Alkotmány, 1900. szeptember (5. évfolyam, 208-233. szám)

1900-09-01 / 208. szám

ALKOTMÁNY. 208. szám. 2 Szombat, 1900. szeptember 1. nem távolítható, sem a mogendoveddel, mely a korona alkotmányjogi jelentőségét meghamisítja, nem helyettesíthető. Ennél flagránsabb megtámadását a korona épsé­gének és ennél izgatóbb lázitást a szent korona keresztény intézménye ellen, ha ugyan erőszakkal nem akarjuk kitörölni a büntetőtörvénykönyvből azt a világos meghatározást, hogy mindkét bűncselek­mény képes ábrázolat közszemlére ki­állítása által is elkövethető, képzelni nem lehet. Valóban mélyen megrendítő tünet, hogy az ügyészséget ebben az irányban köte­lessége teljesítésére figyelmeztetni kell. De figyelmeztetni kell, mikor azt látjuk, hogy az egyetlen nem keresztény hitfelekezet­­nek minden érzékenysége rögtön és azon­nal hivatalos védelemre talál. Az alkotmá­nyos intézmények épsége azonban, főleg ha azoknak még megvan a keresztény jellegük, ebben az országban a védtelen közpréda tárgya lesz. Ez az igazi izgatás és lázadás az alkot­mányos jogrend ellen, amelynek sérthe­tetlensége fölött a közlelkiismeretnek kell őrködnie. Keresztény nevelés az iskolában. I i ! Budapest, augusztus 31. Neveljetek keresztényeket az iskolákban s mire ez a generáció felnő, eltörölhetitek a bün­tető törvénykönyvnek akárhány szakaszát; meg­szabadultak a gondtól, hogy miből építsetek újabb fegyházakat és tébolydákat. Meddő a legszeretőbb anyának fáradozása, melylyel gyermekét odahaza a hit tanításaira oktatja, ha ez a gyermek olyan iskolába kerül, ahol a vallás kérdése alárendelt jelentőségű kér­dés, ahol a hitoktatást a felekezetien állam szánt­ szándékkal állítja szembe a tudománynyal. A tudomány egymagában még soha senkit be­csületes emberré nem tett; legfölebb erkölcste­lenségük takarójául szolgált mindazoknak, kik tagadják a vallás és hit szükségességét. Eleshe­tik, el is esik az is, aki hisz — errare humá­num lévén, — de sokkal bizonyosabb, hogy újból fölkel és jóvá teszi amit vétett, mint az, aki csupán tanult, de vallását nem gyakorolja. Most, hogy újból megkezdődik az iskolai év, kötelességünknek tartjuk fölszólalni a felekezet­ien iskolák ellen. S mivel a felekezetien iskolák mind államiak, tehát az állami iskolák ellen. Ezekből dobják ki a kereszténység hitvalló jel­vényét , Jézus Krisztus keresztjét; ezekben fosz­tották meg a hitoktatást hatályosságától; ezek­ben tanítanak olyan tanítók és tanárok, kik a «fölvilágosodást» hirdetik a hittel és keresztény erkölcstannal szemben. Ezekben az iskolákban tanítanak, de nem nevelnek, sőt ami keresztény hitet és nevelést a növendékek hazulról maguk­nak hoznak, gyökerestől igyekeznek kitépni a fiatalság lelkéből. Kárhozatos és következményeiben gyászos munkát végez az állam, mikor a hitvallásos is­kolai oktatást és nevelést korlátozza s a feleke­zeti iskolák államosítására törekszik. Amit a liberális politika erkölcstelensége vesztegetéssel, hivatalos hatalommal való visszaéléssel, a min­den téren elkövetett elvtagadás megjutalmazá­­sával a társadalmon rontott, azt betetőzi fele­kezetien iskoláiban. Felnöveszt magának egy vallásilag indifferens, erkölcseiben fogalomza­varral küzdő, jellemtelen és benső meggyőződés nélkül szűkölködő nemzedéket, hogy a jövőre még jobban biztosíthassa uralmát. Miért? Minek? Mert muszáj. Mert államférfiatoktól a nem­zetközi zsidóliberalizmus így követeli. Avagy a hithű katholikusok nem inkább ka­­tholikus iskolába járatják-e gyermekeiket, mint felekezetien állami iskolába? És a hithű pro­testánsok nem ugyanígy vannak a maguk fele­kezeti iskoláival? Hát kiknek kell akkor a fele­kezetien iskola ? A zsidóknak és szövetségeseik­nek. Kezükben a hatalom és tőke, a törvényho­zás és a törvény végrehajtása. S amint bűnös egész belpolitikájuk, épp úgy bűnös felekezetien közoktatási politikájuk is. Felekezetien tanítá­sukkal ellentétbe állítják a gyermekek százezreit édesanyáik tanításával és keresztény nevelésé­vel; otthon megtanulják a «Dicsértessék a Jézus Krisztusit s az iskolában nem találják meg a feszületet; otthon gyermeki hittel mondják el a «Mi atyánk»-ot, az iskolában a tanító és tanár urak éltelnek a vallás fölött. Kivált, ha zsidó az a tanító vagy tanár. Megbocsáthatatlan bűne közoktatásügyi kormányzatunknak, hogy tanító­kut és tanárokul zsidókat is alkalmaz olyan isko­kolmány, hanem szinte visszalökött az ott látott piszok és­­ illat. Az egész kereskedelem a zsidók kezében van; figyeltem, vizsgáltam, azonban keresztény bol­tost még nem láttam. Különös érzés fogott el. Nevethettem, ha el­gondoltam, micsoda raffinériával kell ennek a sok izraelitának működnie, hogy egymást túl­licitálhassák,­­ hogy összeférhessenek, hogy egy­más elöl lehetőleg sokat elhalászhassanak — és sajnáltam a szegény lengyeleket, akik — dacára annak, hogy áldott, jó a földjük — elszegényed­tek, elsatnyultak, mert a zsidó már a végletekig «boldogítja» őket. Összeszorult a szívem, amikor azt a szemmel látható pusztítást észrevettem, amit ez az úgynevezett «ügyes», ravasz népség itt véghez vitt. A katonaság és zsidóság viszi a szót. Az óriási tömegben összpontosított fegyveres erő kitűnő fogyasztót reprezentál, «amellett meg lehet élni», mondja a zsidó. A katonaság kölcsönöz ennek a városnak intelligensebb színezet, melyet azonban erősen leront a kószáló kazárral. Az itteni zsidó nem szemtelen, a katonáktól fél, már néhány lépésre kitér előle a járdán.­­ Przemysl a San folyó partján, szelid hegylej­­­­­őn fekszik, utcái rendezetlenek, általában csak­­ egy nagyobb falu benyomását teszi az emberre. Néhány érdekes, régibb épülete van, itt-ott­­el­tünedeznek a lengyel nemzeti hősök és költők igen szerény szobrai. Alkalmam volt megfigyelni néhány ízben len­gyel urakat és parasztokat. Bizonyos csüggedés, kedvetlenség is le az arcukról, beszédük halk, mosolyt alig láttam ajkaikon. Életkedvnek, vidámságnak nyomát sem venni észre. Megható látvány volt egy lengyel parasztok­ból álló precesszió, mely a városon végigvonult ájtatos arccal énekelve a megszentelt zászlók fákban, melyekben a növendékek túlnyomó több­sége keresztény. De a legbotrányosabb az, hogy liberális fő­politikusaink maguk is belátják és tudják, hogy felekezetien iskoláik átok a nemzeten. Tisza Kálmán református iskolákban taníttatta és neveltette fiait s nem egy hires főfőlibe­­liberális a jezsuitákhoz adja fiát, az apá­cákhoz leányát iskolába. Ez nem véletlenség, hanem attól való félelem, hogy gyermekeik is épp olyan­­ liberálisok lesznek vallás dolgá­ban, mint ők maguk. A mások gyermekeit ki­szolgáltatják a maguk csinálta erkölcsi pestisnek, a felekezetien iskoláknak, hanem a saját véröket féltik tőle. Nem nyilvánvaló árulás ez a magyar kereszténység ellen ?! Ah, de a hatalmi érdek! Az a számtalan kö­telező szál, melyek hálóként fogják körül a ha­talom embereit, úgy, hogy a maguk bukása nél­kül nem képesek a magyar politikát, a magyar közoktatási politikát is a magyarság érdekei szerint és a zsidóliberális világszövetség érde­kei ellenére vezetni! Ehhez önállóság, erély, érdekben való függetlenség, tántoríthatatlan ke­resztény meggyőződés és a keresztény magyar faj őszinte szeretete volna szükséges. Ám, ki ta­lál mind e tulajdonságokkal fölruházott liberális politikust Magyarországon ? Nos, ne is keressen senki. Hanem keressen, aki keresztény és magyar szülő, mindenki ke­resztény iskolát a gyermekeinek, hitvallásos ta­nítás és nevelési neve és vagyona örököseinek. Védelmezze, támogassa mindenki a saját val­lása iskoláit, akár katholikus, akár protestáns az az iskola. Mert csak az lehet magyar, aki ke­resztény és csak az becsületes ember és önzet­len hazafi, aki hisz az istenben és engedelmes­kedik törvényeinek. Maga a keresztény társada­lom hivatott és köteles a haza jövője érdekében fölvenni a harcot a zsidóliberalizmus felekezet­ien iskolái ellen. Az egyetemi ifjúság egy része megkezdte a harcot Pázmány főiskolájának tel­jes dekrisztianizálása ellen. Adja Isten, hogy harca kitartó legyen és minél több követőre te­gyen szert. Ebben a reményben mondjuk el mi is a Veni Sancte-t. A. Przemysl. •— Az Alkotmány eredeti tárcája. — Ha álom is lett volna, bolondságnak tetszett volna, hogy a sors valaha ide is fog vetni. És ime, a haza iránti fegyveres kötelességemnek itt kell eleget tennem, huszonnyolc napig viselve a császár mandurját, hatalmas mozsarakból, ágyuk­ból és haubicsokból lövöldözve a deszkapalánk­kal markírozott ellenségre. Tehát Przemyslben vagyok. Legyen szabad néhány pillanatra ide vezetnem a civil olvasót. Az első benyomások hatása alatt kok ugyan még és igy a valót talán még csak megközelí­tem, azonban erős a gyanúm, hogy amit láttam, azt jól láttam. És amit láttam, az egy állandóan kavargó ve­­gyüléke a katonaságnak és zsidóknak. A szó szoros értelmében majd minden tizedik lépésnél néhány siető katonával, avagy két-három alku­dozó, kaftános, pájeszes zsidóval találkozik az ember. Ezeket az izraelitákat látni kell. A bennünket boldogító budapesti zsidók ezekhez képest való­ságos elitcsapatnak tetszhetnek, pedig . . . Lát­tam itt olyan alakokat, hogy úgy vélem, azok­nak csizmája, ruhája sohasem látott kefét, sza­kálla, haja soha fésűt. A kimondhatatlan színű kastán alul rongyfoszlányok lógtak alá, gomb vagy kapocs a mellényen, kabáton valóságos imaginer fogalom náluk. A belváros utcáin még tűrhető kinézésű ala­kok kószálnak szüntelen, azonban a külső telkek kazársága, az egyszerűen már utálatos, Düle­­dező viskókban laknak, melyeknek a belsejébe belépni sem mertem, nem mintha attól tartot­tam volna, hogy rám szakad a kificamított al-A Ház első ülései. A büdzsét-tervezet az egyes minisztériumokban már elkészült és így nemsokára foglalkozhatik már a minisztertanács a jövő évi költségvetéssel. Mire a Ház összeül, a pénzügy mi­alatt egyházi énekeket — a nemzeti hymnusz dallamára. Az asszonyok és lányok csinosak, természetes már francia minta szerint öltöznek, nemzeti öltö­zetet csak a paraszt ölt magára vasár- és ünnepnapokon. Feltűnt nekem azonban, hogy csinos, sugár termetükhöz képest — hiszen min­dig példa gyanánt lebegnek előttem a mi lá­nyaink — kicsit nagyok és nem formásak a lá­baik, úgy, hogy az illúziók, miket távolabbról keltenek, részben bizony szétfoszlanak, ha az ember közelükbe ér. Igen meglepett, hogy a lányok — még­pedig az intelligens középosztály lányai — délelőtt, leginkább vasárnap istentisztelet után garde-des­­dames nélkül sietnek a San folyóba nyílt für­dőbe fürödni és visítva lubickolnak a vízben, vagy pedig hangosan nevetve futkosnak festői fürdői kosztümben a deszkahidakon. Ezek a fürdők közösek, nincs külön női és férfi osztály. Kedves sétány vezet a folyó partján, onnan azután bárki gyönyörködhet a jókedvű nimfák játékában. Ez volt az egyedüli élet, vidámabb jelenet, mit a városban tapasztaltam. Mulatóhely, olyan nyári mulatóféle nincs. Egy rosszul szervezett cirkusz az egyedüli szórakozó­helye jelenleg Przemyslnek. Zenét csak a szállodák udvarán hallottam, az is csupán a katonaságnak kedveskedett. A ka­tonai zenekarok rukkolnak ki vasárnaponkint e helyekre. Ének, kintorna itt úgy látszik idegen. Csupán egy hárfás leány libeget el mellettem a minap az utcán. A cigányzenét, a magyar nótát — bár hihe­tetlenül hangzik is — csak hírből ismerik. Ami­kor egy alkalommal néhány «jó kis magyar nó­tát» énekeltem, ezt mondták, milyen sajátságos, Budapest, augusztus 31.

Next