Alkotmány, 1898. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-01 / 1. szám

ü leteket, de azok a legroszabb esetben csak egy hétig (?) lesznek hatályban, miután nyolc nap (?) alatt a provizórium-javaslat a király elé fog terjesztetni szentesítés végett. A törvénynek visszaható erőt fognak tulajdonítani. A „Neue Freie Presse“ mai reggeli száma ezeket írja: A kormány elhatározta, hogy nem lép a rendeletek útjára, és mert csak rövid időről van szó, semmit sem tesz. Az eljárás módját így okolják meg: A vámhivatalnokoknak megvannak a maguk instrukcióik. Azok érvényben maradnak mindaddig, míg a kormány nem rendelkezik másként. A határvámhivatalok a jövőben is ép úgy szedik be a vámokat, mint eddig. Amennyiben nemzetközi megállapodások tekintetbe jöhetnek, azokra nézve az idegen államokkal megkötött kereskedelmi szerződések és autonóm vámtarifa maradnak érvényben. Ha valamelyik vámhivatalnoknak kételyei vannak, úgy főnökéhez kell fordulnia, ki aztán vagy szóbelileg, vagy egyszerű utasítással instruálja, miként kell eljárnia. A bankügy dolgában a következő a fölfogás: Az osztrák-magyar bank és a magyar kormány között megállapodás jött létre, természetesen az országgyűlés által való utólagos jóváhagyás fentartása mellett, illetőleg a tárgyalás alatt álló provizórium-törvény megalkotásáig. A bankkal való megállapodás meghosszabbítja a státusévőt és a kormány jót áll a banknak, szabadalma minden irányban való védelméért. Ami a 70 milliós adósságot illeti, annak visszafizetési kötelezettsége kizárólag Ausztriát terheli. Az osztrák-magyar bank jegyeinek fizetési érvényét úgy a valutaszabályozási törvény, mint az érmeegyezmény elismerik, az érmeszerződés pedig 1910-ig tart. Az osztrákmagyar bank e megállapodásban teljes jogbiztonságot talál. Rámutatnak e tekintetben egy precedensre. Az annak idején való osztrák nemzeti bank az 1867—1876-ig terjedő időszakban, mindaddig, míg a szabadalmának törvénybe iktatását Széll Kálmán keresztülvitte, tizenkét éven át csak a két kormány egyszerű megállapodása alapján funkcionált, anélkül, hogy a viszony jogbiztosságát valaki kétségbe vonta volna. Ez a megállapodás az ismeretes vöslaui jegyzőkönyvbe volt foglalva, melyet Beck báró és Lónyay Menyhért írtak alá. A pápa gyémántmiséje. Budapest, december 31. A katholikus világ hódolatnyilvánulásai között üli meg a „lumen de Coelo“ pápája hatvanadik évfordulóját annak a magasztos pillanatnak, midőn első szent áldozatát bemutatta a Mindenhatónak. A Vatikán aggastyánja, kit ritka hosszú élettel ajándékozott meg az egyház Alapítója, a nemzetek hódolatát fogadja most is, mint már több ízben és e hódolat ékes tanúsága annak, hogy a katholicizmus egy tevékeny eszme és élő szervezet, melynek ma is világraszóló hivatása van, mely ma is él a lelkekben és megragadja a szíveket. Állásának méltósága személyes jelességeivel párosulva, a pápaságot olyan csodált intézménynyé teszi, amilyen az az egyház legszebb napjaiban volt. A világ katholikusainak örömében osztoznak Magyarország katholikusai is. Mint értesülünk, Vác városának épületei ma este ki vannak világítva a pápa gyémánt miséje alkalmából. Nemcsak a papi épületek, de a városi épületek is meghozzák a tisztelet adóját. A pápa jubileumáról a fővárosi sajtó orgánnai is rokonszenvesen emlékeznek meg, mint a „Magyar Állam“ „Magyar Újság“ stb. A püspökök közül legutóbb Bubics Zsigmond kassai püspök bocsátott ki két körlevelet, egyiket papságához, másikat híveihez intézve. Az egyházmegyei papsághoz szóló pásztorlevél így szól: 1838 január 1-én mutatta be a mi dicsőségesen uralkodó szentséges atyánk XIII. Leó pápa első ízben a vértelen áldozatot az Úrnak. Méltó és igazságos dolog, hogy ennek a nagy napnak emlékezetét az egész keresztény-katholikus világ megünnepelje, s ez ünneplésből mi is kivegyük a magunk részét. Minthogy azonban ez a nagy esemény épen új esztendő napjára esik, elhatároztam, hogy az Ő Szentsége tiszteletére rendezendő egyházi ünnepély másnap, i. i. 1898. január 2-án, vasárnapon tartassák meg. Az ünnepély sorrendjét a következőkben állapítom meg: 1898. január 1-én, az isteni szolgálat végeztével, kihirdetendő a híveknek, hogy másnap, azaz vasárnapon . Szentsége első szentmiséjének hatvanadik évfordulója fog megünnepeltetni. Felhívandók tehát a hívek, hogy e ritka és magasztos alkalomból jelenjenek meg az Isten házában. Ugyancsak január 1 én az esti harangszó után zúgának a harangok az egész egyházmegye területén még félóráig, így hirdetvén a következendő nap nagy ünnepét. Január 2-án ünnepélyes szent mise tartandó az Oltárszentségnek kitételével és Te Deum laudinussal, a misében veendő Collebra pro summo pontifice. A szent mise után pedig felolvasandó a híveknek az én alább következő főpásztori szózatom, melynek végén imádkozzatok a néppel együtt 3 Miatyánkot és 3 Üdvözlégy Máriát. Ha valaki, Krisztusban tisztelendő Testvérek, úgy mi, az Isten szolgái, vagyunk elsősorban arra hivatva, hogy mindig, de különösen olyan alkalommal, mely a római pápa szentségének életére vonatkozik, kitüntessük törhetetlen hűségünket, ragaszkodásunkat, szeretetünket, fiúi hódolatunkat Krisztus Egyházának látható feje, és így közvetve a láthatatlan fő, maga az Üdvözítő iránt. Elvárom tehát és meg vagyok győződve, hogy ti ezt a szép és magasztos ünnepélyt mindenütt, egész egyházmegyém területén a lehető legnagyobb fénynyel, ünnepélyességgel és buzgósággal fogjátok elrendezni.* A hívőkhöz pedig a következő pásztor levelet intézte : Nagy, igen nagy és magasztos eseménynek emléke az, a melynek ünneplésére a mai napon az Isten házába összegyülekeztetek. Oly ritka eseménynek emlékét ünnepeljük ma, a minővel az isteni gondviselés csak legjobbjait, az Isten szent szolgálatában mindig hit és jámbor fiait tünteti ki, és ezeket is vajmi ritkán. Az a nagy esemény, melyről hozzátok szólni akarok, abból áll, hogy egyházunk látható feje, dicsőségesen uralkodó szent atyánk XIII. Leó pápa . Szentsége Isten irgalmából immár megérte azt a napot, mely hatvanadik évfordulója annak, amikor ő első ízben mutatta be az Úr oltáránál a vértelen áldozatot, azaz első ízben mondotta el a szentmisét. Hatvan esztendő az Úr szolgálatában ! Ugyebár Szeretett Híveim, nagy, hosszú idő ez, hiszen egymagában majdnem annyi, mint két emberöltőre való idő. Ha még tekintetbe veszszük azt, hogy milyen istenes, jámbor, az Egyháznak és az emberiségnek tett szolgálatokban letelt hatvan esztendő volt ez, akkor mély alázattal kell leborulnunk Isten szent oltára előtt, hálát adva neki azért, hogy ily ritka kegyelemmel ajándékozta meg azt, aki immáron húsz esztendeje tartja szilárd kezében az Anyaszentegyház hajójának kormányrúdját, és igazgatja annak járását a világ háborgó tengerén. Régi szép szokás az az anyaszentegyházban hogy, ha valamely pap betölti papságának huszonöt esztendejét, ezt az alkalmat ünnepélyesen ülik meg a hívek; azt mondjuk ilyenkor, hogy az illető ezüstmiséjét tartja. Ebben a kegyelemben számosakat részesít az isteni gondviselés; és ha valaki az Ur hit szolgálatában ötven esztendőt ér el, a mi már keveseknek adatig ezt még nagyobb ünnepélyességgel szokták a hitek merülni, ez az úgynevezett aranymise. Aki ezt megéri, annak fürtéi már megfehéredtek, hangja már elgyengült, kezei reszketnek, midőn Krisztug szent testét és vérét imádásra felmutatja a népnek. A hivek, kik aranymisés lelkipásztoruk köré sereglenek, hogy tőle áldását vegyék, elfogult szívvel tekintenek fel reá, s az a gondolat ébred fel lelkekben : íme, kedves lelkipászti érmnás, a jó Isten irgalma elvezetett Téged az emberi életnek ezen kevesek által megjárt szakadoz: ki tudja, minő rövid ideig, fogunk ezentúl már látni! — Az égbe készülő keresztény léleknek egy fontos állomása ez, a melyet keveseknek adatott jelentékenyen túllépni. De akiknek ez mégis megadatott, azok méltán dicsekedhetnek azzal, hogy kiválasztott szerettei az Istennek, akit ez felül tett az embereknek; a kinek az Isten az ily hosszúHét kegyelmét megadta, azzal rendszerint különös céljai vannak. Ezen kevesek, az isteni kegyelem ezen kiválasztottjai közé tartozik a mi szentséges atyánk XIII. Leó pápa is. Még nem oly rég, 1888-ban ülte ő meg pappá felszenteltetésének félszázadát, s talán emlékezni fogtok még arra, minő általános örömben úszott ez alkalommal az egész katholikus egyház, és minő Istennek tetsző módonünnepeltük meg mi is azt a napot. És íme az isteni irgalom és szeretet most ismét egy, az eddigieknél talán fényesebb, még jelentőségteljesebb napot derített fel reánk: azt a napot, melyen betölt szentséges atyánk áldozárságának hatvanadik esztendeje, melyet az ezüst és arany után méltán neveztek el gyémánt misének, a mennyiben a gyémánt sokkalta nagyobb értékű és ritkább dolög az ezüstnél és aranynál és nagyobb becsenet tartatik az emberek által. S ha már ritka az a pap, a ki megéri aranymiséjét, a legnagyobb ritászágok közé tartozik, hogy valaki gyémántmiséjét megérje. Ez a ritka alkalom szentséges atyánk életében az épen most felderült esztendőnek első napján következett be. 1837 december 31-én szentelte fel őt Odescalchi bíbornok áldozatrá, és másnap 1838 január 1-én mutatta be ő első szent miséjét az Urnák. Ha erre a napra nem esett volna az újév napja, úgy azon tartottuk volna meg e nagy esemény emlékét; így azonban célszerűnek véltem ezt a mai napra halasztani. Krisztusban szeretett Híveim! Mindnyájan tudjátok azt, minő úgy és magasztos ünnep az, mikor az ifjú, ki magát Isten szolgálatára szenteli, befejezvén tanulmányait és elérvén a kellő kort, pappá szentelteti. A mikor azután az oltár elé lép, hogy első izbn mondja el a szent misét, az ilyen esemény lelke lázba hozza az egész községet. Feldíszítik a tenplomot, s az újmisés áldezárt virágokkal ékes djatlonok veszik körül, épen úgy mint az ifj vőlegényt, mikor a házasság szent frigyét megkötendő lép az oltár elé. Mert az ifjú pap is vőlegény, a Krisztus anyaszentegyházának vőlegénye, ki örökös frigyre lép válaztottjával. Az ifjú papnak ezen első szent miséje altalmával rendszerint valamely ékesebb, tapasztalabb paptársa szokott segédkezni, nem csupán azét, hogy könynyen érthető elfogultságában valami el ne hibázzon, hanem azért is, hogy ezen fontos lépésnek jelentősége annál inkább kitűnjék. Az első szentmise elmondása után a népoea seregük az újmisés pap köré, a ki mindnyájakat külön-külön megáldja; s boldog az, a ki ilyen áldásban részesül, mert joggal tulajdonítunk annak különös hatást és sikert, abból indulván ki, hogy a földi gyarlóságokon felülemelkedett, czentlélekkel eltölt ifjúnak áldó szavai csak kedvesek lehetnek Isten előtt, és meghallgattatásra találtak az ő szent trónusának zsámolyánál. Ilyen szent és tiszta lelkülettel lépett a mi szentséges atyánk ezelőtt hatvan esztendővel az Úr oltára elé, Rómában Szent Szaniszló kápolnájában. Az ő manuduktora, segítőpapja saját testvérbátyja Peeci József volt, a Jézus társaság egyik érdemes tagja. Bizonyára nagy és örömteljes ünnepnap volt ez szentséges atyánk életében. A legmélyebb tisztelettel és leggyöngédebb ájtatos-sággal tartotta e kezeiben a szent ostya színébe öltözött Istenembert, szívébe zárt azt, és a saját KÜLFÖLD, Mohrenheim távozása. A mai napon Mohrenheim báró, Oroszország párisi nagykövete kilépett az aktív diplomaták sorából és végleges nyugalomba vonult. Mint Páriából táviratoztak, Hanotaux külügyminiszter Mohrenheim báró, a távozó orosz nagykövet tiszteletére, bucsulakomát rendezett. A lakomán Hanotaux külügyminiszter felköszöntőt mondott, melyben kifejezést adott annak a sajnálkozásnak, amelylyel Mohrenheim távozását a kormány, Paris és egész Franciaország lakossága kiséri és kifejezte azt a reményét, hogy a diplomáciai kar csatlakozik a doyenjének távozása fölött nyilvánult sajnálkozáshoz. Az a benső viszony, amelyben a két nagy nemzet van, az általános harmóniának és békének szolgál. A miniszter arra a kiváló diplomatára ürítette poharát, aki fényes pályája folyamán nagy dolgokat művelt és élt át és egész életének erőit a béke és az emberiség nagy feladatainak szentelte. Mohrenheim báró nagykövet válaszában emlékeztetett ama becses rokonérzés, szívélyes barátság és őszinte szeretet felejthetetlen bizonyítékaira, amelyeket Franciaországban szerzett és köszönetet mondott Hanotauxnak, munkatársainak és elődeinek támogatásukért és e szavakkal fejezte be beszédét: „A francia kormányra és a francia nemzetre ürítem poharamat.“ Látható ebből, hogy az orosz-francia barátság még mindig nagyon benső. ALKOTMÁNY« 1898. január 1."