Magyar Közigazgatás, 1995 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
A MAGYAR KÖZIGAZGATÁS a felvilágosodás eszméinek növekvő térhódítása, a liberalizmusnak az egyéni szabadságra és a társadalmi berendezkedésre vonatkozó elképzelése következtében általános tendenciaként figyelhető meg az államhatalom joghoz kötése, amely a kiszámíthatóságát és korlátozását volt hivatott szolgálni. Ez a folyamat az alkotmány fogalmi átalakulásához vezetett, ami azt jelentette, hogy az alkotmányból fokozatosan eltávolították a nem normatív alkotórészeket, így az alkotmány fogalma az állam jog által meghatározott állapotára szűkült, és végül azzal a törvénnyel esett egybe, amely az állam hatalmi berendezkedését és gyakorlását szabályozta. Ez a folyamat először a XVIII. század végi északamerikai függetlenség kivívása és a francia forradalom során zajlott le, amikor a hagyományos uralmi berendezkedést erőszakosan megszüntették, és a racionális tervezés, valamint a jogi rögzítés alapján álló új uralmi renddel váltották föl. Ekkortól vált az alkotmány a leíró, állapotrögzítő fogalomból előíró, normatív fogalommá. Az alkotmányt ezidőtől kezdve általában azzal a normakomplexummal azonosítják, amelyik az államhatalom berendezkedését és gyakorlását, továbbá az állam és a társadalom közötti kapcsolatokat alapvetően szabályozza. Ez az alkotmányfogalom - jellegét tekintve - új minőséget fejez ki a korábbi hatalomkorlátozó elképzelésekhez képest: a legitim uralom természetjogi konstrukciójától pozitív jogi érvénye által különbözik, a társadalmi szerződések alakjában megfogalmazott, az uralkodói hatalom régebbi jogi kötöttséget jelentő konstrukciójától pedig azáltal, hogy az alkotmánynak hatalomkonstituáló (nem csak modifikáló), univerzális (nem csak partikuláris), és átfogó (nem csak egyes pontokra vonatkozó) karaktere van.( d) Az alkotmány jogi értelemben tehát minden olyan - akár jogalkotási, akár szokásjogi úton keletkezett - jogi norma összessége, amely az államilag szervezett társadalom jogi alaprendjét konstituálja. Az állam alkotmánya következésképpen mindazokat az alapvető jogi normákat tartalmazza,amelyek az államban az uralmi viszonyok és az értékrend alapelveinek legmagasabb normatív kinyilvánítását jelentik. A normatív értelmű alkotmányfogalom mára egyértelműen túlsúlyba került a régebbi, empirikus alkotmányfogalomhoz képest, úgy azonban, hogy azt nem tette feleslegessé. Az empirikus - helyesebben mondva faktikus - alkotmány ugyanis mindig a társadalomban fennálló tényleges, effektív politikai-hatalmi, gazdasági, kulturális, jogi, vallási, szociális és egyéb viszonyok egységeként fogható fel, amely a normatív alkotmány alapját képezi. A taktikus alkotmány tehát mindig megelőzi a normatív alkotmányt, és bár a jogszabályként létrejövő alkotmány az őt megelőző tényezők és feltételek folytatása és következménye, amelyben ezek a tényezők új minőséget kapnak, mégsem képes mindig és mindenkor teljes egészében ezeknek megfelelni, és szabályozásának tartalmával ezeket lefedni. Ennek a diszkrepanciának a kiküszöbölésére, illetve csökkentésére való törekvés szükségessé teszi a normatív alkotmány rendszeres módosulásait. e) Az alkotmány fogalmát szokás még politikaiszociológiai, illetve strukturális értelemben használni. Politikai-szociológiai értelemben az alkotmány az adott államban fennálló tényleges hatalmi viszonyok, erőcsoportok, és ezek hatásösszefüggésének rendszere, azaz a politikai erők hatalmi és döntési mechanizmusok formájában való megoszlása, függetlenül ezeknek a mechanizmusoknak a létrejöttétől és működésétől. Ez a felfogás a jogi alkotmány mögött álló, annak tartalmát meghatározó tevékeny politikai erők jelentőségét hangsúlyozza, amelyek az adott államban a kibocsátott törvények tartalmát és a létesített jogintézmények jellegét elsődlegesen meghatározzák. Ebben a megközelítésben is a jogi alkotmány alapját képező taktikus alkotmányról van szó, de a tényleges alkotmány döntő tényezőként itt csak a hatalmi viszonyokat jelenti. Bár a politikai erőknek a jogi alkotmány meghatározásában jelentős szerepük van, a modern pluralista demokráciák normatív alkotmányának tartalmára vonatkozóan léteznek olyan kötöttségek, amelyek korlátot jelentenek a politikai erők tetszőleges alakító akaratának, és a normatív alkotmány egyben keretet szab a hatalmi és a döntési viszonyok alakulásának. Éppen ezért a politikai-szociológiai alkotmányfogalom sohasem cserélhető fel a jogi-normatív fogalommal. Strukturális értelemben az alkotmány az alkotmányos elveknek a közösségi lét állami és politikai egysége számára alapvető, strukturális-funkcionális összefüggése (alkotmánystruktúra).9 O. Grimm: Verfassung II. in: Geschichtliche Grundbegriffe (szerk. О. Brunner, W. Conze, R. Koselleck), 6. kötet, KJett-Colta. Stuttgart 1990. 868. o. 6 O. Grimm: Verfassung in: Staatslexikon, Recht-Wirlschaft- Gesellschaft (szerk. Görres-Gesellschaft) 5. kötet Verlag Herder, Freiburg, Basel,Wien 1989. 633.0. 7 Takács Albert: i.m. 284.0. 8 v.ö. F. Lassallc: Über Verfassungswesen (1862), Ges. Red. u. Sch.. 2. kötet 1919 (ú j kiad. 1967) 31 -57. o. és Max Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Grundriß der verstehenden Soziologie (1911/13: 1921) 5. kiad. szerk. J. Winckelinaim (Tübingen 1976) 194. o. E. Sicittö/erfassungsrecht in: Handlexikon zur Rechtswissenschaft (szerk. A. Görlitz) Ehrenwirth Verlag München 1972. 493. o.