes­tő, zömmel lírai felvételeivel gyorsan fel­hívta magára a figyelmet, ami érthető módon azzal járt, hogy a nevét gyorsan megjegyezhettük. Már akkor nyilvánvaló­nak látszott, hogy a jó értelemben vett ösztönösség nem úgy párosul Könözsi ne­vével, hogy a következetes, tudatos fény­képezés módszerét elmarasztalással kér­hetnénk rajta számon, mert hiszen ösztö­nös látásmódja mögött, csupán egy fej­hosszal, a tudatosság is jelen volt. Sajnos, amikor e két fontos művészi, alkotói té­nyező holtversenybe került egymással, Könözsi tulajdonképpen abbahagyta a fényképezést. Ezt követően tíz éven ke­resztül kizárólag csak a gyakorlati kény­­szerűségek alkalmával, vagy csakis a ki­vételesen ihlető látványok előtt vette elő a fényképezőgépét — ha éppen kéznél volt. De a gép legtöbbször nem is volt kéznél, mert a tíz év során Könözsi a fotóriporteri gyakorlatot is szüneteltette, s eredeti szakmájában, vegyészmérnök­ként dolgozott. Távol a szerkesztőségek­től, otthon, a szülőfalujában pedig mé­hészkedéssel, családja, gyermekei köré­ben a természetközeli szenvedélynek hó­dolt. Akik a nevét még a fotográfusi pálya elején megtanulták, azok a szünet évtize­de alatt viszont aligha gyaníthatták, hogy Könözsi masinája a szögön lóg. Mert fel­vételeivel — ha ritkábban is, de jelen volt. Bevallása szerint a régi felvételeit közöl­­gette ezalatt. Aztán a közelmúltban Könözsi vissza­tért a fotóriporteri gyakorlathoz s az ősz­szel kiállítást rendezett a Dunaszerdahelyi Járási Művelődési Házban. Kamarakiállí­tás volt, néhány igazán szép, de a techni­kai kidolgozás szempontjából némi kíván­nivalót maga után hagyó képanyagból összeválogatva. Örültünk ennek a bemu­tatkozásnak, hiszen a rég várt jelentkezés, az újrakezdés megnyugtató bizonyítéka is volt egyben. Ez a kiállítás biztató jele annak, hogy a törés nem volt tartós, és ez az önmaga művészi ígéretességénél már rég többet bizonyított ember ismét a fényképezőgép lencséjén keresztül szem­léli a világot. Annak ellenére, hogy a kiállí­tás csupán néhány napig volt látható, hogy felkészülésre, igényesebb installáci­óra nem volt módja, örömmel summáz­hatjuk a látottakat, mert bizonyítékát ve­hettük annak, hogy Könözsi István újra dolgozik, márpedig ez nem csupán az ő magánügye. Igen szűkszavúan, hadd ne beszéljünk Könözsi horizontba vesző dűlőútjairól, hul­lámzó dombjairól, a domhátakon árválko­dó vagy az erdő sűrűjében is árva fáiról, amelyek nála egyetlen megközelítésben sem takarják el az erdőt. Hadd ne szóljunk az emberi nyomjelzésekről, az arcok ere­zetéről, a frivol párosításokról. Szentség­­törés lenne, hiszen önmaguk nyelvén, en­nél világosabban, érthetőbben beszélnek itt a képek.

Next