Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 70. (2019)
2019 / 5. szám - Tanulmány - Lénárt Tamás: A természeti kép hallgatása (Petőfi Sándor: A Tisza)
LÉNÁRT TAMÁS A természeti kép hallgatása PETŐFI SÁNDOR: A TISZA A versbeli hallgatást - mint a líranyelv önnön határaival, a nyelvi kifejezhetőség szakadékaival, veszélyeivel és korlátaival való szembesülés egy formáját vagy szimptómáját - általában a modern líra poétikai alakulástörténete kapcsán szokták emlegetni, ami, természetesen bizonyos megkötésekkel, minden bizonnyal a modern magyar líratörténetben is kimutatható: „a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál”,2 összegez egyik, a versek közé emelt és legnagyobbrészt a saját lírakoncepciót jellemző esszéjében Pilinszky János, aki nyilván fontos fejezete, esetleg zárófejezete lehetne a magyar modernség líratörténetében előforduló hallgatásalakzatok áttekintésének. Amennyire egyértelmű azonban, hogy nem a modern líra „találta fel” a hallgatást mint poétikai alakzatot, annyira nem könnyű tetten érni egy ilyen sokszínű, a versnyelv különböző poétikai dimenzióit érintő jelenség hatástörténeti mozgását, kiterjedését és előzményeit. A következőkben erre teszek kísérletet Petőfi Sándor A Tisza című versének és a költemény egy lehetséges későmodern olvasatának - amelyet ez esetben Nemes Nagy Ágnes Petőfi-interpretációja képvisel - elemzésével, elsősorban a hallgatásalakzatok retorikai felépítésére és a líranyelv temporális és vizuális komponenseivel való összefüggéseire koncentrálva. Az alábbi értelmezés tehát megkísérli figyelembe venni a költői „hasonlító beszédet” ért „alapos kihívásokat”, azaz „a hasonlítás auditív vagy vizuális elemeit (értelmező távlataikat) nem vonatkoztatja vissza a kép grammatikai szerkezetére, s nem őrzi meg azokat egy abban rejlő előzetes intenció számára”. A Tisza Petőfi egyik legismertebb, és mint ilyen, a magyar líratörténet kétségkívül alapvető költeménye, amelyről azonban - hasonló esetekben inkább jellemző, mint váratlan módon - nem sok részletes elemzés született. Nem független ettől, hogy e vers kapcsán, és voltaképpen az egész, túlzás nélkül széles körűnek nevezhető Petőfi-recepciót illetően gyakran felmerül valamiféle „egyszerűség”, „egyöntetűség”, sőt, „letisztultság” fogalma, mint ennek a tájlírának meghatározó, líratörténeti jelentőségét is garantáló vonása. Ez a megközelítés kétségkívül segíthet abban, hogy Petőfi újszerűségét a 18. és a korai 19. századi tájlírához képest megragadjuk (bár ilyenkor inkább valamiféle nyelvi, kifejezésbeli egyszerűsödésről, „dísztelenségről” lehet csak szó, a vers retorikai szerkezetére figyelve bizonyosan nem az egyszerűség irányába mozdul Petőfivel a magyar költészet), mégis elsősorban a versnyelv „transzparens” olvasásmódjába torkollik, amely jobban figyel a mit?-re, mint a hogyan?-ra. A Tisza esetében ez nyilván elsősorban a tájról, a vers tárgyáról való értekezést jelent - lett légyen a vers születésének konkrét életrajzi körülme-