Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)

1985 / 1. szám - Király László: A költő égő asztala (vers)

­. KIRÁLY LÁSZLÓ A költő égő asztala . . . kezdődik, indul mély századvégi gurgulázás­sal, vakító csévélő furcsaság, sistergő láng­­pántlikás rokka, tüzes, már-már érthető vinnyogás, fölgyújtott, izzó gépállat, mely szét­köpködi magát darabokra, és megpördülnek a dobok is, halkan, ahogy lüktet a körkörös, ránk­ gyűrűzödő történelem; nehezen rögződik a homlok mögött mindez, hogyan is köthető le a cikkázó tűz a törékeny, egyre súlyosodó csontkupola alatt, hitetlen kísérleti teremben, ahol egyszer egy befogott villám úgyis elpusztít valakit (valamit), s már mélyül a zúgás, élesedik a színes gömbfej-villogás, alig láthatók a lila, halványszép verssorok: „suhog az illat nádasa.. . Zsuzsánna fürdik valahol” - így kezdődik, és nem egyszerűbb a folyta­tás sem, hány színt próbáltál szó­gúzsba kötni, mondat-széfbe zárni? - reggel hiába kíno­zod magad, nem emlékszel, csak arra: az örökös jelenben föllángol a költő asztala, és lehel­let megszegik. . . II. (Az esemény, Zoltán fiamnak) Gördülnek sorban a sporttelep melletti térre zárt kocsik, titkos karaván, misztérium. Las­san nyílnak az ajtók, s láthatóvá válik a napfényben hunyorgó csoda: tigrisek, lámák, lovak, elefántok, majmok, medvék a rácsok mögött. Gyermekek verik fel a környék porát, visongva köszöntik a méla állatokat, meséskönyvek hőseinek fondorlatosan összekuszált ösztöneit. Dobbantó medvét, körben forgó tigrist, billegő elefántot, kiknek világvárosi tapsok edzették bágyadt közönyét. A lassan magasba kúszó sátortető. A por. A trágyaszag. Milyen is cirkuszi medvének, majomnak, pónilónak lenni - itt és most, e délutánon átélheted. Az ido­­márság feltámadó gyűlölete bennem. Hányingerig sunyító tigrisek a húgyos ketrecekben. A szabad szavannák emléke is szégyen most, röhögő, köpdöső suhancok előtt. A csap­dába esés lehetősége és végeredménye. Tehetetlen billegő barátaim, mikor két lábra emelkedve óvjátok ütésektől orrotok, mintha négykézláb óvakodnék magam is. Node a cirkusz, a bűvö­let, azzal mi lesz - idomítsd magad és légy tökéletes, kínozd magad ropogós cukorkáért, hát lap­ogat­ás­ért, ostorcsapás-elmaradásért, és légy lélegzet-elállító. És tapsolunk, min­denki mindenütt. Ám az idomítás , az emberiség csodált fasizmusa, janicsárteremtő remeklése. Nagy ponyván szénát vontat valaki a poros alkonyon át, ezt ropogtatják egy­kedvűen a sokat látott pompás csődörök, bokrétás lovak, fülbevalós szerencsétlenek. De holnap fölharsannak a trombiták, visongó kölykeink, fölcicomázott hölgyeink előtt vakító dobpergésben leng a felejtés. És mégis: a rácsok mögött minden karom kitépett lapockacsont, minden mancs szétzúzott gerinc. III. (Ma reggel) Sok mindent nem fogunk cselekedni, értelmetlen verseket írni az értelmetlenül meg­­késett tavaszban. Az évszakhoz képest hűvös idő. Valahol barátaim ülnek, nagy könyvek­ben lapoznak reménytelenül, szellemük itt lebeg könyvespolcaim fölött-előtt; íróasztalom, írószerszámaim őrzik emléküket. Köszöntjük Ildikó nevű hallgatóinkat. Napok óta

Next