Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 17. (1966)
1966 / 3. szám - AZ ALFÖLD KÉPCSARNOKA - KÖNYVEK KÖZT - Tüskés Tibor: Szinnyei Júlia: Vasárnap délután
érezzük meggyőzőnek a látványos öngyilkossági kísérletet: az írónak nincs ideje arra, hogy ezt kellő lélektani motivációval előkészítse, így csupán filmszerűen pergő vázlatot kapunk, amit még csak erősít a szimultán szerkesztés, hiszen éppen ezzel hullik szét a szereplők kapcsolata, amely az elmélyült lélektani elemzést, a helyzetekre való belső reagálás ábrázolását lehetővé tette volna. Jobban sikerült a másik kisregény, a Két karácsony című, amelyben - egy merész ötlettel - a cirkuszi artista és a vak zongoratanárnő szerelmének és házasságának válságában ad az író megint pozitív választ a közös kérdésre. Itt a vak zongoratanárnő rajongásának, majd vélt eszményképéből való kiábrándulásának tömör, tragikussá sűrített ábrázolása mutatja Csontos Gábor írói tehetségét, bár az artista nemiségének túltengése háttérbe szorítja a finomabban kimunkált női jellemet. A tragédia kettősnek látszik, mert a cirkuszi artistának legalább olyan tragédiája a túlfeszített nemi élet (vajon a társadalom, vagy fiziológiai alkata determinálja erre?), mint a vak leánynak e kapcsolattól irtózó öneszmélése. Kérdés azonban, hogy ezt a csupaizom, fatuskó artistát egy karácsony esti séta félőssé teszi-e a trapézon? Mindkét kisregény érdekes olvasmány, hiszen az első fiatalokról szól, az utóbbi pedig merész alapötletével tart igényt az érdeklődésre. Az érdekességet azonban a nemiségnek már-már a jóízlést ostromló csapongása is fokozza. Mégis: a kisregények elolvasása után mutatkozó hiányérzet azt mutatja, hogy az író éppen művészi ábrázolásban nem tud lépést tartani mondanivalójával. A cselekmény mozgalmasságát nem tudja követni a hősök tetteinek indokolása, a jellemek fejlesztése, a megszerkesztésben feltáruló forma szárnyalása. A tartalom és forma művészi egyensúlyának ez a megbillenése csökkenti a kisregények értékét, de magában hordja az ösztönző írói tanulság levonásának lehetőségét is. (Magvető, 1965) E. NAGY SÁNDOR Szinnyei Júlia: Vasárnap délután Az írónő első regénye, a Szőlőboszorkány 1958- ban jelent meg. Ha jól emlékszem, a könyv figyelmet keltett. A túlfűtött, indulatos történetben egyéni ízt, eredeti látást sejtett meg a kritika. Azóta szinte minden esztendőben újabb és újabb könyvet helyez olvasóinak asztalára, legalábbis azokéra, akik azóta figyelemmel kísérik munkáját. Így jelent meg egymás után a Hajnal, az Öreg mandulafák, a Nyolc látogató, a Felhőtlen ég, A kékfedelű tüzet, az Átok, az Erdészház és legutóbb a Vasárnap délután. Ha azonban valaki arra vállalkozna, hogy képet rajzoljon a szerző munkásságáról, eddigi írói útjáról, ugyancsak rosszul járna. Hiába keresne egyetlen érdemleges kritikát, amely mérlegre teszi ennek a termékeny és minőségileg sem jelentéktelen írónőnek valamely könyvét. Az első szavunk a csodálkozásé: hát lehet így, ennyire csöndben és visszhangtalanul dolgozni? Természetesen nem lehet azonos hőfokon alkotni, s Szinnyei Júlia könyvei sem azonos értékűek. A Vasárnap délután azonban nemcsak korábbi könyveinél érdemel nagyobb figyelmet, hanem az esztendő átlagos regényterméséből is kiemelkedik. Az olvasmányosság nem mindig hat dicséretként. A témaválasztás bátorságának kiemelése még mentegetőzés is lehet. Amennyit itt a regény cselekményéből elmondunk, csak arra szolgál, hogy utána a mondanivaló értékét, valamint a megformálás erejét és igényességét keressük. A Borkotró-dűlőben, gálicos szőlők és vedlett falú présházak között, egy filagóriában, melynek tetején törött farkú vaskakas kiáltja szerte a szél irányát, minden vasárnap délután egy kis társaság ül asztalhoz. Öt ember, túl a hetven-nyolcvan életévén, akiket félszázados ismeretség, barátság és házasság köt egymáshoz. Ilma, a hajdan híres színésznő; férje, a béna, tolószékhez láncolt nyugdíjas patikus; Karolin, akinek valaha illatszerboltja volt a Belvárosban, és férje, a közmondásokban fogalmazó, kiérdemesült kutyaidomár, valamint Veronika, a lánynak maradt öreg tanítónő. Életük romjaiból élnek, szótlanok, petyhüdt bőrükön az öregség májfoltjai ütnek át. Valamiről mind lekéstek, emlékeket idéznek, apró zsörtölődések és hazudozások töltik ki napjaikat. Holtág életek, melyeknek felszínét már nem fodrozza szét, csak az emlékezés virága tenyészik partjain. Olyan ez a világ, mint egy Csehov-dráma, mintha pl. a Három nővér hősei élnének tovább, hajlottabb korban, magyar viszonyok közt, 1959-ben. A halál torkában azonban az eddig összekuszálódott szálak elsimulnak, a korábbi kapcsolatokra fény derül, a hajdani ellentétek pedig érvényüket vesztik. „Nagyon fontos, hogy az ember befejezhesse az álmát. Nem tudom, közülünk sikerül-e egynek is..." - mondja a regényben Ilma. Mert bármily tétlennek, vakvágányra futottnak is látszanak ezek az életek, titkon, lelke mélyén - vallja az írónő - min-