Alkotmány, 1899. március (4. évfolyam, 52-78. szám)

1899-03-26 / 74. szám

Budapest 1899 IV. évfolyam. 74. szám. Vasárnap, március 26/ Előfizetési ár: 1­gész évre . . 14 írt — kr. Félévre .... 7 „ — „ Negyedévre . . 3 „ 50 „ Egy hónapra. 1 „ 20 „ Egyes szám helyben 4 kr., vidéken 5 kr. ,megjelenik naponként reggel kivéve hétfőn. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda Vill., Mária-utca II. Hirdetések felvétetnek a kiadó­­hivatalban, Budapest, Máriá­né» 11. és Friedl HubertDél Bécsben, VII., Marleindorfer- Strasse 7. Kéziratokat nem adunk visel» Revízió! Budapest, március 25. Kudora esperes és a többi kormánypárti papok figyelmébe ajánljuk az alábbi cikket, amelyet egy, egyháza és hazája szolgálatá­ban megőszült pap küldött hozzánk : A képviselőháznak március 17-én tartott ülésén Széll Kálmán miniszter­elnök ismételten kifejezést adott annak, miszerint ő az egyházpolitikai alkotáso­kat érintetlenül fogja fentartani, mert hát szép csendben van az ország, a feleke­zeti békét is meghozták — tehát mit akarunk mi többet ezeknél ? A béke miniszterelnöke bizonyára informálva van még a Bánffy-korszakból, mikor t. i. minden falusi jegyzőnek csakis úgy volt szabad az alispánhoz referálni, mint azt a főispán óhajtotta. A főispán az egyházpolitikai törvények a népre való hatásáról föltétlenül jó relációt óhaj­tott a jegyzetektől, hogy ő Bánffynak és Perczelnek kedves információval szol­gálhasson. Onnan van a zaklatás, az a meg­félemlítés, az az er­őszak, melylyel az egyházpolitikai törvényeknek a társada­lomba való beplántálásakor, a közjegy­zők a néppel szemben elég rosszul mer­tek élni. Ők törekedtek arra, hogy az alispánnak minden áron jó relációt ad­hassanak, vagyis, hogy a népnek az új törvények kellenek. Pedig, hogy az ilyen információ nem felel meg a valóságnak, az bizonyos. A népnek, értem a katholikus népet, az egyházpolitikai törvények nem kellenek. A polgári kötéstől irtózik a nép. Ha csak lehet, szabadulni siet tőle. Ha ide­való legény szerémi vagy szlavóniai ille­tőségű leányt vesz nőül, vagy ha ma­gyarországi illetőségű hajadon szerémi vagy szlavóniai legényhez megy nőül , bizonyosan oda menekülnek esketésre, hőt nem kell polgári kötéshez járulni. A polgári kötésről felvett jegyzőkönyvnek e felek részéről történendő aláírása sem bi­zonyít amellett, hogy a népnek kell a polgári házasság, mert kényszerből írja alá ezt. Ezen kényszer onnan ered, hogy a jegyzők eleinte drákói szigorral köve­telték az aláírást és mert a nép fél a jegyzőtől, hogy az neki majd árt, ha alá nem írja magát. S mind sűrűbb alkalmat keresnek és vesznek maguknak a köz­ségi jegyzők, hogy megmutassák, misze­rint ők most a vér és birtok fölött ren­delkeznek. A miniszterelnök úr azután a papok magatartását is dicséri, mely szerint ők az egyházpolitikai törvények iránt tojáli­­sak, kancil­ánsok voltak. Nem tudom, mely egyházi férfiakról beszélhetett Széll Kálmán így. A katholikus papokról álta­lában nem lehetett úgy beszélnie. Mert minden kathotikus plébános vagy ad­minisztrátor egyházi hatóságától meg­kapta amaz utasítást nyílt körlevél­ben, miként kell a híveket kioktatni, hogy hogyan viseljék magukat az új törvény, a polgári kötés irányában. Ezen utasítás­ban az van, hogy a hívek felhívandók, miszerint türelemmel viseljék el Krisztus anyaszentegyházának és híveinek eme megaláztatását a­míg ezen sértő törvény fennáll, engedelmeskedjenek is neki. Menjenek át a községházhoz, hogy a pol­gári kötés törvényének eleget tegyenek ; de mindenkor tartózkodniok kell azon szándéktól, miszerint azért mennek a köz­ségházhoz, hogy ott Isten előtt érvényes házasságot kössenek; mert a polgári házasság Isten előtt, s igy anyaszentegy­­ház törvény előtt is semmis, érvénytelen, hanem azon szándékból kell átmenniök, hogy az új törvény betartásával az állam törvénye által háttérbe szorított és sem­misnek vétetett szentségi házasságnak a polgári jogokat biztosítsák. Egyházi büntetést szab ez utasítás azokra, kik a polgári kötéssel meg­elégedni merészelnének és ágyasság­­nak, bűnnek nevezi együttélésüket. Hát hol itt a konciliáns katho­­likus lelkész ? Lojálisak igenis va­gyunk mindig a törvények iránt, mert ez anyaszentegyházunk tana, hogy tisz­teljed a szentesített törvényt, ha mindjárt rossz is az a törvény, de hogy törvényes eszközökkel ne törekedjünk az ilyen rossz törvények revíziójára azt semmi isteni, de még polgári törvény sem tiltja. A katholikus papság tehát nem lehet konciliáns az egyházpolitikai törvények­kel szemben, mert ezek sértik vallásun­kat és kényszerítenek lelkiismeretünk ellen cselekednünk. Tudom, hogy ha a miniszterelnök oly utasítást menesztene a főispánokhoz, alispánorvhoz s általuk a föszolgabirák- BSCIKOT CLABBEOBE. MEGTÖRT VARÁZS. (73) Irta: Werner E. — Fordította: Auer István. — Nem hittem volna, hogy a parasz­tok babonája ilyen körökben is megfordul. Tehát még rokonánál is megtűrte Vilmut az ilyesmit ? — Valószínűleg. De a főtisztelendő úr elleni oppozicióban egyetértünk Lilivel. Mondhatom, ellenszenvet érez nagybátyja hrát, ki ellen már eljegyzésünk előtt véd­és dacszövetségre léptünk egymással. — Ennek dacára sem kellene kicsi­­nyelned ezt az ellenfélt, hiszen itt, Wer­­denfelsben is láthatod, mit jelent az ő el­lenségeskedése. Mint menyasszonyod gyámja végnélküli nehézségeket gördíthet utatokba és mindenesetre minden követ megmozgat, hogy házasságtokat meghiúsítsa. — Hát csak rajta ! kiáltotta Pál har­­ciasan. Kész vagyok a harcot fölvenni és tudom, hogy Lilire biztosan számíthatok. — Akkor hát számíts reám is, ha be­folyásommal segítségedre lehetek valamiben, mondta Rajmund. És most menj és add át menyasszonyodnak üdvözletemet és szeren­­csekivánataimat. — És más valaki részére — nem adsz át üdvözletet ? Rajmund elfordult és íróasztalán fekvő iratai fölé hajolt. — Nem ! — viszont a nemi szívlét után. — Akkor tehát menyasszonyomat sem vezethetem eléd? Pedig oly igen szerettem­­ volna. Hiszen mindig apám voltal apám­­ helyett. — Majd ha Lili Buchdorfban fog­­ élni oldalad mellett, akkor gyakran és szí­vesen fogok örülni boldogságtoknak — de a Rosenberghez való közeledést el kell en­gedned. Pál nem ismételte kérését, mert érezte, hogy ezt a tárgyat tovább nem szabad fe­szegetnie. Vette kalapját és keztyüit s menni készült. — Valószínűleg csak délután fogok visszatérni, vezette oda. — Érted, Raj­mund . . . — Hogy első látogatásodat mint vőle­gény hosszabbra nyújtod — igen, ezt telje­sen értem. Nemde, Arnoldot is magaddal akarod vinni, mert az imént láttam, amint teljes díszben elvonult az ablak előtt. — Sohasem bocsátana meg nekem, ha ilyen alkalommal itthon hagynám őt! neve­tett Pál. Be kell, hogy mutassa hódolatát jövendő úrnőjének , csakhogy sajna, bajos lesz a kellő respektust belé verni, mert azt találja, hogy Lili sokkal kisebb, semhogy Buchdorf aszonyának szerepét kellő méltó­sággal játszhatná ; egye­düli reményét abba veti, hogy Lili nőni f­og még. Ezzel elbúcsúzott bátyjától és távozott. Werd­enfels az ablakhoz lépett és látta, amint a kocsiba szállt, míg a díszbe öltözött Arnold véghetetlen fontos arckifejezéssel követte ifjú urát. Pál, ki meglátta Rajmun­­dot az ablaknál, kezével intett mégegyszer , búcsút s arca csak úgy ragyogott az öröm­­­­től és boldogságtól. Rajmund viszonozta a­­ köszöntést s mig utána nézett a tovarobogó kocsinak, arca elsötétült és felhangon mor­mogta maga elé: — Mily gyorsan és könnyen felejt az ifjúság ! Árnyéka sem maradt meg régi szenvedélyének, egyetlen felhőcske sem borul út boldogságára. Egykor én is fiatal voltam, de nem felejtettem, még ma sem — soha­sem tudom elfelejteni! Múlt és délután lett az idő. Rajmund íróasztalánál ült, mikor, halkan és tisztelet­­teljesen mint mindig, belépett komornyikja. Elárulta az ember arca, hogy valami rend­kívüli jelenteni valója van. — Vilmut plébános kérdezteti, beszél­hetne-e mélt­óságoddal ? — Kit mondott ? — A főtisztelendő plébános úr; itt várakozik már az előszobában. — Tehát engedje belépni. A szolga távozott s azonnal rá meg­jelent Vilmut Gergely. Az ajtó becsukódott mögötte s egyedül volt a báróval. Werdenfels fölemelkedett, de egész lé­nyén hideg büszkeség ömlött el, amit Vil­­mut gőgnek mondott. Megközelithetlenül állott ott, az ellenséggel szemben és alig hajtotta meg fejét a belépő felé. Vilmut ezt egy tekintetre észrevette és tartása még merevebb és hidegebb lett, mikor lassan előbbre lépett. — Egykor útban volt ön, báró úr, hoz­zám, kezdte. Találkozásunk azonban meg­akadályozta abban, hogy a plébániaiakba lépjen. Én a látogatást megtörténtnek te­kintem s azt most viszonzom, midőn ma megjelenek önnél. — Több mint hat hónap múlt el azóta, viszonzá Werdenfels anélkül, hogy elmozdulna helyéről. Hogy ez az idő mikép múlt el Werdenfelsban, mindketten jól tud­juk. (Folyt. köv.)

Next