Magyar Közigazgatás, 1995 (45. évfolyam, 1-12. szám)

1995-01-01 / 1. szám

A MAGYAR KÖZIGAZGATÁS a felvilágosodás eszméinek növekvő térhódítása, a liberalizmusnak az egyéni szabadságra és a társadalmi berendezkedésre vonatkozó elképzelése következté­ben­­ általános tendenciaként figyelhető meg az ál­lamhatalom joghoz kötése, amely a kiszámíthatóságát és korlátozását volt hivatott szolgálni. Ez a folyamat az alkotmány fogalmi átalakulásához vezetett, ami azt jelentette, hogy az alkotmányból fokozatosan eltávo­lították a nem normatív alkotórészeket, így az alkot­mány fogalma az állam jog által meghatározott álla­potára szűkült, és végül azzal a törvénnyel esett egy­be, amely az állam hatalmi berendezkedését és gya­korlását szabályozta.­ Ez a folyamat először a XVIII. század végi észak­amerikai függetlenség kivívása és a francia forrada­lom során zajlott le, amikor a hagyományos uralmi berendezkedést erőszakosan megszüntették, és a raci­onális tervezés, valamint a jogi rögzítés alapján álló új uralmi renddel váltották föl. Ekkortól vált az al­kotmány a leíró, állapotrögzítő fogalomból előíró, nor­matív fogalommá. Az alkotmányt ezidőtől kezdve ál­talában azzal a normakomplexummal azonosítják, amelyik az államhatalom berendezkedését és gyakorlá­sát, továbbá az állam és a társadalom közötti kapcso­latokat alapvetően szabályozza. Ez az alkotmányfogalom - jellegét tekintve - új minőséget fejez ki a korábbi hatalomkorlátozó elkép­zelésekhez képest: a legitim uralom természetjogi konstrukciójától pozitív­ jogi érvénye által különbö­zik, a társadalmi szerződések alakjában megfogalma­zott, az uralkodói hatalom régebbi jogi kötöttséget jelentő konstrukciójától pedig azáltal, hogy az alkot­mánynak hatalomkonstituáló (nem csak modifikáló), univerzális (nem csak partikuláris), és átfogó (nem csak egyes pontokra vonatkozó) karaktere van.( d) Az alkotmány jogi értelemben tehát minden olyan - akár jogalkotási, akár szokásjogi úton kelet­kezett - jogi norma összessége, amely az államilag szervezett társadalom jogi alaprendjét konstituálja. Az állam alkotmánya következésképpen mindazokat az alapvető jogi normákat tartalmazza,amelyek az ál­lamban az uralmi viszonyok és az értékrend alapelve­inek legmagasabb normatív kinyilvánítását jelentik. A normatív értelmű alkotmányfogalom mára egyértel­műen túlsúlyba került a régebbi, empirikus alkot­mányfogalomhoz képest, úgy azonban, hogy azt nem tette feleslegessé. Az empirikus - helyesebben mond­va faktiku­s - alkotmány ugyanis mindig a társada­lomban fennálló tényleges, effektív politikai-hatalmi, gazdasági, kulturális, jogi, vallási, szociális és egyéb viszonyok egységeként fogható fel, amely a normatív alkotmány alapját képezi. A taktikus alkotmány tehát mindig megelőzi a normatív alkotmányt, és bár a jogszabályként létrejövő alkotmány az őt megelőző tényezők és feltételek folytatása és következménye,­­ amelyben ezek a tényezők új minőséget kapnak,­­­ mégsem képes mindig és mindenkor teljes egészében ezeknek megfelelni, és szabályozásának tartalmával ezeket lefedni. Ennek a diszkrepanciának a kiküszö­bölésére, illetve csökkentésére való törekvés szüksé­gessé teszi a normatív alkotmány rendszeres módosu­lásait. e) Az alkotmány fogalmát szokás még politikai­szociológiai, illetve strukturális értelemben használni. Politikai-szociológiai értelemben az alkotmány az adott államban fennálló tényleges hatalmi viszonyok, erőcso­­portok, és ezek hatásösszefüggésének rendszere, azaz a politikai erők hatalmi és döntési mechanizmusok for­májában való megoszlása, függetlenül ezeknek a me­chanizmusoknak a létrejöttétől és működésétől. Ez a felfogás a jogi alkotmány mögött álló, annak tartal­mát meghatározó tevékeny politikai erők jelentőségét hangsúlyozza, amelyek az adott államban a kibocsá­tott törvények tartalmát és a létesített jogintézmé­nyek jellegét elsődlegesen meghatározzák.­ Ebben a megközelítésben is a jogi alkotmány alap­ját képező taktikus alkotmányról van szó, de a tény­leges alkotmány döntő tényezőként itt csak a hatalmi viszonyokat jelenti. Bár a politikai erőknek a jogi alkotmány meghatározásában jelentős szerepük van, a modern pluralista demokráciák normatív alkotmá­nyának tartalmára vonatkozóan léteznek olyan kö­töttségek, amelyek korlátot jelentenek a politikai erők tetszőleges alakító akaratának, és a normatív alkotmány egyben keretet szab a hatalmi és a döntési viszonyok alakulásának. Éppen ezért a politikai-szo­ciológiai alkotmányfogalom sohasem cserélhető fel a jogi-normatív fogalommal. Strukturális értelemben az alkotmány az alkotmá­nyos elveknek a közösségi lét állami és politikai egy­sége számára alapvető, strukturális-funkcionális összefüggése (alkotmánystruktúra).9 O. Grimm: Verfassung II. in: Geschichtliche Grundbegriffe (szerk. О. Brunner, W. Conze, R. Koselleck), 6. kötet, KJett-Colta. Stuttgart 1990. 868. o. 6 O. Grimm: Verfassung in: Staatslexikon, Recht-Wirlschaft- Gesellschaft (szerk. Görres-Gesellschaft) 5. kötet Verlag Herder, Freiburg, Basel,Wien 1989. 633.0. 7 Takács Albert: i.m. 284.0. 8 v.ö. F. Lassallc: Über Verfassungswesen (1862), Ges. Red. u. Sch.. 2. kötet 1919 (ú j kiad. 1967) 31 -57. o. és Max Weber: Wirts­chaft und Gesellschaft. Grundriß der verstehenden Soziologie (1911/13: 1921) 5. kiad. szerk. J. Winckelinaim (Tübingen 1976) 194. o. E. Sicittö/erfassungsrecht in: Handlexikon zur Rechtswissens­chaft (szerk. A. Görlitz) Ehrenwirth Verlag München 1972. 493. o.

Next