Alkotmány, 1902. október (7. évfolyam, 233-259. szám)

1902-10-01 / 233. szám

ALKOTMÁNY. 233. szám 2 Szerda, 1902. október­­i iparvámokat követelt, melyek a külföld­del szemben prohibitiv, Magyarországgal szemben monopolisztikus előnyöket bizto­sítsanak az osztrák nagyiparnak. A kelet­kező nagyipart tönkre tenni s a magyar fogyasztóközönséget kizsákmányolni, a nyersanyagoknak vámmentességét, vagy alacsony behozatali vámokat biztosí­tani, a magyar állati terményeknek kivitelét megnehezíteni, a magyar pia­cot az osztrák cukornak, sörnek, petró­leumnak nyitva tartani s a mezőgazda­sági termények vámját annyira mér­sékelni, hogy a külföldi versenynyel szabá­lyozhassák a bécsiek piaci árainkat. Ez volt az osztrák politikának érthető törek­vése. Nem állíthatjuk, hogy a Széll-kor­mány ez ellen nem védekezett körömsza­kadtáig, a nyersanyagok, az állategészség­ügy, a gabonavámok, a gépek, a textil­ipar, a borklauzula és sok egyéb tétel felett évekig vitatkoztak, engedményeket és kompenzációkat tettek egymásnak, s a vége mégis az lett, hogy a magyar kor­mány sehogy sem volt hajlandó hozzá­járulni a legfontosabb osztrák követelések­hez. Már-már válságossá lett a helyzet, s ekkor mi történt? Minisztereink Bécsbe hivattak, királyi parancsra folytatták az alkudozásokat, s mikor még így sem bír­tak megállapodni, a király maga elébe hivatta Koerbert és Szélit, ezek szakminisz­tereit és Goluchowskit, meghallgatta az audienciákon panaszaikat, s utasításul adta, hogy a kiegyezésnek meg kell lenni. Hát meglesz, holnap, vagy holnapután Koerberék nagy megelégedésére. A gerinc nélküli magyar miniszterelnök pedig haza­jön egy minden előzőnél rosszabb ki­egyezéssel, de melyről híresztelni fogják, hogy ennél jobbat Magyarország sohasem látott, mert az agrárvámok felemelése benne foglaltatik. Ezt tudniillik nemcsak val, aztán elmondjuk a sorunkat. A gyerekek rongyosak, nekem nincs egy rendes kendőm, nem tudok kenyeret se adni ennek a sok siró jószágnak, kend pedig dolgozik úgy, ahogy a becsületes ember csak tud. Hűséges, megbecsüli az uraság jószágát — hátha megtudnák a húsz pengőt? István megcsóválta a fejét, mint aki nem hisz már semmiben. Ahogy eljött a reggel, az asszony felvette a piros kendőjét, ami még menyecske borától ma­radt a lábába, István kitente a bajuszát meg a csizmáját s elmentek a fontos útra. Olyan deli pár ember volt, hogy mindenki megfordult utánok, István elkezdte a beszédet; mikor a gyerekei­ről szólott, elakadt a nyelve s csak forgatta a kalapját a kezében, de nem tudott beszélni. Az asszony folytatta: — Ilatan vannak kérem, hatan, se ruhájuk, se kenyerük. Magamat nem bánnám, csak ezeket az apró jószágokat tudnám úgy ellátni, ahogy a szívem kívánja. — Hej, nagyságos uram! — vágott bele Mé­száros István — tessen levetni inkább rólam ezt a cifra ruhát, aztán pénzbe kiadni az árát, mert­­Isten látja, hogy meghalunk éhen! Mind aketten elkezdtek könnyezni. Az uraság, ősz szakállu öreg ember, belényult a zsebébe s egy bankót adott Mészáros Istvánnak. Ez a tenyerébe gyűrte s kezet csókoltak mind aketten. Egy százas bankó volt, kék hasú százas. . István megölelte az asszonyt a kert­kapuban, s irt is, nevetett is örömében, ahogy mondta: — Nem hiszem, hogy ez a ruha rajtam ennyit érne­ a magyar, hanem az osztrák mezőgazdák is mind követelték s erre Németország valósággal kényszeríti monarchiánkat, mi­dőn hat és fél márkás gabonavámjaival az orosz és amerikai behozatalt kizárja és ránk zúdítja. De bár a szabadelvű trombitások zen­geni fogják Széll Kálmán dicsőségét, a kiegyezés titkainak leleplezése el fogja árulni gyöngéjét és vereségét. Meglehet, hogy ezzel az alkuval jól bebiztosította magát a kormányhatalom birtokában, de sajnos, alig szenved kétséget, hogy a leg­nehezebb anyagi bajokkal küzködő ma­gyar nemzetnek válságos jövőt szerzett. Sz. Kovách Gyula Budapest, szeptember 30. Csernoch János beszámolója. Hogy a nép­párti képviselők a parlamenti szünetek alatt sem nyugodnak, hanem választóik előtt minden le­hetséges alkalommal megjelennek s a választás­kor tett ígéretükhöz hűen országgyűlési műkö­désükről pontosan beszámolnak, azt legújabban Csernoch János dr. néppárti képviselő példája bizonyítja. A szakolcai választókerület híres volt arról, hogy eddig mindig kormány­­párti képviselőt választott, de ezek egyetlen egy alkalommal sem szólaltak fel választóik érdeké­ben s azért nem is mertek választókerületükben mutatkozni. Csernoch János dr. parlamenti be­szédeit ismeri az egész ország s igy választó­­kerületében bátran megjelenhetett. A péterfalvi plébániához tartozó Letnice községnek Celly József plébános buzgalma folytán az ő áldozat­­készségéből s a hívek hozzájárulásával restau­rált templomát szeptember 28-án Okányik La­jos dr. és Kuna Ferenc esperesek, Boltizár Boldizsár, Jámbor J., Csárszky István lelké­szek, Zsiska Pál növendékpap segédlete mellett teljes egyházi díszben megáldotta s a gyönyörű kis templomban megelőző szent­ beszéd után az ünnepélyes szentmise áldozatot bemutatta. A délutáni isteni tisztelet után nagyszámú egybe­­gyű­lt választói előtt a néppártnak s az ő ismert működéséről az országházban híven beszá­molt. A nagy figyelemmel hallgatott be­széd után felhangzott tetszésnyilvánítások biztosították a képviselőt választóinak meg­elégedéséről s beléje helyezett bizalmukról. Utána Okányik Lajos dr. szakolcai dekán­­plebános külön is mondott választói nevében meleghangú köszönetét a szeretett képviselőnek s különösen kerülete érdekeinek hathatós párto­lására kérte fel továbbra is. A következő napon Egbell községben számolt be választói előtt le­folyt évi munkálkodásáról s a néppárt elveinek buzgó támogatására buzdította őket. A Budapesti Naplónak. Tisztelt laptársunk ma válaszol vasárnapi vezércikkünkre. Válaszol ferdítve, hamisítva, inszinuálva. Ránk idézi Horánszky szepsii beszédének az alapítványokra vonatkozó passzusát, amely így hangzik: «... ha továbbá az állam közvetlen fel­ügyelete és rendelkezése alatt levő gazda­ságok az illető tényezők belenyugvásával szintén több részletekbe felosztva vagy eladat­nak, vagy hosszabb időre haszonbérbe adat­nak, aminthogy ily kísérletekkel a kormány már nemrégiben foglalkozott is.» Tessék jól figyelni. Horánszky gazdaságokról beszél, még­pedig az állam közvetlen felügyelete és­ rendelkezése alatt álló gazdaságokról. A Budapesti Napló pedig szombati cikkében me­részen alapítványokat csinált a Horánszky-féle gazdaságokból, pedig jól tudja, hogy azok az alapítványok, amelyekre vasárnapi cikkünkben céloztunk, nevezetesen az általunk példá­nak okáért felhozott katholikus vallás- és tanulmányi alap nem áll sem a kormány közvetlen felügyelete, sem rendelkezése alatt, létezvén egy ezeket az alapítványokat ellen­őrző és nem a miniszter, hanem a legfőbb kegyúr által kinevezett ellenőrző országos bi­zottság. Horánszky tehát nem célozhatott ezekre ezt csak a Budapesti Napló imputálta neki me­rész napkeleti fantáziájával. Éppen ezért nem egészen öntudatlan «tévedése» a Budapesti Naplónak az, mintha az Alkotmány az állam felügyelete alatt álló összes alapokat katholikusok­­nak mondta volna. A Budapesti Napló nyilván nem tud magyarul olvasni. Végül «ünnepélyes kérdést» intéz hozzánk­­. laptársunk: akarjuk-e tudni, hogy a szekularizációt ki állította fel elő­ször az aktuális magyar politika követelésének? Ha meg akarjuk ezt tudni, 8, a Budapesti Napló «szívesen» megmondja. Ünnepélyes válaszunk ez. Nem akarjuk tudni, mert úgy is tudjuk, de még többet is tudunk és ezt szívesen megmond­juk a Budapesti Napló külön kiváncsiskodása nélkül is. A szekularizáció ma nem szerepel a komoly magyar politika aktualitásai között. A Szterényi-ügyről ír ma a Pesti Napló és kon­statálja, hogy a fegyelmi bíróság ítélete elégtételt adott Szterényinek hivatalos fölebbvalóival szemben. Aztán így folytatja a P. N.: A nyilvánosság ennyivel be nem érheti. A fel­mentő határozat tényének rideg hivatalos közlése az ügyet éppenséggel nem intézheti el. Egy magas­­rangú hivatalnokot, aki évek óta lelkes munkása a közügyeknek­, a nyilvánosság előtt a leg­súlyosabb és legrészletesebb vádakkal illettek. A megvádolt miniszteri tanácsos a nyilvánosság előtt nem védte magát, hanem az egyedül illetékes fórum, a fegyelmi választmány elé terelte az ügyet, kérvén, hogy a legszélesebb mederben vezettessék a vizsgálat. A miniszter ezt el is rendelte s most egyszerűen közli a nyilvánossággal, hogy a fe­gyelmi választmány fölmentette a miniszteri taná­csost. Miért nem teteti közzé a miniszter a ha­­tározat megokolását ? A nyilvánosság jogosan követeli, hogy ebben az ügyben tisztán lásson, hogy árnya se támadhasson annak a gyanúnak, mintha a fegyelmi vizsgálat során eltussolások történtek volna bármely irányban. Egészen más, az ügyészség figyelmét is fölkeltő tónusban ír a Györffy Gyula lapja eképpen: Az, hogy a miniszteri fegyelmi bizottság így ítélt, nem lepett meg bennünket, mert maga a tanács Szterényi miniszteri tanácsos kartársaiból volt összeállítva, nem pedig egy választott fegyelmi bizottságból, mely a kartársi elfogultság feltéte­lezését kizárta volna. Ezzel kapcsolatban ugyancsak a Pesti Napló így vélekedik: íme elfogultság vádja éri az egész fegyelmi tanácsot s ez egyedül a kommüniké bűne, amely ajtót hagy ilyen fontos és kényes ügyben a gyana­­kodásnak. Már azért is föltétlenül megkövetelheti a nyilvánosság, hogy az ügyben tisztán láthasson, mert az ügynek bizonyára meglesz a folytatása a parlamentben is, ahol fel fogják vetni Györffy Gyula összeférhetetlenségének a kérdését. Az Engel-féle fonógépek szellőztetése során ugyanis éppen a «Magyarság» megírta, hogy az ügyet dr. Györffy Gyula országgyűlési képviselő kép­viselte mint ügyvéd a minisztériumban. Ez az ügy­védi képviselet beleütközik az összeférhetetlenségi törvény 13. §-ának 1. pontjába s ezt a parlament­ben szóvá fogják tenni. Itt egy kalap alatt megemlékezünk a P. N. azon hírről is, mely szerint a nyugalomba vonult Mándy Lajos helyébe Neugebauer Viktor államvasuti igaz­gató fog kineveztetni kereskedelmi miniszteri osztály­­tanácsossá. Az újvidéki szerb népgyűlés. A napokban Újvi­déken tartott szerb népgyűlésre vonatkozólag írják nekünk, hogy a népgyűlés nem volt olyan fényes lefolyású, mint amiként azt a legtöbb lap leírta. Csak most tudódott ki, hogy nemcsak a horvátok és szerbek, hanem a szerbek is veszekednek maguk közt. A magyar- és horvátországi szerbek is — ha­sonlóan szerbiai testvéreikhez — két pártra, liberális és radikális pártra vannak oszolva. Ez a két párt­ folyton civakodik egymással. Amit a liberálisok tesz­,­nek, az nem tetszik a radikálisoknak és viszont. A Karlócára tervezett népgyűlést, melyet később Újvidékre helyeztek át, a radikális párt rendezte.­ Minthogy azonban a zágrábi szerbeken elkövetett"

Next