Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)
1974 / 1. szám - Kovács Kálmán: Darvas József emlékezete
KOVÁCS KÁLMÁN Darvas József emlékezete Nagyon megszerettük az utolsó másfél évtizedben. Példát adott a lelki öntisztulásra, példát a magunk megújításának örök szükségességére. Sejtjeiben hordozta azt, amit guvernementális érzékenységnek nevezett Veres Péter. Páratlan bölcsességgel kezdte újraszervezni az 1956-ban szétzilálódott irodalmi közéletet. Programja volt állandóan szélesíteni a mezőnyt, hát nem is szerethette azokat, akik kottémaérdekek igazolására silányították világnézetünket. Nem volt számára főváros és vidék, nem ismert el művi gyepűket. Mi, debreceniek valóban láthattuk, mennyire örült, ha az újra figyelő, érzékeny művelődést észlelte a tájakon, ha egy-egy város szellemi gazdájává vált élő irodalmunk rendezvényeinek. Szergej Zaligin írta róla nekrológjában: Darvas legnagyobb műve - élete. Vannak különös sorsú művészegyéniségek! Ritkán adatik meg számukra a magány nyugalma, s talán sohasem a magány könnyed, játékos, önfeledt állapota. Alig ismerik az elvonult művészetnek azt a helyzetét, amikor csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva, csak önmagunkra feledkezünk rá, s a világ legfeljebb érzelmeink hullámzásában tükröződik. Emlékezzünk Ady elgondolkodtató, mély értelmű szimbólumára: Muszáj Herkules! E különös sorsú művészegyéniségeket jelenti ez a szimbólum, azokat a nagy, egyénfölötti, kollektív parancsokat, amelyek meghatározhatják minden pillanatát a művésznek. Belső kényszerekről van szó! A társadalmi-nemzeti helyzet külső parancsairól van szó! Felelősségről, a gondolkodó, alkotó ember közösségi elkötelezettségéről, valamilyen állandóan működő, belső ösztönről, amely a mindenséggel méri valamennyi pillanatát. Az ilyen művész is ismerheti a magányt, de ez a magány legfeljebb tétlenségre kárhoztatottságot jelent, legfeljebb közegtelenséget, légszomjat jelent, mert ilyenkor is a széles élet gondjaival társalog, s örökösen hidakat keres, amelyek visszavezethetnek a társadalmi cselekvés éltető levegőjébe. Az ilyen művész képtelen kikapcsolni magát az egyetemesebb gondokból, képtelen belefeledkezni önmagába, képtelen a játékosság gondtalan konstrukcióira. Muszáj Herkulesként hajtja valami, hogy terheket vállaljon, hogy legyőzze megfáradásait, s mások terheit vegye szívére-vállára. Az alkotás, az írás nála sohasem puszta esztétikum, sohasem valamilyen titkos áldozás egy kedvtelés oltárán! Persze esztétikum, művészi tény is az alkotás, de több is ennél: aktivista jellegű tett lesz az írás, amely cselekvésre tör, közvetlenül formálni akarja a lelkeket, aktivista módon igazítani akar valamit a világ gépezetén, eszmei célokra irányul, formálni akar embert, kort, társadalmat, nemzetet. S teszi ezt néha űzött vadként, néha az értetlenség fagyos közönyében, akadályokkal küszködve, s csak ritkán a megértés, a növesztő-serkentő idő ösztönző közegében. Járja a művészet nehezebb útját: a vállalások, a feláldozások, az önpusztítás gyakran aszketikus útját. Darvas a művészi alkotóknak ehhez a típusához tartozott mindig, ezért láthatta oly nagynak életét a szovjet íróbarát. Első, majdnem gyermekfővel írt cikkei már a társadalom szerkezetét támadták, s egész életén végigvonult a meggyőződés, hogy irodalmunk főágát, legszélesebb, legnagyobb sodrású ágát ez a társadalomábrázoló, nemzetépítő irodalom jelentette és jelenti. Ezért vállalta mindig a harcot a sznobság szemforgató ceremóniái ellen, amelyek a lélek felhővonulatainak játékát, a magányos művész önelemzését, belső világát fontosabb témának tekintik a történelem, a társadalom, a nemzet parancsainál. Ezért vállalta a harcot az ellen a politikai komformizmus ellen, amely nem szeret szembenézni a dolgokkal, zavarják a tükrök, idegesíti a dolgok sokszor meghökkentő igazsága, s inkább óhajtja a befele fordult, az énre összpontosító lírát és szépprózát, hiszen ez nem zavarja kényelmességét. Összefügg Darvas egész szemléletével, hogy cselekvésre törő, alakítani akaró szándékai gyakran sodorták a közélet harcaiba. Tudjuk, fröccsent jár is rá e viadalokon, s Ő szenvedett tőle, de erőit nem apasztotta, mert sohasem vágyott a visszahúzódók, a lavinákat túlélő Siéyés abbék tisztaságára. Egységgé olvadt benne írás és közvetlen politikai tett! Emlékezzünk !