A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-01-06 / 1. szám

Két óceán között (ÚTIJEGYZETEK) Mintha tíz kilométer magasan állnék Európa felett. Holott legalább nyolcszáz kilométeres sebességgel haladunk va­lami ismeretlen felé, az idő fene tudja minő csodájába. Talán ez az egész: idő-előleg, amit majd pótolnom kell. De: mikor? És: hogyan? Hajnali három órakor — itten esték­ kilenckor — zuhogó esőben landol a Kennedy-reptéren az óriás Boing. A kijárat bél­ csatornája elvezet az útlevél­­vizsgálat amerikai ketreceihez, ahol persze mindjárt bajba kerülök, hiszen egy idegbajos amerikai útlevélkezelő nőszemély visszakerget a "semleges” zónába, mert egy űrlapon valamit nem jól pipáltam ki, sőt, ki sem pipáltam, mert nem értem az angol szöveget. De erre — vállalva minden kockázatot — kiikszeltem az üres két ablakot a négy közül, csak úgy, találomra. Aztán ismét beálltam a sorba, az idegbajos lányka pedig — ezt nyomban megértettem — szidni kezdett, mert nem tudok "ameri­kaiul" — "hablaba-hablaba", hadarja felém, s még a kezével tek­eget is hozzá. Ezt követően tisztelettel megkérdez­tem tőle, beszél-e mondjuk oroszul, magyarul, csehül, szlovákul, lengyelül, szerbül, szlovénül, merthogy ezeken a nyelveken úgy-ahogy szót válthatnánk... Persze választ sem kaptam kérdé­semre, ám — s ez a lényeg — dühösen bár, de belecsapta a belépést engedé­lyező bélyegzőt az útlevelembe... Hát itt sem leányálom nem amerika­inak lenni! Merthogy a mögöttem befelé — Amerikába — igyekvő román fiata­lokat be sem engedi az országba... Az én “federális" útlevelemben azonban már ott a pecsét, mehetek a csomag­jaimért, ha velem utaztak a londoni átszállás után, s ha megtalálom azokat ebben a bábeli zűrzavarban. És megérkeztek! S még a táskában lévő buzitai törkölypálinkával teli más­fél­ literes flakon sem pukkadt ki: nincs pálinka­bűz a környéken. Aztán a végtelen szalagon elém kerül a zöld — immár világot járt — bőröndöm is. A vámosok már rám se néznek. Még pár lépésnyi kétség, hogy várnak-e az ígéret szerint. Ahogy a kijárat felé fordulok, egy óriáscsecsemő kezében táblát látok — amolyan itthoni transz­parens-méretűt — s rajta nagy betűkkel írva, hogy Sándor Gaal — így két a-val. Felmálházott állapotomban alig tudok odanyomakodni a névtáblát tartó fiatal­ember közelébe, de ahogy észrevesz — mert intek is meg szólítom is —, egy pillanat alatt helyet csinál számomra a sokadalomban, s már veszi is el a nagyobbik táskát, miközben csak ennyit mond: "Péter vagyok". Kint zuhog az eső — már-már trópusinak nézem —, az emberek egymást tapossák, miközben egy ok­kersárga esőköpenyes szurokfekete le­gény üvöltözve tereli elfele az egyre érkező autókat — sőt autócsodákat —, Péter pedig arra figyelmeztet, hogy jól tartsam a csomagjaimat, mert "egy pillanat alatt eltűnhetnek", s közben lesi, hogy megérkezzék a kocsi, amellyel az apja "köröz", mert itt a reptér bejáratánál megállni, netán parkolni nem csak lehetetlen, de tilos is. És szerencsénk van, a kocsi jön, egy pillanatra megáll — az okkersárga köpenyes fekete legény fütyül persze és üvöltözik —, ezalatt a csomagjaimat bedobáljuk az autó csomagtartójába, Péter helyet cserél édesapjával a volánnál, s már megyünk is — bele a zuhogó esőbe-sötétbe. Itt vagyok hát New Yorkban, de lehetnék akár Közép-Afrikában is — a sötétség mindent eltakar. Csak az autópálya aszfaltján előttünk járó fény­csóva és a többi autó reflektorfénye látható a szakadó esőben. De később feltűnnek — balra — a város felhőkar­coló-rengetegének kivilágított körvona­lai. Péter édesapja arrafelé mutatva azt mondja: "Ma ez a világ fővárosa". Mondom: "Egykor Rómát nevezték an­nak". Rábólint: "Az volt, most pedig ez van”. Iszonyú fáradtságot érzek magam­ban, alig érzékelem azt, ami velem, bennem, s körülöttem történik. Beszél­getni sem igen tudok. ("Megérkezett az író, s mindketten elálmosodunk"). Jó száz kilométert — de inkább többet — autózunk a zuhogó esőben, s tapasztalom, hogy errefelé a távolságo­kat másként kell értelmezni, mint odahaza: nem kilométerben, s még csak nem is mérföldben jelölik, hanem órá­ban. Egy órányi távolság azt jelenti, hogy közel vagyunk, de négy-, öt órás utazás sem jelent még igazán "távol­ságot". Ennyit egy baráti látogatás ürügyén is bármikor megtesznek. Miközben mindezt így egymás mellé rakom, meg is érkezünk "valahová", azért "valahová", mert csak erdőszélt látok, néhány autót, meg egy ház körvonalait a zuhogó esőben. Ez hát az első szálláshelyem. A házigazda, hogy kicsit összeszedjem magamat, konyakkal kínál, de engem igazán ebben a hajnali időben — itt még alig van éjfél — csak két dolog tud igazán érdekelni: egy fürdőkád és egy akármi­lyen fekvőhely. Lám milyen kicsivé zsugorodnak az ember evilági igényei az első nyolc-tíz ezer kilométernyi utazás után... GÁL SÁNDOR A 380 méter magas Empire State Building VÁNDORLÁSOK HÉT Koronázatlan királyok találkozója Ötvenkét földi király találkozott Budapesten jóval karácsony előtt, koronátlanok voltak és jogartalanok, de azért hatalma­sok, büszkék és bölcsek; nem szamárháton jöttek persze, mint azok a hajdani napkeletiek, akik a Kisdedet üdvözölték vala Betlehemben, hanem repültek, mint a madarak, kényes és fényes aeroplánokon, a föld felszínén, azaz a reptéren is tündöklő limuzinokba telepedtek, azokon vágtattak be a ragyogó magyar fővárosba, ahol csodálkozva és ámuldozva húzódott előlük félre az istenadta nép, és két teljes napra leállt a közönséges civil gépkocsiforgalom: az ötvenkét királyok két napon át tárgyaltak, díszebédeltek, díszvacsoráztak, hangoskodtak és sustorogtak fontoskodva, mert elhatározták, hogy megváltják ezt a ködbe borult, zűrzavaros világot, még mielőtt a Megváltó megszületik. Két nap elteltével valamennyien hazaröppentek testőreik és tanácsadóik, kamarásaik, minisztereik és udvari bolondjaik hatalmas seregével egyetemben, noha amint tudjuk, a világ még mindig ködös és zavaros, a Balkánon, a Csecsen­földön, a Közelkeleten, a Távolkeleten továbbra is ropognak a fegyverek, s nekem is fáj a gyomrom. Azt csak feltételezem, hogy a három leghatalmasabb és legbüszkébb koronázatlan király (Clinton, Kohl és Jelcin) karácsonykor átröppent egy kis villámlátogatásra Betlehembe, "ajándékot vivén szívekben a Kisdednek"; mondom, ez csak föltételezés, egyáltalán nem vagyok biztos benne, különösen a napkeleti bölcs, Borisz Jelcin, további röpködésében, mert megtudtam, hogy fáj az orra. Borisz Jelcinnek fáj az orra Mitől fájdulhat meg az orra egy államfőnek (akit a háta mögött sokan Borisz cárnak titulálnak)? Attól, amitől egy közönséges halandónak: megműtik neki. Ámde miért kell egy orrot megműteni? Mert elferdült az orrsövénye, ezt mindenki tudja, azt is, hogy akinek ferde az orrsövénye, az rosszul tud lélegezni, így kevés oxigéndús vér jut az agyába, tehát előbb-utóbb a gondolkozása is ferdévé válik. Csak mellékesen jegyzem meg: nekem Jelcin nagyon rokonszenves ember, több oknál fogva. Először is: szereti a vodkát. Akárcsak én. Ha vodkát iszik, oroszul kezd énekelni, még Amerikában is. Részegen e sorok írója is oroszul szokott énekelni, persze nem Amerikában, hanem csak itthon, a Kárpátok alatt. S végül: most megtudtam, hogy neki is ferde (volt) az orrsövénye, akárcsak énnekem. Node, mitől ferdülhet el az orrsövény? Azt tudom, hogy az enyém mitől ferdült el: diákkoromban bokszoló akartam lenni és mindjárt az elején egy jól képzett bunyós néhányszor alaposan orrbaütött, s később is többször orrbavertek holmi részeg marakodók. Viszont ki merné orrbaütni Borisz Jelcint? Hiszen, hogy mást ne mondjak, ő egy hatalmas termetű férfi. Permben most árverezik el azt a szállodai ágyat, amelyben egyszer aludt, s amelyet a szálloda igazgatója, megpillantván az óriási államfőt, húsz centivel meghosszabbíttatott, ezenkívül éjjel­nappal tagbaszakadt testőrök hadserege ügyes orrának és egyéb testrészeinek egészségére és épségére. Másra nem tudok gondolni, mint hogy ez a királyi (cári) orrsövény azért ferdült el, mert tulajdonosa mindenbe beleüti az orrát. (Balkán, Baltikum, Csecsen­föld, NATO stb., stb.) Most aztán meg kellett őt műteni. Sajnálom ezt a rokonszenves korhelyt, mert fáj az orra. ZS. NAGY LAJOS 5

Next