Alkotmány, 1904. május (9. évfolyam, 105-130. szám)
1904-05-01 / 105. szám
^sasápi nap, IX évfolyam. 105 szám. Budapest, 1904. május 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ........kor.28.Félévre .......... « • 14._ Kegyedévrs............. « 7.— Egy tolnapri .. .. - re 2.40 Egyes szám S ül., vidéken 10 ülL Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—68. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL: VHI., Szentkirályi utca 28a. HIRDETÉSEK, felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzteinsdorfos Strasse 7. Kéziratokat nem adtunk vissza. Haza jön a király. Budapest, április 30. (b.) Régen láttuk, isten hozta, Isten éltesse a mi jó öreg királyunkat, akit az egész művelt világ «a bölcs király», «a jó király» jelzőivel tisztel, akiben mi a legalkotmányosabb királynak hódolunk. Eljön most ismét magyar fővárosába, magyarjai közé és hétfői felvonulása a budai királyi váriakba diadalmenetnek készül, úgy is kell úgy is illik, hogy örömet szerezzünk a királynak s hogy a király is örömet hozzon közénk. Ne érzelegjünk. Nézzük és mérlegeljük a dolgokat úgy, amint vannak. Ne essünk a hiperloyalitás hibájába, amelyet önérzetes, férfias, komolyan gondolkodó királyok — és I. Ferenc József az — nem szeretnek és óvakodjunk a vad kuruckodástól, a nemzetközi republikánusságtól, mert azt a jó királyok — és I. Ferenc József az — meg nem érdemlik. A mi lojalitásunk, a mi királyhűségünk, a mi dinasztikus érzelmünk a keresztény magyar királyság kilencszáz éves talajában gyökerezik erősen, kiirthatatlanul. Nem önérdek, nem pártérdek, hanem a nagy cél egyik lényeges része. Az egyik cél: ezen ország keresztény jellegének revindikációja. A másik cél: ezen ország magyar jellegének fentartása, ápolása és fejlesztése a krisztusi szeretet örök igazságainak pálmaágával. A harmadik cél: támogatni ezen keresztény Magyarországban a királyság intézményét. Mi e téren élesen különbözünk a magukat szabadelvűeknek nevezőktől, akik — ezt a kemény igazságot nem lehet elégszer ismételni — amióta kormányon vannak minálunk, szolgai megalázkodással, alattomos hiperfogantással pretoriánusok, janicsárok módjára ünnepük, tömjénezik a király személyét, de politikájukkal hol nyíltan, hol leplezetten, de mindig következetesen aláássák a királyság intézményét s annak tekintélyét, elhomályosítják szent István koronájának nimbuszát. Ez a szabadelvű rendszer minden ténykedését, amely többé-kevésbbé jogos visszatetszést szült a nemzetnél, a király palástjába kapaszkodva végezte és végzi s a maga érdeméül tudja be a király minden alkotmányos és nemzeti cselekedetét. Ez utóbbira vonatkozólag utalunk a Rákóczi hamvainak hazaszállításáról szóló királyi kéziratra. Előbbi állításunkat igazolják az áldatlan emlékezetű egyházpolitikai harcok. Ez a szabadelvű rendszer, mint mindent ebben az országban, monopóliummá tette a maga részére a királyhűséget is, kizárt abból mindenkit, gúny tárgyává tett mindenkit, aki nem szabadelvű létére megmutatni merte, hogy ő neki is királya a király. Emlékezzünk csak vissza a «perronpárt»-ra, a nyeb elnevezést gúnyból a szabadelvű párt és annak zsidó sajtója adta arra a 67-es ellenzéki pártra, amely válságos időkben helyesnek találta nyilvánosan is tüntetni azzal, hogy tántoríthatlanul ragaszkodik a király személyéhez, a királyság intézményéhez. Ez a szabadelvű hagyva, a gyárból kijött, egy szocialista ügyvédnél körmölgetett az irodában havi 15 forint díjért. A gyári munka, melyben egykor dolgozott, nehéz volt neki: megunta. Megélte így is. Megtudta babonázni az embereket, akik bódultan követték s vakon hittek neki. A mostani hivatala volt tulajdonképpen a cím a kenyérkeresethez. A hódítás azonban sokkal jövedelmezőbb volt. Ez a «mellékkereset» felért a principális úr keresetével. Tószegi István, a paraszt, nem értett meg eddig a magyarázatból semmit. Sokáig nézte az idegent, aki mint az emberiség új megváltója jött az ő kis szerény falujokba: saruval a lábán, daróc ruhában és mezítelen fővel . . . Tévedett Tószegi István. A vigéc elegáns gavallér volt, finom ruhában és vastag szivarral a szájában. A parasztot «tegezte». Ebből Tószegi István azt következtette, hogy a ruha nem választja el a jövő embereit egymástól a szeretetben .. . — Hát te megtagadod az Istent ? — kérdezte Tószegi István. — Meg, testvér — szólt a vigéc. — Akkor nem vagy testvér, akkor vagy bitang vagy, vagy állat. — Nem vagyok egyik sem. Én testvér,ember vagyok, miként te. — És a vallásod? — A vallásom a tudomány. — Egyéb nem? — Nem. — De hiszen minden becsületes embernek van vallása. — Nem a becsületesnek, testvér, hanem a butának. Ahol ész van, ott megszűnt az isteni és vallási fogalom; ahol a nyomor tanyáz, ott rendszer nevelte nagygyá ebben az országban azt a szocialisztikus áramlatot, amely országbontó sztrájkokra, fosztogatásokra, antidinasztikus, antimagyar és antikeresztény tüntetésekre, amely vérengzésekre vezetett. Ez a rendszer teremtette azt a bolond állapotot, hogy a tavalyi nagy obstrukciónak idei következményei közt első helyen áll az a miniszterelnöktől az utolsó zsidó újságig, a legnyomorultabb kunyhótól egészen fel "a trón zsámolyáig hirdetett állítás, hogy a szabadelvű Kossuth-párt, a szocialista bacillusokkal tökéletesen infidítált, politikai érettségében, komolyságában és megbízhatóságában tökéletesen kompromittált Kossuth-párt királypártibb, dinasztikusabb, mint a néppárt, amelynek alapja és politikájában is vezérfonala a pragmatika szankció, a kiegyezés, a magyar és a keresztény jelleg. Magyarországon a királyság sem áll, nem is állhat más alapon. Vagy képzelhető-e, hogy a Habsburgdinasztia egy szép napon kezdeményezné vagy elfogadná a pragmatika szankció nullifikálását ? Képzelhető-e, hogy a dinasztia negálná Szent István koronájának magyar jellegét? Képzelhető-e, hogy a katholikus vallásosságáról híres dinasztia tűrné, jó szemmel nézné Magyarország, a magyar nemzet, a magyar állam keresztény jellegének elnyomását? Nem. Ami kivált ez utóbbi téren elszomorító történt Magyarországon, az a korona ellenére az elvadult szabadelvűség műve. Ami pedig a kiegyezés és ennek keretében a mameg megtagadja a valóság. A nyomornak nem kell szenteltviztartó. Hát még sem érted? — Lehet-e az ilyen istentelenséget megérteni ? . .. A vigéc nem jött zavarba. Engedett magának mindent mondani. Szokva volt hozzá: elvégre az üzlet a fő! És miért ne történhetne meg az, hogy ide is meghívják szónoknak, jó tiszteletdíjért.. . Tovább példázott tehát. — Értsd meg, testvér. A nyomor, az a nagy társadalmi nyomor az, amely igazat ad nekem abban, hogy nem létezhet isten. Mert lásd, ha létezne, akkor az a kimondhatatlan szenvedés, amely az emberekre nehezedik, megszűnne egy imádság után. De nem szűnik meg. A társadalmi baj mindig nagyobb sebet rág az emberek testén. A földmívest, az ipari munkást rabszolgájává kényszeríti a tőke. Igen, testvér: a tőkéé az Isten, a nyomoré az ember. Te nem tudod. Itt, nálatok a falun még nem érzitek a kínszenvedést, a sorvasztó nyomort. De belefuttok ti is lassan. Te nem láttad, de én... én láttam, éreztem ... A vigécnek szép szónoki képessége, behízelgő orgánuma volt. Lelkesíteni és megrnkatni egyformán tudta az embereket. Tószeginek is a szívéhez szólt; az érzelmeit foglalta le a maga számára. Beszélt aztán tovább. — Én láttam. A nagyvárosokban ott mindent látni, mert ott egymás mellé sorakozik mindaz, ami az embereket összekapcsolja, ami őket szétválasztja , ami az egyiket fölemeli, ami a másikat elsülyeszti. A kalapácsok zakatoló dübörgése már nem a békés haladó iparnak zúgása többé, hanem suhogása egymás ellen rántott kardoknak Harminc éve, hogy élek közöttük és ez alatt A hóditó. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — — Az anyag és az erő együvé tartozók. Erő nincs anyag nélkül, anyag nincs erő nélkül ... Hát érted-e most? — Egy szót sem értek. — Nem ? Látszik testvér, hogy a sötétség birodalmában nevelődtél fel: tanulatlan paraszt vagy, akinek csak a falubeli papja tud felfogható meséket mondani. Hát pedig a dolog nagyon egyszerű. Anyag nincsen erő nélkül, mert minden anyag él, tehát van ereje és minden erő anyagból származik. Anyag és erő nélkül nincsen semmi. Tehát szellem nem létezik, lélek nincs , erge, nincs Isten sem. Ezzel a párbeszéddel kezdődött a falusi állomás vendéglőjében a társalgás. A vándor vigéc, aki az anyag-erőt magyarázta, átutazóban volt. Népgyűlésre ment egy kisebb gyárvárosba szónoknak. Ilyenkor rendesen az I. vagy a II. osztályon utazott, de mindenütt, ahol csak ideje engedte, a III. osztályú várótermekben töltötte el a várakozási idejét. Ezekben a harmadosztályú várótermekben mindig szegény emberek vannak, akik között könnyű a hódítás. Ezek a meghódítottak azután viszik a «magot» — amit maguk sem tudnak megérteni, hogy micsoda — a szélrózsa minden irányába, hogy otthon aztán elvessék a maguk kicsi falujokban, hol szintén terhes az élet. . . Az elnyomatásban mindenki szabadságra törekvő, az éhes mindenütt kenyér után vagy; aki ezeknek megváltást ígér, az célt ér, csak sima nyelve legyen mint a csörgőkígyónak. A szónok vigét, aki a becsületes munkát ott