Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 9. (1958)
1958 / 1. szám - Újra megjelenünk
kollégiumával, ez fagyasztotta meg Petőfi debreceni telét, ez a taktika sugallt tomboló éljenzést Kossuthnak és sanda támogatást a Békepártnak egyidőben , s lett egyszerre a szabadság őrvárosa is, meg a meglapuló megalkuvás fővárosa is Debrecen. Ezért oly gazdag ez a város tiszta erkölcsű, nemes, puritán hagyományokban is, meg a kalmárízű meglapuló gyávaság példáiban is. Az ellenforradalom is sok mindenre megtanított s emlékeztet is. Ha felmutattuk azt a nekünk tetsző múltat, fel kell mutatnunk a másikat is, amelyet oly keveset emlegetünk. Szembe kell néznünk ezzel a múlttal is, mert a régi taktikai magatartásra — kétfrontos harc helyett kétfrontos megalkuvás — alkalmas volna a jelen is, mint minden kor, amely a kérdéseket nyíltan teszi fel, fordulópontja lévén a történelemnek. Épp emiatt tartjuk fontosnak újrainduláskor kijelenteni: a kétarcú debreceniséggel leszámolva, (a feladat egyelőre csak program, amit végre kell hajtani) mi egyarcú debreceniséget akarunk. Ez az arc jövő felé, a szocializmus felé fordul. Alku nélkül, eszmékkel nem kalmárkodva, szocialista társadalmi talajból fakadó szocialista irodalmat és kultúrát akarunk, ápolunk és nevelgetünk a magunk tehetsége szerint. Ahogy egyik érvünk a kötelező múlt volt , úgy a másik érvünk a még kötelezőbb jövő. Debrecen szellemi múltjáról könyvtárak beszélnek, a jövő alá alapot rakó máról, a mai szellemről és kultúráról ez az újra induló Alföld ad majd híradást. Szocialista lesz ez a kultúra, az idők rendjében törvényszerűen és tudatos építés által váltva fel a múltat, s egyben folytatva is belőle, ami nemesen emberi, maradandó és haladó. Alföldünk nem lehet és nem is lesz szűk provinciális érdekek hordozója, mert Debrecen számunkra legnagyobb értékű korszakaiban nem volt provincia. Vagy ha provincia volt, debreceni tartomány volt, s ez rangot és színvonalat jelentett. Ez a múltbeli rang is arra kötelez, hogy az Alföld leala minden vidéki folyóiratot fenyegető potenciális veszélyt, a provincializmust elhárítsuk. Tévedés ne essék, az Alföld debreceni lesz és a Tiszántúlé, s egyben az Alföldé is. Nem úgy akarunk nem-provinciálisak lenni, ahogy néhanapján az előd .Alföld akart az utóbbi egy-két évben: alig akadt debreceni név a tartalomjegyzékében, országos lap szerepét játszva akart megszabadulni a provincializmus árnyékától. Mi azonban a provincializmust nem földrajzi fogalomnak, hanem szelleminek tekintjük. Jól tudjuk, hogy ijesztő fantom a provincializmus —ellene való védekezésből szerelték le a vidéki kultúra adóantennáit. Minden Budapestre összpontosult, megszűntek a megyei szemlék, kiadványok, folyóiratok — mintha ezáltal megszűnt volna a provincializmus. Mert nem volt provinciális az, ami a fővárosban termett lett légyen bár lapos, sematikus és színvonalban gyenge, ellenben provinciális volt a vidéken termett, a táj lehelletét hordozó mű. (Azóta persze a fogalom változott és bővült, s már-már az is kiderült: maga a magyar irodalom úgy ahogy van provinciális.) Mi úgy tartjuk, létjogosultsága van a vidéki folyóiratoknak. Nem megszüntetésükkel lehet harcolni a provincializmus ellen, hanem általuk. Meg kell szüntetni azt a csillagtávolságot, amely a vidéki és budapesti irodalom közé feszült. Nem szabad érvényben hagyni azt a tapasztalatból fakadó érzést, hogy vidéken csak eltemetődni lehet. Az ilyen állapot valóban és törvényszerűen a provincializmus gödreibe taszítja a vidéken élő írókat, míg a folyóirat megnyitja számukra a világba vivő utakat. Volt és van is ilyen veszély: a sok-sok mellőzés, elhallgatás miatt sértődötten fordultak el a magyar irodalmi élettől a vidéki írók, s teremtették meg a maguk elvtelenül hódoló, egymás nagyságától visszhangos szűk provinciáit, így módosítván a klasszikus mondást: inkább leszünk itt hangos elsők, mint ott hallgató sokadikok. De ha a vidéki irodalom megkapja a maga marsallbotját, ha nem önképzőkörösdiből áll az alkotás nyilvánossága, ha nem az íróasztal zugaiba kényszerül-