Magyar Közigazgatás, 2003 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2003-01-01 / 1. szám

A MAGYAR KÖZIGAZGATÁS szektorális jogalkotás eredményei kaptak hangsúlyt, s viszonylag kevés szó esett a közjog világát érintő kodi­­fikációs tennivalókról. Az EU-integráció és a NATO-tagság azonban új sze­repköröket teremt a hazai közjogi intézményrendszer szervezeti számára, s ezért a csatlakozás alkotmányo­zási, a közjogi intézményrendszert érintő törvénymó­dosítási feladatok megoldását is igényli. Az elmúlt néhány hétben politikusok megnyilvánulá­sai, a közvéleményt formáló szervezetek és a média ha­tására nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unióhoz és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez történő csat­lakozásunkat megalapozó, megerősítő jogalkotás - a gazdasági, technikai típusú normák precíz harmonizá­ciója mellett - nem kerülheti meg a jogrendszer alapja­it, így az alkotmányt, a közjogi intézmények alapvető összefüggéseit. Meggyőződésünk, hogy itt az ideje új­raértelmezni a hazai és a nemzetközi jog viszonyának alkotmányi felfogását is. Ezt a felismerést tükrözi a kormány jogalkotási programja, az igazságügy-minisz­ter 2002/1999. (IK 10.) IM tájékoztatója a jogharmoni­zációs ügyek intézéséről, valamint az Igazságügyi Mi­nisztérium és a Külügyminisztérium előterjesztése a kormány számára az Európai Unióhoz való csatlako­zásnak a magyar jogrendszert érintő egyes kérdéseiről. A koppenhágai kritériumok hazai teljesítésének kedvező értékelésétől, a jogharmonizáció átfogó, avagy a szektorális politikákat illető elismerő minősí­tésétől függetlenül meg kell állapítanunk, hogy a csat­lakozások követelményeit is figyelembe vevő alkotmá­nyozás, az új alkotmány előkészítése sem várathat ma­gára. A jelen értekezésnek nem feladata a politikai konfliktusok által generált, közjogi mezbe öltöző viták elemzése, a módosításokat kezdeményező, avagy el­utasító álláspontok vizsgálata. Az alkotmány módosí­tását (célszerűnek tartanánk inkább úgy fogalmazni, hogy az alkotmányreformot) nemcsak az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás igénye - ténye indokolja. Az Alkotmánybíróság több mint egy évtizedes műkö­dése is bőséges indokot produkált az alapjogokat érin­tő szabályozás átfogó reformjára. A hazai alkotmány­­jogi és nemzetközi jogi irodalom pedig már hosszú ideje sürgeti a nemzetközi jogi normák transzformá­ciójára vonatkozó alkotmányos előírások korszerűsí­tését is. A nemzetközi jog - belső jog viszonya Az aktuális, részleges jelentőségű alkotmányrefor­mok sem feledtethetik azt a nemzetközi kötelezettsé­geinkből származó igényt, hogy az alkotmány elismer­je a nemzetközi szerződések államon belüli közvetlen alkalmazhatóságát. (A nemzetközi jogtudomány ki­emelkedő hazai képviselője, Bodnár László egyszerű­en a közjogi harmonizáció deficitjéről beszél.) A hatályos alkotmány 7. § (1) bekezdése szerint „A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nem­zetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.” Az idézett rendelkezés egyrészről elismeri a nemzet­közi jog általános szabályait, másrészről a nemzetközi szerződések tekintetében csupán a nemzetközi szerző­dések és a belső jog közötti összhangról beszél. Ennek megfelelően a nemzetközi jog (ideértve a szokásjogot) általános szabályai befogadásának parancsa lelhető fel az Alkotmány 7. § (1) bekezdés első fordulatában, más­részről viszont - a nemzetközi szerződések tekinteté­ben - valójában a dualista transzformációs doktrínát, il­letve gyakorlatot definiálja. A nemzetközi szerződések tehát - az alkotmány rendelkezése alapján - nem minő­sülnek közvetlenül alkalmazható jogforrásoknak. A közelmúltban a sporttörvénynek az erőszakos né­zői magatartást szankcionáló rendelkezései alkotmá­nyossága megítélésénél okozott komoly értelmezési zavart az a kérdés, hogy a sporteseményeken, különö­sen a labdarúgó-mérkőzésen megnyilvánuló nézői erő­szakról és nem megfelelő viselkedésről szóló Európai Egyezmény rendelkezik-e kötelező erővel hazai jo­gunkban. A 3021/1990. (I. 24.) MT határozat felhatal­mazta a külügyminisztert az Egyezményhez való csat­lakozáshoz szükséges eljárás lebonyolítására, Magyar­­ország akkori brüsszeli nagykövete pedig a külügymi­nisztertől kapott felhatalmazás alapján a magyar kor­mány nevében aláírta az Egyezményt, amely 1990. jú­nius 1-jén Magyarországra nézve hatályba lépett. Az Egyezmény belső jogforrásban történő kihirdetésére azonban nem került sor. Az Egyezmény így nem te­kinthető a hazai jog részének, rendelkezései a magyar jogalanyok felé közvetlenül nem érvényesülnek, illet­ve nem érvényesíthetők, az Alkotmány 7. § (1) bekez­dése alapján azonban az Egyezmény kötelezi a magyar államot. A kötelezettség vállalásának ez a kettős szint­je számos értelmezési nehézséget idézhet elő a vállalt nemzetközi kötelezettségek jellegét, természetét, tar­talmát illetően. Az alkotmány rendelkezése nem határozza meg még a transzformált nemzetközi szerződés jogforrási rang­ját sem. Ily módon előfordulhat, hogy egy kormány­­rendelettel kihirdetett nemzetközi szerződés - mint alacsonyabb rangú jogforrás - elvileg ellentétes lehet valamely törvényben (mint belső jogi jogforrásban) szabályozott rendelkezéssel. Álláspontom szerint az alkotmánynak ki kellene mondania, hogy a Magyarország által kötött nemzet­közi szerződések (nem csupán a nemzetközi jog által általánosan elismert szabályok): • a Magyar Köztársaság jogrendszerének részét ké­pezik, • közvetlenül alkalmazhatóak és • a jogforrási hierarchiában megelőzik a törvényeket.

Next