Akadémiai Értesítő, 22. kötet (1911. évfolyam)
Füzetek - 1911 / 11. füzet
594 Gróf Zichy Gézá nak tüneményes készültségét fitogtatni, a zongorázás technikája előtte sohsem volt czél, csak eszköz. Lelkét szólaltatta meg hangszerén, s e nagy lélek minden költőisége, meghatottsága, lelkesedése, ihlettsége és mindent legyőző ereje nyilatkozott meg játékában. Ennek a játéknak csodás varázsereje betölte az egész világot, kimagasló egyéni jellegével hódította meg a lelkeket, szív a szívből, lélek a lélekből szólt varázsjátékában az emberiséghez, s elboruló szomorúságában, hatalmas ritmikájában, hangulatának csapongó változásaiban és egetverő erejében dicső származásának jegyét viselte, azt, hogy magyar volt! Hangversenykörutai világesemények voltak, császári és királyi kezek tapsai kísérték, hírneves művészek hódoltak előtte, szép asszonyok és szép leányok vonták diadalszekerét. Liszt Ferenczet e páratlan siker, ez őrjöngésig fokozódó lelkesedés nem tette elbizakodottá, ember és férfi maradt testestől, lelkestől, össze nem roskadva, el nem törpülve a virágok és babérkoszorúk súlya alatt. Midőn az orosz czár egy udvari hangverseny alkalmával beszélni kezdett, Liszt abbanhagyta játékát, fölkelt és mélyen meghajolt a czár előtt. „Miért nem folytatja játékát?" kérdezte az uralkodó. „Felség", felelte a mester, „ha császárok beszélnek, minden jónevelésű ember köteles elhallgatni ! " Az ötvenes évek elején a bécsi Burgban játszott, gróf Sedlnitzky, az akkori rendőrfőnök előzetesen valamennyi nagykövet jelentését bekérte Liszt felől, különösen kiemelve, miszerint tudni óhajtja, hogy a kérdéses művész nem veszélyes ember-e? Liszt a Burg hangversenyén hallatlan vakmerőséggel a Rákóczi-indulót játszotta, Sedlnitzky elhalványodott, az udvaronczokat ájulás kerülgette. A fáma azt beszéli, hogy a fiatal császár Liszthez lépve tapsolt és felszólította, hogy ismételje meg a szép indulót, „hisz oly ritkán van alkalma hallhatni". Liszt a magyar zenét csodás tökélylyel és magyarsággal játszotta, mire csakis magyar ember képes. Beethoven Szent István nyitányában, Haydn több zeneművében, Brahms népdal-átiratában, Volkmann Visegrád-ciklusában magyar zenét akartak írni, de egyiknek sem sikerült. Liszt Ferencz magyar lelke megtalálta a helyes utat, s az ő universális zenetudása sohasem remélt tökélyre emelte a magyar dalt. A magyar népdal, mint minden népdal, rövid lélekzetű: rendesen négy ütem első tétel, négy ütem befejező tétel, összesen nyolc ütemből áll, sőt néha rövidebb. Harmóniája egyszerű, főereje és szépsége rithmikájában fekszik. Liszt halhatatlan rapsodiáiban a népdalt a simfonia magaslatára emelte , kibővítette és a nyolcz ütemből hosszú tételek lettek. Az egyszerű harmóniákat részben megtartja, különösen a motívum első megjelenésénél, de csakhamar megváltoztatja, művészi kar-