A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-08 / 15. szám

PETŐFI SÁNDOR szobránál* Elhoztuk Petőfi Sándorunk ligeti szob­rához történelmi és irodalmi emlékeink foszlányait az 1848—1849-es szabad­ságharcról, melynek nemcsak lángsza­­vú költője, bátor katonája és hősi ha­lottja, hanem máig bennünk élő jelképe ő. Elhoztuk Petőfi Sándorunkhoz virága­inkat a népek tavaszára, 1848-ra emlé­kezve, amikor „föltámadott a tenger", fegyvert ragadtak az elnyomottak, hogy, „pirosló arccal és piros zászlókkal”, s rajtuk a világszabadság szent jelszavá­val a nép nevében egy jobb világot hirdessenek meg Palermóban, Párizs­ban, Bécsben, Pesten, Prágában ... Elnémultak Gábor Áron rézágyúi, „el­zúgtak Európa forradalmai", de „a jog asztalánál" azután sem foglalhatott mindenki helyet. A túlerővel szembeni hősi küzdelem nagyságába, a legembe­ribb cél igazságába vetett hitről és elszántságról azóta is évről évre meg­emlékezünk Európánk országaiban a forradalmak évfordulóin, így teszünk most is, száznegyvenedik alkalommal. Az idei hazai megemlékezéshez tör­vényszerűen más meghatározó jelentő­ségű események is társulnak. Akkor is, ha lényegüket tekintve az 1848-as sza­badságharctól eltérő az indíttatásuk és mozgató erejük. S a polgári demokrati­kus forradalom és szabadságharc év­fordulója kapcsán mégis szólni kell ró­luk, mert a történelmi hagyományokról kizárólag csak mint a múlt kimagasló eseményeiről emlékezni annyit jelent, mint megrekedtté, mozdulatlanná nyil­vánítani a természetéből eredően is folyamatos, meg nem állítható történel­met. Ilyen értelemben időszerű a száz­zal későbbi , az 1948-as februári forra­dalomra, a „jégtörő és egyben gyü­mölcshozó februárra" való emlékezés, melynek eredményeként emberek le­hettünk az emberek között, s emberhez méltóan hűek édes anyanyelvünkhöz, s általa 1848 szabadságharcának hala­dó eszméihez is. A munkásosztály 1948-as győzelme alapozta meg szoci­alista nemzetiségi létünk: a politikai, a jogi, a gazdasági egyenjogúság feltéte­leit. Ilyen értelemben időszerű szólnunk a gazdasági, szociális és társadalmi át­építés folyamatáról is, s arról, hogy ebben a változva változtatni eltökélt­ségben a Csehszlovákiai Magyar Dol­gozók Kulturális Szövetsége, a Csema­­dok a Nemzeti Front szervezeteként teljesíti küldetését, egyre jobban hasz­nálja ki a törvény adta lehetőségeit a közérdekű ügyekben, s egyre inkább érezzük, tudjuk: a dolgok tőlünk is függnek. Egyre hatékonyabban vetjük latba társadalmi szerepünket az irányí­tás minden szintjén, hogy nagyobb kez­deményezésre, hatékonyabb munkára serkentsük tagságunkat kulturális szö­vetségünkben és ösztönözzük őket munkahelyi kötelességeik teljesítésére. Kultúránk léte, s egyáltalán puszta létünk, az emberi élet, csak békében képzelhető el. Csak a béke lehet záloga az emberi méltóságnak. Békességóhaj­tásunk ne zavarják helyi háborúk Nika­­raguában, Afganisztánban .... de belső háborúk — nemzetgyűlölő marakodá­sok — se! Csupán a törvény — legyen az bármennyire is jó — nem elegendő arra, hogy senki se ringassa magát saját nemzete elhivatottságának tévhitében, ne rangsorolja a népeket és nemzeteket saját szűk látószöge és felfuvalkodott értelmetlensége szerint. A saját naci­onalizmusa ellen mindenki tehet. Első­sorban önismerettel: jobban meg kell ismernie saját nemzete és a többi nem­zet történelmét, saját kultúráját és a többi nép kulturális értékeit. Nemzeti önismeretünkhöz tartozik az 1848-as polgári demokratikus forrada­lom és szabadságharc megismerése is, de azt soha ne állítsuk szembe a többi nemzet szabadság­hajtásával. Lássuk és láttassuk meg a mindenkori népküz­delmek közös vonásait és azonos célja­it! Tiszta szívből hoztuk el Petőfi Sándo­runk szobrához a történelmi és irodalmi emlékeink foszlányaival együtt a meg­emlékezés virágait. Az emlékfoszlányo­k Csemadok Bratislavai Városi Bizottsága és óvárosi alapszervezete évről évre megemlé­kezik az 1848—1849-es magyar szabad­ságharc, a polgári demokratikus átalakulást szorgalmazó forradalom évfordulójáról. A Csemadok városi alapszervezete március 13-án este a Csehszlovák Szovjet Baráti Szövetség Házában, a Darnicában emléke­zett gazdag és tartalmas kulturális műsorral e kimagasló történelmi esemény 140. évfor­kát tiszta képpé kovácsoljuk. Virágaink­kal pedig a nép nevében meghirdetett egyenlőség mellett teszünk hitet. SIDÓ ZOLTÁN:­­Elhangzott a március 15-én tartott koszorú­zás­ ünnepségen dulójára. Ünnepi beszédet Mács József író mondott. A március 15-i koszorúzási ünnepségen Dráfi Mátyás érdemes művész megrázó ere­jű átéléssel szavalta el Petőfi Sándor szobrá­nál a költő Még kér a nép ! Vörösmarty Mihály A vén cigány című versét, majd Sidó Zoltán, a Csemadok KB elnöke méltatta a forradalom jelentőségét. A Csemadok szenei (Senec) alapszervezete Napsugár vegyeska­rának szereplése után koszorút helyeztek el a szobor talapzatán: a Csemadok városi bizottsága, valamint óvárosi alapszervezete, a Csemadok pozsonypüspöki (Pod. Biskupi­ce) alapszervezete és alapiskolája, a Duna utcai magyar tanítási nyelvű alapiskola és gimnázium. A koszorúzás sok résztvevője hozta el a kegyelet virágait a szabadság lánglelkű költőjének szobrához. SZÉLJEGYZET ... Még az elmúlt esztendő decemberében történt, hogy a Csemadok-alapszervezetek egyikébe érdekesnek ígérkező évzáró tag­gyűlésre szólított az újságírói kötelesség, no meg a postán érkezett meghívó. Ott, a helyszínen tapasztaltak — és annak széle­sebb körű összefüggései — azóta is ott motoszkálnak a fejemben, ám hadd ne vág­jak az események elé! Ahogy az már sokszor és sok helyütt lenni szokott: a formális megnyitót és a tájékozta­tó jellegű főbeszámolót eleinte kínos csönd követte, de az első felszólaló hirtelen mintha olajat öntött volna a haraggal elegy indulatok parazsára. Jómagam, meghívott vendég­ként, elsősorban tényekre és hiteles érvekre voltam kíváncsi, a valóságban azonban a felszólalók parttalan szóáradatát hallgattam döbbenten. Az egymást követő, sőt, olykor az egymás szavába vágó hozzászólásokból egyre világosabban kiderült, hogy itt bizony nem alakul ki igazi párbeszéd, mert a té­nyeknél és az érveknél jóval erősebbek az elszabaduló indulatok. Ennek eredménye­képpen — mind távolabbra kerülvén az ere­deti témától — szinte megállíthatatlanul folyt az áldatlan és értelmetlen vita, még később pedig vádaskodás és személyeske­dés szintén felütötte a fejét. Ha eme példa valóban egyedi lenne, érde­mes volna — akár az eset helyszínét is megnevezvén — utánajárni, és külön-külön megkeresni: kiben minő harag, sérelem, mi­lyen máshol felgyülemlett keserűségek vagy rossz tapasztalatok fűtötték az itt elszaba­dult indulatokat... Országjáró útjaim során azonban gyakorta úgy tapasztalom, hogy egyre inkább sűrűsödnek az ilyen, vagy eh­hez hasonló élmények. Szinte mindannyi­unkban, azaz szűkebb családi körben és tágabb munkahelyi vagy közéleti fórumokon egyaránt. Azokra az egyre hangosabbá váló beszélgetésekre gondolok, amikor az eszme­­cserék kísérleteit jószerivel csak veszekedés­nek mondhatjuk. Igaz, a vádaskodók, a sze­­mélyeskedők, a kiabálók csoportja többnyire jóval kisebb, mint például a józanul érvelőké; általános tapasztalat azonban, hogy a vihar­zó szóáradatokat szórók lármája gyakran kifárasztja a józanul érvelőket, netán egyene­sen kudarcra ítéli az eredetileg egészséges szelleműnek remélt vitát. Ez utóbbi az az eset, amikor a tisztességes szavakkal elegy jó szándékkal felszólalót oly módon utasít rendre vitapartnere, hogy abban bizony több a személyes sértés és a másik ember jóhi­szeműségét kétségbevonó kajánkodás, mint az érvek ereje. Nem túlzás, ha ennek kapcsán azt mon­dom: sajnos, úgy tűnik, mintha az utcák, a tömegközlekedés, a vásárlókkal zsúfolt üzle­tek és jópár otthon kétségkívül terjedő hét­köznapi durvaságai a munkahelyi és a köz­életi fórumokon is helyet követelnének ma­guknak. E parlagias hangnem terjedése hal­latán hadd fűzzek hozzá ehhez pusztán any­­nyit, hogy kár rászokni arra, ami a jólnevelt­­­ség, az illem és a kulturált vitaszellem értel­mében megszokhatatlan. És ne szokjunk hozzá ahhoz sem, hogy az emberek becsü­letsértő, trágár szavakat vagdossanak egy­más fejéhez oktalanul, a szabad szólás jo­gán. Mert való igaz, hogy a demokrácia bővülésének jegyében szinte mindenki hoz­zászólhat a kisebb-nagyobb közösségeket érintő témák bármelyikéhez — de arra vi­szont a közösségi becsület kötelezi az em­bert, hogy bármihez is szóljon hozzá, mindig felelősséggel hangoztassa és tisztességgel fogalmazza meg szavait. Hogy értelmetlen szócsaták helyett, a kimondott szó rangját igazolja. MIKLÓSI PÉTER 7

Next