Építünk - Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 5. (1954)

1954 / 1. szám - Egri Lajos: Igazságtevés (elbeszélés)

És ő akkor csak két dolgot látott, két valamit. Az apja két szürke szemét, amit körülágyaztak a sugarasan szétfutó pókhálóráncok és a jobbkezét, a csonka hüvelyk­ujjal, ahogyan rámutatott. Ezt látta. És aztán felrezzent, mert az elnök a többieket hívta felszólalásra. Hogy szóljanak hozzá elvtársak ... Senki sem jelentkezett. Csönd volt. És amikor az elnök megismételte a felszó­lítást, akkor szárazon gurultak szét a szavak. Kicsit visszhangzottak a falakon, de senki sem jelentkezett szólásra. Mintha ez az egy felszólalás, ez a néhányszavas megállapítás, amit az apja tett, untig elég lenne. Mintha egyetértenének az öreggel, aki megmondta az ő véleményüket is és akkor minek hát még erről többet fecsegni? Ültek, hallgattak és vártak. Mintha az lett volna felírva a terem levegőjébe ezzel a hallgatással, hogy no, párttitkár elvtárs, hát erre mit mondasz hát? Mit vála­szolsz erre? — Hát akkor... — fordult feléje az elnök és megigazította nikkelkeretes szem­üvegét és ő felállt. Ólmos, nehéz lábakkal, mintha erőszakkal kellene elszakítani magát a székről, ebből a megnyugtató állapotból, hogy ezzel a felállással odaálljon az elvtársak elé. Végignézett a padsorokon. Ott ültek és ő magán érezte az üzem kétszázharmincnégy kommunistájának figyelő tekintetét. Mert most mind őt nézte. Mintha tüzes reflektorok vennék körül, úgy érezte a sok szemen át ráfonódó lelkek várakozását. Végigsiklott felettük a szeme. Lám csak, ott ül Kovács Gergely, akivel együtt inaskodott és az sem szólalt fel. Meg a Vad Jani sem,aki a kilencedik sorban ül, pedig vele együtt rongylabdázott a grundon. És Mészáros Károlynak sem volt­­egy jó szava mellette, mintha nem is emlékezne a régi időkre, amikor kijártak Gödre, a homokos dunapartra. Ők sem szóltak, a többiek sem. Csak figyeltek, keményen, tele várakozással. És akkor olyan hangon, amelyikben alig ismerte meg a sajátját, kinyögte: — Tudomásul veszem az elvtársak bizalmatlanságát. Szerettem volna ugyan, ha részletesebben elmondják azt, ami fáj és ami az én hibám volt. Vagy hibám ma is. De így is megértem. És kérni fogom a leváltásomat a kerülettől... Amikor befejezte, megkereste a helyét - mert, igen, keresni kellett. Kicsit részegnek érezte magát, kicsit úgy, mint akit fejbevertek. És hátrafelé tapogatott a kezével, a szék után és megreszkettek az ujjai. Leült és még azt is hallotta, hogy a szék megreccsen alatta, ezt hallotta, de a terem már összefolyt előtte — köd volt és ő ott pislogott valami fény után, ami átvezetné valahová,­­ ahol láthat és kipi­henhetné a belülről kiáradó szörnyűséges fáradtságát. Mert ez fogta el ilyen resz­ketős, megbicsakló, nagy-nagy fáradtság. — Tudomásul veszik az elvtársak? — kérdezte az elnök és most annak a hangja messziről hallatszott ide, mint a vihar dörgő és mégis elmosódó gurgulázása a nagy hegyek mögül. — Tudomásul­­ válaszolt az a tenger, amelyik az előbb még csupa ismerős emberből állott és ő fázott, pedig a teremben meleg volt, jó meleg. Eeázott, mert jeges kézzel végigcsúszott gerincén az elvtársak felelete. Aztán áttértek a második napirendi pontra, a határozati javaslat megvitatására. De ebből ő már nagyon keveset hallott, pedig itt sok volt a hozzászólás, keményen vitatkoztak...­­ Ránézett az órára. Mindjárt fél hét — és ahogyan körbefutott a másodperc­mutató, mintha minden kis vonalkával egyre és újra, meg újra szíven szúrná valami. Az időt mutató kis karocska most tör, ami belehasogat a szívébe ,és belesajog a fájás. Nincs tovább, ki kell kászálódni, igyekezni kell. Fél nyolckor kezdenek, ott kell len­ni... és kiugrik az ágyból aztán már zubog a víz, csapkodja magára, az arcára, a mellére és beleáztatja a haját a hideg vízsugárba. Az asszony most bemegy és szelíden ébreszti a két gyereket, aztán újra vissza­fordul a konyhába. Ő pedig, amikor befejezte a fést­lködést, kimegy és leül. Maga elé húzza a teát, a darab zsíros kenyeret és eszik. De két harapás, két korty után megáll és belemered a levegőbe. Mintha megfogná a szemét valami és odacsomózná egy láthatatlan ponthoz a levegőben, odahurkolná­­a függöny egy sodrott, fehér szá­lához. Tartja a csészét a kezében és néz. Nincs is itt a konyhában, hanem egészen máshol jár és nem is ma van és nem is reggel 7 óra, hanem más idő az idő végte­lenjében. És nincs itt az asszony sem, meg a két gyerek sem készülődik az isko­lába, a fémfalvédőn sincsen ott a hollandi szélmalom, mert ezt nem látja. Csak­ ül, tartja kezében a csészét , aztán egyszerre visszakerül ide, már újra a konyhában van, az idő valóságossá válik és ő újra lehörpint egy korty teát... Az asszony látja ezt. Hiszen egyebet sem tesz már évek óta, mint figyeli. Egyre fáradtabban, egyre keserűbben. Nézi, hogy jár, kel, jön, megy és mégsincs velük Sem vele, sem a gyerekekkel. Odatolja elsején a fizetését, „igen“, „nem“ — ennyit

Next