Andrássy István (szerk.): Állattani Közlemények 59. (1972)
1972 / 1–4. füzet - SOÓS ÁRPÁD: Megemlékezés Dr. Dudich Endréről (1895-1971)
De a már említett csoportváltás folyományaképpen jutott el DUDICH ENDRE a különböző vízi élőhelyek faunájának kutatása során a földalatti vizek, a barlangok, majd később a talajvíz (Grundwasser) élővilágának feltárásához. Megkezdte legnagyobb barlangunk, az aggteleki Baradla-barlang élővilágának rendszeres vizsgálatát. A barlangot mint trofikus egységet kutatja, s első nagyszabású összefoglaló munkáját szintén Szakosztályunkban ismerteti „Az Aggteleki-barlang élővilágának élelemforrásai" címen. Ez, az 1930-ban az Állattani Közleményekben megjelent dolgozata volt hazánkban az első mai értelemben vett produkcióbiológiai munka. Ezzel a munkájával 1931-ben elnyeri a Természettudományi Társulat Margó-díját. Ide vonatkozó eredményeinek összefoglalója a következő évben Bécsben jelenik meg, a „Barlangtani monográfiák" 13. köteteként. Ez a munka DUDICH ENDRÉt egyszerre az európai barlangbiológusok egyik vezetőjévé avatta. Így nem csoda, hogy 1934-ben már ő írja az „Animalium Cavernarum Catalogue" három kötetes munka általános bevezető részét. E téren legnagyobb sikere, öröme, régi álmának megvalósulása volt, amikor végre 1958-ban sikerült az aggteleki Baradla-barlangban az első hazai — a világon a negyedik — földalatti barlangbiológiai kísérleti laboratóriumot létrehoznia, amelyet haláláig vezetett s amelyet élete végéig, szinte havonta, mindig rendszeresen felkeresett. A csoportváltás, a vízi élőhelyek fokozottabb intenzitású kutatása vetette fel és érlelte meg az akkor még muzeológus DUDICH ENDRÉben, a szervezett folyamkutatás, elsősorban a Duna kutatásának gondolatát, tervét. MAUCHA REZSŐvel már a harmincas évek elején sürgette, a Duna nemzetközi, rendszeres hidrobiológiai kutatását. De csak múltak az évek minden eredmény nélkül. Igaz, hogy 1944 derekán létrejött a tiszavirág-életű bajai Dunakutató Intézet, mégis a negyedszázada melengetett terv csak 1958-ban, az alsógödi Dunakutató Állomás létesítésével testesült meg. Ezt az intézetet 1970-ig vezette, de haláláig tanácsadó tagja maradt. Különösen életének utolsó szakaszában igen aktívan vett részt az intézet munkájában, számos dolgozata jelent meg a Duna élővilágáról és második rendes akadémikusi székfoglalójának témája is a Duna állatvilágának rendszertani, faunisztikai és állatföldrajzi taglalása, értékelése volt. DUDICSI ENDRE 15 évi múzeumi pályafutása alatt nem lett specialistává, mert magasabbra törő céljai voltak: minél több állatcsoportot, minél behatóbban, minél több szempontból megismerni. E célkitűzésének elérése vezették abban, hogy több alkalommal hosszabb időt töltsön a tihanyi Biológiai Kutató Intézetben és a nápolyi Zoológiai Állomáson. Itt folytatott munkáiból kiemelkedik a rákok vedléséről és az újraképződő páncél mészberakódási folyamatának polarizált fényben való vizsgálatáról szólók, amelyek annak idején nagy nemzetközi visszhangra találtak és e téren ma is alapvető munkának számítanak. Már ez idő tájt felfigyeltek az akkori tudományos körök vezetői DUDICH ENDRE sokoldalú, elsősorban az ízeltlábúak alak- és rendszertanában, a rovarok hangatlásában, a faunisztikában, a mészberakódások polarizációs mikroszkópos vizsgálatában és a barlangbiológiában elért eredményeire, nemegyszer elvi jelentőségű új megállapításaira, úgyhogy ezek alapján 1932-ben, 37 éves korában — ami abban az időben nagy ritkaság volt — a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1934. július 23-ával lezárult DUDICH ENDRE tudományos életpályájának első szakasza: kinevezték a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán az „állatrendszertan" professzorának. De azzal, hogy DUDICH ENDRE- G