Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 16. (1965)
1965 / 7. szám - KÖNYVEK KÖZT - Fülöp László: Ladányi Mihály: Utánad kószálok
Fülöp László: Ladányi Mihály: Utánad kószálok Simon Zoltán: Parttalan realizmus, monolit esztétika Marék Dénes: Juan Goytisolo: Szigeti krónika és más írások Balogh György: Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza Ladányi Mihály: Utánad kószálok Különös, sajátos hely illeti meg Ladányi líráját legújabb költészetünkben. A két szélső - homlokegyenest ellenkező - tendenciát a korszerű szocialista közéleti líra művelői, illetve a polgári eszmeiségű, a mai életvalóság konkrét jelenségei és egyetemes horizontú problémái iránt lényegében közömbös magatartás képviselői fejezik ki. Ladányi föltétlenül az előbbi irányhoz áll közel. A „szigetre húzódók" eszményeihez, az elzárkózók attitűdjéhez lényegileg semmi köze sincs. Fenntartás nélkül azonban az első csoportba sem lehet „besorolni", különállása, rendhagyó egyedisége olyannyira szembeszökő. Különösen pályája legújabb szakaszáról mondhatjuk ezt. Ladányi nagyon is az empirikus, konkrét dimenzióban mozog, művészetének ihlető forrása a közvetlen valóságban gyökérző élményanyag. Ebben a jellemvonásában megegyezik az említett „első tendencia" legrangosabb képviselőivel. Ezen túl viszont a lényeges különbség is adódik. S itt nyilatkozik meg költőnk valóságszemléletének - s művészi tartásának - úgyszólván egyedülálló különössége. Ladányi a társadalomra figyel, számon tartja a jelenségeket, érdeklődését végső soron a közérdekű gondok kötik le. Ez fontos tulajdonság de önmagában nem minden. A kérdés mindenekelőtt az: milyen a költői állásfoglalás, művészi válaszai, érzelmi-gondolati reflexiói miféle tartalmat nyilatkoztatnak ki. Az alkotási folyamattal szembeni értetlenség volna, ha a művészi fejlődést egyenes vonalú, kitérők nélküli valaminek akarnánk elképzelni, ha minden verstől a harmónia, a derű, a megelégedettség önfeledt kidalolását kívánnánk és ennek alapján türelmetlenkedni kezdenénk, amikor egy-egy „füstízű" ének, gyötrődésről, töprengésről tanúskodó vallomás kerül elénk. A konszonancia egyensúlyát, a rend biztonságát, a hit bizonyosságát ki kell küzdeni, az optimizmusért alá kell szállni a mély rétegekbe, különben az eredmény hiteltelen és általános lenne. A nagy lírai teljesítmények magához kötő varázsa jórészt épp a gondolatok-érzésekhangulatok dialektikájának, egymásnak feszülő harcának belső hitelű megénekléséből, őszinte megvallásából ered. Sohasem a fény-árnyék játék riasztja tehát az értő olvasót, hanem a kizárólagos, árnyéktalan fényesség vagy az egyoldalú árnyékoltság, sötétség. Mert mindkét esetben a természetes arány csonkulásáról, az életes dialektika megsérüléséről van szó. Ladányi Mihály újabb versei a redukció egyik fajtáját, nevezetesen a fények kialvását, a derű eltűnését, a depresszió aránytalan és egészségtelen eluralkodását, a kedv apadását példázzák. Mintha teljesen elvesztette volna a korábban magáénak vallott hitet, lendületet és előretekintést, szemhatára összeszűkült, világa kietlenné fordult; egyetlen reménysugár maradt csupán, a szerelem, de ez sem az egymásért lángolás szép szenvedélyével serkentő élménytartalom már, hanem menedék, a visszahúzódásban utolsó reménysugár; a róla daloló költeményeket is szüntelen átlengi valami finommá tisztult szomorúság, keserűség. Ladányit legjobb verseiből rokonszenvesen elégedetlen, okosan indulatos, megfontoltan haragvó költőnek ismertük meg. A rangot megalapozó szakasz a türelmetlen újatakarás, az „én a csodákat tenni jöttem" indulata, a harcos-tiszta elszánások, a merész aktivitás jegyében fogant költeményeket hozott. Határozott, életrevaló, egységes alapozású