A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

••• Október végén gyomorvérzésem volt. Felhívtam dr. Zsernovicky Ferencet, és a se­gítségét kértem. Másnap már a munkahe­lyén várt, az egyetemi kórház­­ sebészeti klinikáján, ahol huszonöt év óta megszakítás nélkül dolgozik. A gyomrom tükrös megvizs­gálását ajánlotta, s mikor ennek az eredmé­nyével visszatértem hozzá, azt mondta, úgy látja, nincs nagyobb t­aj, bár a vérzést a nyombélfekélyen történt repedés okozta, de a döntő szó kimondásáig még vártak tíz napot, mert szövettani vizsgához is mintát vettek a gyomromból. Olyan volt számomra az a tíz nap, mintha siralomházban töltöttem volna, ahol a halálra ítélt számot vet magá­val, hogyan élné az életét másképp, ha újra kezdhetné, hogyan törődne jobban a család­jával, stb. Az is megfordult többször a fejem­ben, nem lenne-e jó megírnom a saját bú­csúztatómat, biztos ami biztos alapon, mert annyi mindent összezagyváltak már egy-egy földi társunk koporsója mellett szocialista és nem szocialista papok. Gyötrelmes tíz nap volt. Annyira beleéltem magam az elmúlás­ba, hogy már nem is bántam, hogy megha­lok. Tíz nap múlva azonban Zsernovicky Ferenc azzal fogadott, hogy nincs komo­lyabb baj, gyógyszeres kezelés sem kell, csak tartózkodás a fűszeres ételektől, legyek most már nyugodtan! Engem is olyan felemelő, az életet szépnek láttató érzés fogott el, mint azt a halálra ítéltet, aki előtt váratlanul kinyit­ják a siralomház ajtaját, és közük vele: — Megkegyelmeztek önnek! Azt az óvatosságot, ahogy akkor távoztam a kórházból! Vigyázva, körültekintően, mert sehogy nem akartam, hogy éppen azon a napon, amikor az orvos azt mondja, megke­gyelmezett a sors, elüssön a villamos, vagy elgázoljon az autó. Úgy érzem, a magam esetével sikerült valamelyest érzékeltetnem a beteg lelkiálla­potát, aki úgy kapaszkodik az orvosába, mint fuldokló a szalmaszálba. Újra felkerestem Zsernovicky doktort, de már azzal a kíváncsi­sággal, milyen az élete fehér köpenyben és „civilben". A Metropol mozi és kávéház közvetlen szomszédságában van az egyete­mi kórház I. sebészeti klinikája, s legfelső emeletén az a kicsiny „pihenő" szoba, ahol Zsernovicky Ferenccel beszélgetek. Már az esti vizit után, a kórház nyomasztó csendjé­ben, az éjszakai szolgálat kezdetén, s nem teljesen zavartalanul, mert egyszer azt jön­nek jelenteni, hogy hasnyálmirigy-gyulladá­sos tünettel vettek fel egy nénikét, másszor meg azt, hogy meg kell nézni a valaki tüdejé­ről elkészült röntgenfelvételt. A klinikának van vagy húsz orvosa, legalább kétszer annyi ápolója, laboránsa és százhúsz ágya. Po­zsonyból és a Nyugat-szlovákiai kerületből vesznek fel betegeket, ha valahol, itt igazán természetes, hogy a kórház folyosóin, szo­báiban szlovákul és magyarul társalognak. Zsernovický doktor az érsebészeti osztályt vezeti. Kollégáival együtt az ütőerek érelme­­szesedéses megbetegedésével foglalkozik. Az agy, a belső szervek és végtagok fő ereinek eldugulásával és következményeivel. A műtétek igényesek, és hosszabb ideig tartanak. Napjában egy, esetleg két műtétet végez, de a négyórás sebészeti beavatkozás­ból elég egy is egy napra. Ez az aránylag fiatal sebészeti ág az ötvenes években indult fejlődésnek Franciaországban és az Egyesült Államokban. A koreai és a vietnami háború idején. A harctereken szerzett tapasztalatok felhasználásával. A szív- és érmegbetegedé­sek száma nagy, és növekedik a stresszhely­zetek, az egészségtelen táplálkozás és do­hányzás következtében. A sebészorvosnak egyre tökéletesebb (drágább!) műszerekre lenne szüksége. Ezeknek a beszerzése azon­ban nehézségekbe ütközik. Főleg valutáris okokból. — Hamburgban és nemrégen Bécsben jártam — mondja Zsernovicky Ferenc a fotel­ban kényelmesen elhelyezkedve. — És mit tapasztaltam? Hogy az ottani orvosoknak is csak tíz ujjuk van, és ők is úgy operálnak, mint mi, a műtéti eljárásokban nincs lénye­ges különbség, de a műtő felszereltsége sokkal magasabb szintű, és ez nem csupán a sebész kényelmét szolgálja, a beteg esélyeit is megnöveli a felépülésre. Ez elsősorban azért égető probléma nálunk, mert világvi­szonylatban élen járunk az érrendszeri meg­betegedések számában. Ennek valószínűleg éghajlati és faji okai is vannak, mert hiszen tudunk olyan földrészről, ahol a szóbanforgó betegségek majdnem ismeretlenek. Ilyen például Afrika! Persze, a káros környezeti hatások nagy szerepet játszanak. Társadal­munkban az orvos gondja, hogy míg Ameri­kában és Franciaországban sikerült lényege­sen csökkenteni a szív- és érmegbetegedé­sek elhalálozási számát, addig nálunk, külö­nösen az utóbbi években, megrövidült a férfiak átlagos életkora. — Kórházban nemcsak meggyógyulnak, meg is halnak emberek. Az orvos elsiratja-e a halottait? — kérdezem. — Nem siratja el, de ez távolról sem jelenti azt, hogy részvétlenné válik. Mindig megvisel, ha a betegem meghal. A szenve­dést bizonyos mértékig meg lehet szokni, de a tehetetlenségi érzést (gyógyíthatatlan be­tegség esetében) lehetetlen a fehér köpeny­nyel együtt szekrénybe zárni. Az orvos többnyelvűsége is szóba kerül, hiszen világnyelvek ismerete nélkül képtelen lépést tartani a fejlődéssel. A szakirodalom figyelemmel kísérése, a tanulmányi út és a kongresszusi jelenlét parancsolóan megkö­veteli a világnyelvek, Zsernovicky Ferenc esetében az angol, orosz és német nyelv birtoklását. Ami viszont meglepő, mert ritkán fordul elő, hogy sebészorvosunk a többnyel­vűséget a hazai viszonyokkal is összefüggés­be hozza. — A mi országunk több nyelvű — mondja hangsúlyt adva a szavainak. — És a beteg különleges pszichikai állapotban él. Feszült­ség és nyomasztó szorongás gyötri. Érthető, ha érzékenyebben reagál mindenre. S az az érzés, hogy engem most nem értettek meg jól, vagy egyáltalán nem értettek meg, egye­nesen kétségbe ejtheti. A mi munkánkban nagyon fontos a türelem és a hosszadalmas meghallgatás, s ha az orvos nem érti a beteget nyelvi okból, nehéz megszereznie a bizalmát. Nehéz meggyőzni őt arról, hogy a műtét feltétlenül szükséges. Így a nemzeti kisebbség nyelvének az ismerése néha élet­­fontosságú! Én nagyon örülök annak, hogy tudok a betegeimmel a nyelvükön értekezni. Egészen felvidulnak, ha észreveszik, hogy ismerem a nyelvüket. Egyszerre közléke­nyebbek és készségesebbek lesznek. Nekem személy szerint gyakran van alkalmam klini­kánkon megkönnyíteni a kommunikációt. Ez lényegesen meggyorsítja a betegség megál­lapítását, és műtét után is fontos, hogy a beteg nyelvén el tudjuk mondani, mi a prob­léma, hogyan kell lélegeznie, tornáznia, stb. Sokszor betöltöm a tolmács szerepét. S ez a készségem néha azt a benyomást keltheti, hogy népszerűségre törekszem, de hát a kollégák az itt eltöltött huszonöt év alatt másképp ismertek meg. Zsernovický doktor Pozsonyban született 1935-ben. Édesapja bognár és gépkocsive­zető volt, az édesanyja varrónő. Az elemi iskola négy osztályát a Széna téri magyar iskolában járta ki a második világháború esztendeiben. Negyvenöt után nehéz volt a váltás, nem sokat tudott szlovákul. Fizika­­matematika szakos tanár nagynénje volt a segítségére, és két hónap alatt, szünidőben, annyira beleverte a szlovák nyelvtant és he­lyesírást, hogy ötödik osztályban már jobb tollbamondást irt, mint sok szlovák társa. A gimnáziumban, olvasmányai hatására dön­tötte el, hogy orvos lesz. Szerette a matema­tikát, fizikát, csillagászatot. Ma is érdeklő­déssel figyeli e tudományágak fejlődését. A Duna-parti városban nevelkedett, itt élte éle­te nagy részét. Számára ma is a Duna-part a legkedvesebb sétáló hely, meg a Korzó a Carltontól a Mihály-kapuig. 1959-ben vé­gezte el az orvosegyetemet, és Pozsonyból Nagykürtösre került. Megnyugodva vette tu­domásul a kinevezését. Jobb vidéken kezde­ni, mint egy nagyvárosi klinikán huszonötö­diknek lenni, aki nagyviziten már be sem fér a beteg szobájába. A tapasztalatszerzésnek nem ez a legjobb módja! Nagykürtösön egy­ből belepottyant a gyakorlati sebészet kellős közepébe. Vakbél, gyomor­­-és epeműtét. És minden más is! Néhány hónapig asszisztált, aztán elkövetkezett számára­ élete legizgal­masabb és legemlékezetesebb pillanata: az önálló sérvműtét! A beteg férfi Ipoly-menti volt... — Érdekes vidék — emlékezik vissza az indulására. — Ott futott a nyelvhatár. Egy­mástól néhány kilométerre magyar és szlo­vák falvak. Akkor még se ipar, se vasút. Kékkő volt a járási székhely, majd Losonc. A vidék történelmi levegője is felemelő volt. A közelben Szklabonya, Mikszáth szülőfaluja, és Alsósztregova, amely Madáchot adta a magyarságnak és­ a világnak. Körzeti orvost is helyettesítettem Nagykürtösön. Óvárra ak­kor még a nagy sár miatt csak lóháton vagy traktoron lehetett bejutni. A sebészet széles területével ismerkedtem meg az indulás hó­napjaiban. Pozsonyban ez sokkal körülmé­nyesebb lett volna. Legszebb emlékeim ah­hoz a vidékhez kötődnek. Gömöri származá­sú (bejei) feleségemmel is ott ismerkedtem meg. Akkor gyermeknővér volt, most műtős. Zsernovicky Ferenc negyedszázada gyó­gyít megszakítás nélkül. Szenvedélyesen szereti a hivatását. A kórházat második ott­honának tartja. Csak a család itt nagyobb és másféle összetételű. Rengeteg emberrel ke­rül meghitt kapcsolatba. Hosszan lehetne sorolni azoknak a nevét, akik a gyógyulásu­kat neki köszönik. Élete egyik felét a kórház­ban, a másikat otthon éli, pozsonypüspöki családi házában, szüleinek a szülőfalujában. Édesapja tíz-, édesanyja hatgyermekes csa­ládban nőtt fel. Nem tudja egészen ponto­san, hány unokatestvére él Magyarországon. Apai és anyai nagyszüleit kitelepítették. Az ő házasságában későn születtek a gyerekek. Hét évet kellett várniuk a fiukra, aki most huszonegy éves és az orvosegyetem harmadéves hallgatója, s ugyanannyit a lá­nyukra, aki elsős gimnazista. Szeret együtt lenni a család. Pihenni is együtt járnak egy­szer a Balatonhoz, másszor a tengerpartra. Mondaná még sokáig ezt a másik életét, az otthonit, de megint kopogtatnak a kis szoba ajtaján, s szólítja a kötelesség, kezet nyújt, és elnézést kér... MÁCS JÓZSEF Hivatása: o­rvos

Next