Építünk. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 3. (1952)
1952 / 1. szám - Marjai Márton: Rákosi elvtárs szólt hozzánk
Marjai Márton: Rákosi elvtárs szólt hozzánk 1945. február 11. Még nincs vonatközlekedés, gyalog és szekéren járunk Debrecenbe. Most kivételesen teherautón érkezünk Rákosi elvtársat meghallgatni. Debrecen külvárosánál összeomolva, kormosan meredeznek a repülőtér hangárai, a házak tetején összeborzolta a bombázás és a gránát a cserepeket. A főutcán, Hatvan utcán kiégett épületek. A nagytemplomnak csak a falai, még a nyugati torony is leégett. Nincs tető a városházán sem, csak égés nyomat Hetekig füstölgött, de már elhamvadt a Tiszántúl legnagyobb gőzmalma, az István gőzmalom”, 500 vagon búzával és gépeivel. Romokban a törvényszék, az ítélőtábla. A főutca közepén a németek maguk robbantották fel a parancsnokságukat, a légnyomás a szomszéd házakat is megrongálta. Elpusztultak az üzemek, a nagyállomásnak csak romjai. A vagongyár, kefegyár teljesen leégett. A járdák mellett és udvarokban civilek és katonák sírjai. A városháza előtti tér csupa temető. A Csokonai Színház előtt a járda mellett két domb, rajta két tábla, „Welsch Tamás és neje”, az egykori angol nyelvtaníró nem bírta ideggel és állítólag feleségével öngyilkos lett. Az utcákon nagy a forgalom, a Vörös Hadsereg gépkocsijai mellett személyi gépkocsit is látni már. Szekerek is jönnek megrakva emberekkel, asszonyokkal, a rikkancsok a Néplapot árulják. A bezúzott, üres kirakatokba napraforgó, cipőkrém- és cérnaárusok telepedtek. Hangosan kínálgatják Váradról hozott portékáikat. De most ez nem érdekli az embereket. A Kossuth utcai pénzügyőri palotán zászló leng. Itt szokott tárgyalni az ideiglenes nemzetgyűlés. A főutca egyik bankján vörös zászló Itt van a Kommunista Párt székháza. A Déri téren, a Nemzeti Bank épületében a Vörös Hadsereg városparancsnoksága. Ma Debrecen az ország fővárosa. Túl a Dunán Fehérvár előtt még áll a front, de itt már a földosztást tárgyalja a nemzetgyűlés — és mi a mindenfelől tóduló néppel az Arany Bika nagytermébe igyekszünk, a Magyar Kommunista Párt nagygyűlésére, Rákosi elvtárs meghallgatására. Zsúfolásig telt minden talpalatnyi hely. Fent, körül a karzaton is ember ember hátán, alig tudunk belülkerülni az ajtókon. A tömeg éljenez, aztán csend lesz. Előttem egy asszony magasra emeli gyermekét, úgy magyaráz neki: „Ott középen, az, aki most fog beszélni, az Rákosi”. Középtermetű, zömök, vállas, kerekarcú, meglettkorú férfi Rákosi Mátyás. _Debrecen dolgozó népe! Elvtársak! — Ezt a tagolt, biztos és meleg hangot már a rádióból ismerem. Akkor még frontokon, jeges és véres hómezőkön keresztül, irdatlan távolságról szólt szava. Most itt van és első szavaival a magyar népet és a Kommunista Pártot köszönti. Néhány egyszerű mondattal bejelenti, hogy népének hű fia, pártjának ezután is odaadó harcosa kíván 1епп. Csak így egyszerűen, de mi, a hallgatók megérezzük e néhány mondat mögött az első magyar Tanácsköztársaságért vívott hősi küzdelmet és tizenhat évi fegyház szenvedéseit. _ Óh, a drága — mondja az előttem álló asszony. De nincs idő az érzékenykedésre. A szónok már a felszabadult országrészekről beszél: — Indul a vérkeringés mindenfelé. Adatokat sorol fel, talál, a mi munkánkat is, mert fel van jegyezve nála, ha most nem is sorol fel mindent! Mi eddig a kis városból alig láttunk el Debrecenig is. Most Rákosi elvtárs szavaiból az egész ország helyzetéről kapunk szemléletes képet és ő ezt a képet még világosabbá teszi: Nyugaton áll a front, a lerombolt országrészek-