Alkotmány, 1904. június (9. évfolyam, 131-155. szám)

1904-06-11 / 140. szám

ALKOTMÁNY 140. szám. A borvám kérdés© és a néppárt. A képviselőház mai ülésének fő érdekessége volt az olasz borvám kérdése, melyhez többen szóltak hozzá, de leg­tevékenyebb részt vett a vitában a néppárt. Négyen is szólaltak fel a párt részéről, hogy megvédelmez­zék a magyar bortermelők érdekeit az olasz behoza­tallal szemben. Elsőnek érdemlegesen Szederkényi Nándor szólott a kérdéshez, aki a kormány maga­tartásában közönséges bujkálást lát, amennyiben mindig csak azt ígéri, hogy megvédi az ország érde­keit, de semmi pozitív, semmi konkrét intézkedést nem tesz, álláspontot nem foglal el. Azt a gyanúját is kifejezi, hogy a kormány ezt a kérdést nem mint gazdasági, hanem mint politikai kérdést kezeli s hogy Olaszországot el ne hidegítse a hármasszövet­ség eszméjétől, kész alárendelni eme fontos gazda­sági érdekünket a politikai érdeknek. Hieronymi Ká­roly semmitmondó felelete után Darányi Ferenc szólott a kérdéshez s mindenben hozzájárult Szeder­kényi fejtegetéseihez, megtoldva azzal, hogy a bor­kérdésben való sérelmeket nemcsak a hármasszövet­ségben, hanem a militarizmusban is kell keresnünk. Udvary Ferenc oly magas vámot kér az idegen bo­rokra kivetni, hogy a konkurrencia a hazai borokkal teljesen ki legyen zárva. Kaas Ivor báró Hieronymi miniszternek azt a hivalkodását szállította le kellő értékére, hogy a kormány hozta be ideiglenesen 3 forint 20 krajcár helyett a 20 aranyforintos borvá­mot. Ez csak üres szemfényvesztés, mert ennek az intézkedésnek életbeléptéig esztendőkre elegendő bormennyiséget engedett szállíttatni az ország terü­letére a régi vámdíj mellett. A vámháborútól nem fél, mert ha kitörne, csak Olaszország vesztene vele. A nagyhatású felszólalást betetőzte Rakovszky István beszéde, ki különösen a kormánypárti agrá­riusoknak vetette szemére, hogy mig odakint nép­­gyűléseken, ankéteken lármáznak, memorandumoz­­nak, most üresek a padjaik s egy szavuk sincs a szóban forgó kérdéshez. Erősen és méltán kelt ki Goluc­owszki külügyi politikája ellen, kinek gyá­moltalansága fő oka annak, hogy a magyar kormány keze meg van bénítva ebben a kérdésben kifejtendő akciójában. A vitát holnap folytatják s az eddigi fel­szólalások után remélhető, hogy ha nem is fogadják el az ellenzék határozati javaslatát, a hatvan koro­nás vámtételt, mégis engedni lesz kénytelen a kor­mány merev álláspontjából. Frivol játék a vasárnapi munkaszünettel. A félhivatalos M. T. I. «a t. szerkesztőségek figyelmébe» ajánlja, hogy «a kereskedelmi mi­niszter a Budapesti Újságírók Egyesülete és az Otthon­írók és Hírlapírók Köre elnökségének együttes kérelmére junius 12-dikére a szegedi Tisza-szobor leleplezése, a jászberényi beszá­moló és a Csáktornyai Zrínyi-emlékünnep miatt a vasárnapi munkaszünetet felfüggesztette s igy a hírlapok nyomtatásával járó összes munkála­tok a folyó hó 12-ére eső vasárnapon Budapes­ten, Szegeden, Jászberényben és Csáktornyán az egész nap folyamán akadálytalanul vé­gezhetők, amit tisztelettel hoz tudomására a­­ szerkesztőségeknek a Budapesti Új­ságírók Egyesületének elnöksége.» Köszönjük ezt a gyengéd figyelmeztetést, de nem ké­rünk belőle, nem élünk az engedélylyel. Mi nekünk keresztény katholikus lapnak magasabb fogalmaink vannak a vasárnapi munkaszünetről, úgyis mint isteni parancsról, úgy is mint világi törvényről, semmint holmi csip-csup esemé­­nyecskék miatt azt felfüggeszthetőnek, megszeg­hetnek tartanák. Mi átlátunk a szitán ebben az esetben is. A Csáktornyai Zrínyi-ünnep bármily magasztos legyen is a nemzeti kegyelet szem­pontjából és a jászberényi beszámoló bármily pikáns is politikai szempontból: egyik sem oly nagyszabású, oly világrendítően rendkívüli ese­mény, hogy miattuk hatóságilag rúgni keljen egyet a törvényen. Ez a két esemény csak frivol staffage-ul szolgál a szegedi Tisza-szobor lelep­lezéséhez. Állítjuk, hogy ha ez az utóbbi telje­sen felesleges szoborleleplezés nem tűzetik ki június 12-re. Hieronymi urnak esze ágába sem jut a Csáktornyai és a jászberényi események kedvéért felfüggeszteni a vasárnapi munkaszünetet. Ha­nem annyi frivolitás van benne, azaz a Tisza­­kormány álszenteskedő kormányzati szellemé­ben, hogy ezzel a két ünneppel fedezi a szegedi cécót, a törvényszegés valódi okát. És ezzel együtt a legélesebben el kell, hogy ítéljük az Otthon és a Budapesti Újságírók Egyesületének eljárását, amelyeknek elnökei odaadták magukat arra, hogy a Tisza-család és a Tisza-klikk ked­véért frivol módon kijátszassék egy törvény. Ha ez a két egyesület az egész magyar sajtót kép­viselné, valóban szomorúan kellene konstatál­nunk, hogy a magyar sajtó szolgalelkűség és frivolság tekintetében versenyen kívül áll, megint hegyibe rontott a kapitánynak, mondja meg, mi lesz már most, mert ha az ő orgonája pünkösdig nem szól Jaffában . . . — Legyen nyugodt — vigasztalta a kapitány emberfölötti önuralommal — most jelezték, hogy az Alexandriából érkező «Kleopatra» szintén segítségünkre jó. Annak 2700 lóereje van, az bizonyára kiszabadít. És a Kleopatra megérkezett, de mélyjárata miatt sokkal távolabb állott meg tőlünk, mint a Montenegro. Újból bogozni kezdték az elszakadt köteleket, a Kleopatra pedig éppen vassodronyt bocsátott rendelkezésére az Urániának. Az ár elérte a legmagasabb állást s most már hatezer lóerő próbált egyszerre indítani. A sod­ronyt a hajó hosszában elhelyezett kettős üllő forma hatalmas öntöttvas kapcsolókra tekerték. Az időközben Brindisiből révgőzösökön érkezett hatósági képviselők mezőn nézték a pontot, moz­dul-e, vagy sem. Mert ha igen, akkor a hajó enged. S a gépek dolgozni kezdtek, az Uránia a má­sik felére fordult, már azt hittük fölszabadulunk, mikor hirtelen mozsárszerü durranás hallatszott: az öntöttvas üllők egyike három darabra szakadt s a Kleopatra vontatta acélsodrony leszakasz­­totta hajónk farának jobbik szárnyát. Éles fütty s a gépek abbahagyták a munkát. A három kapitány összegyűlt tanácskozásra. A tanácskozásnak vége pedig az volt — kirakni az Urániáról mindent. A Montenegro fölszedte horgonyait, a Kleo­patra úgyszintén, a hajók zászlóikkal üdvözölték egymást s míg az első Brindisi felé, addig a második Triesztbe vette útját. Nehéz szívvel néztünk utánuk, mint a rab madár egy szebb hazába távozó társai után. Az orgonacsináló megint nekirúgtatott a ka­pitánynak. Megint firtatni kezdte, mi lesz az ő orgonájával. — A tengerbe dobjuk — volt az elkedvetle­nedett ember felelete. Pedig dehogy dobatta. A szállító bárkák egész raja érkezett révgőzösöktől vonatra, azok voltak hivatva az Uránia összes rakományát átvenni, mig a szálfákat egyszerűen a tengerbe dobták s ott tutajokat rögtönöztek belőlük. Este nyolc órakor nyüzsögni kezdett a hajó teteje, ahány ember a vidékről jelentkezett, va­lamennyit megfogadták s az est beálltával villa­nyos lámpák derűs fénye mellett négy daru dü­­börgött, röhögött, cserregett, berregett . . . Az volt az utasok altató dala, így tartott az másnap estig s mégis csak a hajó zátonyra futott részét ürítették ki. Öt-hat bárka szinültig tele áruval simult a hajó dereká­hoz s ki tudja hányat vontattak már be a parti gőzösök az éj folyamán Brindisibe. Estefelé megjelent az «Amphitrite» a vizvo­­nalig megrakva, hogy annál nagyobb erőt fejt­hessen ki. Hatalmas kereskedelmi gőzös s ebben volt már minden reményünk. Az elszakadt köteleket újból összekötötték s kezdetét vette az előbbi nap komédiája. Azaz hogy nem. Az «Uránia» recsegett, inogni kezdett s a má­sik percben a legénység és utasok hatalmas hur­rában törtek ki. Az Amphitrite utasai viszhangoz­­tak, a halászbárkák evezősei kalapjukat lenget­ték , s hajónk lassú méltósággal kezdett mo­zogni a tengeren. A tisztek lerohantak a hajó fenekére. Nem törött be. Félórával később már elhaladtunk a brindisi világitó torony mellett s nemsokára horgonyt vetettünk a tágas kikötőben. Még nem volt nyolc óra s a villamos lámpák­­ kialudtak a hajón: — a halálra fáradt legény- s­ség hosszú megérdemelt pihenőre hajtotta fejét,­­ hogy új erőt gyűjtsön a másfél napos rakodásra.­­ Lepihentek az utasok is — csak az ég csillagai­­ virrasztanak, meg talán az orgonacsináló. Az osztrák kvóta-bizottság. Az osztrák kvóta-bizottság ma délelőtt ülést tartott Chlu­­metzky báró elnöklésével. Dipauli báró kivételé­vel a bizottság összes tag­jai ott voltak. Az ülés tárgya a magyar kvóta-bizottság nunciumának átvétele volt, amely szerint a kvóta 1909-ig 65*6 , 34*4 arányában állapíttassák meg. Schwe­­gel báró előadó azt ajánlotta, hogy a bizottság tartsa fönn múlt évi határozatát, amely teljesen megegyezik a magyar kvóta-bizottság hatá­rozatával. A bizottság 7 silóval 6 ellenében fo­gadta el az előadó javaslatát A kvóta­bizottság ülése előtt a bizottságnak a képviselőházhoz tartozó tagjai közül többen értekezletet tartottak. A tanácskozáson az ösz­­szes pártok képviselői kijelentették, hogy a kvóta a jelen körülmények között csak igen rövid időre állapítható meg s mindente­ el kell követni, hogy a kvóta mostani aránya­ Ausztriára nézve kedvezőbben állapittassék meg. Az előértekezle­­ten Kaiser német néppárti 50 : 50, Porse dr. 42 : 58 kvótaarányt kívánt, Forst dr. pedig azon az állásponton volt, hogy a fogyasztási adók arányában kell a kvótát felosztani. A német kereskedelmi szerződés. Az osz­trák-magyar kiküldötteknek Berlinből való eluta­zását mindenképpen szépíteni akarják. Illetve úgy magyarázzák e dolgot, mint magától értető­dőt. Amennyiben ezúttal csak mindkét fél a maga álláspontjának kifejtésére szorítkozott. És­pedig legelső­sorban az állategészségügyi egyez­mény képezte a tárgyalás anyagát Mivel pedig a két álláspont között nyilvánvaló a differencia, ezért előbb azoknak mérlegelésére időt kell en­gedni. Azután még azon források is, melyek igen természetesnek találják a kiküldöttek elutazását s amelyek szintén nem ringatták magukat abban a reményben, hogy a megegyezés könnyű lesz, már most azt kénytelenek bevallani, hogy rend­kívüli nehézségek állanak fenn a szerződés megkötését illetőleg. Ez azt hiszszük elég világos beszéd. Pártértekezletek. A Kossuth-párt ma este 6 óra­kor a párt erzsébet-körúti helyiségében Komjáthy Béla elnöklésével értekezletet tartott, melyen hivata­los híradás szerint az indemnitás meghosszabbításá­val foglalkozva, kimondották, hogy az indemnitás megszavazását bizalmi kérdésnek tekintik s azért a javaslatot nem szavazzák meg, felkérvén a pártel­nökség valamelyik tagját, hogy a párt álláspontját a képviselőh­ázban fejtse ki. A horvát regnikoláris bi­zottságba újból Barta Ödönt jelölték. Ráth Endre felhívta a párt figyelmét a kecskeméti és kézdivá­­sárhelyi függetlenségi pártkörök átirataira s azt in­dítványozta, hogy ezeket az átiratokat a legköze­lebbi értekezlet napirendjére tűzzék ki. A párt az indítványhoz hozzájárult, amivel az értekezlet vé­get ért. Mint beavatott helyről értesülünk, a pártértekezlet lefolyása nem volt olyan sima, mint azt a hivatalos értesítés feltünteti. Barabás Béla, Szátkay László, Gáll Sándor, Horváth Gyula a legélesebb kifejezé­sekkel támadták a pártnak s első­sorban a pártve­zetőségnek hosszabb idő óta tanúsított politikai ma­gatartását. Rátkay László hivatkozott arra, hogy a párt immár teljesen el fogja veszteni lába alól a talajt az országban, Barabás Béla pedig egyszerűen kijelentette, hogy inkább mondjanak le mindannyian mandátumaikról, semmint hogy ily képtelen politi­kát űzzenek. A párttagok között a leszerelés óta egyre kiélesedik a pártvezetőséggel szemben való ellentét. A szabadelvű párt Podmaniczky Frigyes báró elnöklete mellett ma szintén értekezletet tartott, melyen Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter vázolta több interpellációra adandó válaszát. Ezek az interpellációk a következők: Wilczek Frigyes a keleti tengeri hajózási társaság ügyében, udvary Ferenc néhány községnek átadójáról, Várady Károly a szabad orvosválasztásra és Bartha Ferenc a vasár­napi munkaszünetre vonatkozó rendeletek­ módosí­tása ügyében. Ezután Münnich Aurél a horvát reg­nikoláris bizottságban és Trauschenfels Emil a 9. bírálóbizottságban megüresedett helyre jelöltettek. " Szombat, 1904. junius 11."

Next