Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)

1974 / 1. szám - Kovács Kálmán: Darvas József emlékezete

KOVÁCS KÁLMÁN Darvas József emlékezete Nagyon megszerettük az utolsó másfél évtizedben. Példát adott a lelki öntisztulásra, példát a magunk megújításának örök szükségességére. Sejtjeiben hordozta azt, amit guvernementális érzékenységnek nevezett Veres Péter. Páratlan bölcsességgel kezdte újraszervezni az 1956-ban szétzilálódott irodalmi közéletet. Programja volt állandóan­­ szélesíteni a mezőnyt, hát nem is szerethette azokat, akik kottém­aérdekek igazolásá­ra silányították világnézetünket. Nem volt számára főváros és vidék, nem ismert el művi gyepűket. Mi, debreceniek valóban láthattuk, mennyire örült, ha az újra figyelő, érzékeny művelődést észlelte a tájakon, ha egy-egy város szellemi gazdájává vált élő irodalmunk rendezvényeinek. Szergej Zaligin írta róla nekrológjában: Darvas legnagyobb műve - élete. Vannak kü­lönös sorsú művészegyéniségek! Ritkán adatik meg számukra a magány nyugalma, s talán sohasem a magány könnyed, játékos, önfeledt állapota. Alig ismerik az elvonult művészetnek azt a helyzetét, amikor csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva, csak ön­magunkra feledkezünk rá, s a világ legfeljebb érzelmeink hullámzásában tükröződik. Emlékezzünk Ady elgondolkodtató, mély értelmű szimbólumára: Muszáj Herkules! E különös sorsú művészegyéniségeket jelenti ez a szimbólum, azokat a nagy, egyén­fölötti, kollektív parancsokat, amelyek meghatározhatják minden pillanatát a művész­nek. Belső kényszerekről van szó! A társadalmi-nemzeti helyzet külső parancsairól van szó! Felelősségről, a gondolkodó, alkotó ember közösségi elkötelezettségéről, vala­milyen állandóan működő, belső ösztönről, amely a mindenséggel méri valamennyi pillanatát. Az ilyen művész is ismerheti a magányt, de ez a magány legfeljebb tétlen­ségre kárhoztatottságot jelent, legfeljebb közegtelenséget, légszomjat jelent, mert ilyen­kor is a széles élet gondjaival társalog, s örökösen hidakat keres, amelyek visszavezet­hetnek a társadalmi cselekvés éltető levegőjébe. Az ilyen művész képtelen kikapcsolni magát az egyetemesebb gondokból, képtelen belefeledkezni önmagába, képtelen a já­tékosság gondtalan konstrukcióira. Muszáj Herkulesként hajtja valami, hogy terheket vállaljon, hogy legyőzze megfáradásait, s mások terheit vegye szívére-vállára. Az al­kotás, az írás nála sohasem puszta esztétikum, sohasem valamilyen titkos áldozás egy kedvtelés oltárán! Persze esztétikum, művészi tény is az alkotás, de több is ennél: ak­tivista jellegű tett lesz az írás, amely cselekvésre tör, közvetlenül formálni akarja a lelkeket, aktivista módon igazítani akar valamit a világ gépezetén, eszmei célokra irá­nyul, formálni akar embert, kort, társadalmat, nemzetet. S teszi ezt néha űzött vad­ként, néha az értetlenség fagyos közönyében, akadályokkal küszködve, s csak ritkán a megértés, a növesztő-serkentő idő ösztönző közegében. Járja a művészet nehezebb útját: a vállalások, a feláldozások, az önpusztítás gyakran aszketikus útját. Darvas a művészi alkotóknak ehhez a típusához tartozott mindig, ezért láthatta oly nagynak életét a szovjet íróbarát. Első, majdnem gyermekfővel írt cikkei már a társa­dalom szerkezetét támadták, s egész életén végigvonult a meggyőződés, hogy irodal­munk főágát, legszélesebb, legnagyobb sodrású ágát ez a társadalomábrázoló, nemzet­építő irodalom jelentette és jelenti. Ezért vállalta mindig a harcot a sznobság szem­forgató ceremóniái ellen, amelyek a lélek felhővonulatainak játékát, a magányos mű­vész önelemzését, belső világát fontosabb témának tekintik a történelem, a társadalom, a nemzet parancsainál. Ezért vállalta a harcot az ellen a politikai komformizmus ellen, amely nem szeret szembenézni a dolgokkal, zavarják a tükrök, idegesíti a dolgok sok­szor meghökkentő igazsága, s inkább óhajtja a befele fordult, az énre összpontosító lírát és szépprózát, hiszen ez nem zavarja kényelmességét. Összefügg Darvas egész szemléletével, hogy cselekvésre törő, alakítani akaró szándékai gyakran sodorták a közélet harcaiba. Tudjuk, fröccsent jár is rá e viadalokon, s Ő szenvedett tőle, de erőit nem apasztotta, mert sohasem vágyott a visszahúzódók, a lavinákat túlélő Siéyés abbék tisztaságára. Egységgé olvadt benne írás és közvetlen politikai tett! Emlékezzünk !

Next