Amerikai Magyar Népszava, 1981. január-június (82. évfolyam, 2-26. szám)

1981-01-09 / 2. szám

Péntek, 1981 január 9 EMBEREK, TÖRTÉNETEK Az áruló tudós pénze MOSZKVA • Az amerikai pénzügyminisztériumban 14,250 dollár van letétbe helyezve a zseniális olasz atomtudós, Brúno Pontecorvo számára, aki az angoloknak, kanadaiaknak és az amerikaiaknak dolgozott, mielőtt a Szovjetunióba defektált 1950-ben. A letétbe helyezett összeg eredetileg 15,000 dollár volt, de Pontecorvo két évvel ezelőtt levelet juttatott a pénzügyminisztériumba, kérve, hogy a texasi Forth Worthben, a keleti Clayton Road 3921 sz. alatt lakó Serge A. Sherbatskoynak fizessenek ki 750 dollár. A pénzügyminisztérium illetékesei gyorsan és hiánytalanul teljesítették a kérést. Pontecorvo, a nagy képzelőerővel rendelkező, dús fantáziájú tudós, aki Enrico Fermivel és másokkal együtt dolgozott egy atomerőmű, s később az atombomba előállításán — akkor még természetesen a második világháborút gyorsan befejezni akaró angolszász szövetségesek számára, kilenc hónappal a brit külügyi hivatal árulói, Donald MacLean és Guy Burgess előtt távozott Moszkvába. A Szovjetunióban Pontecorvo kulcsszerepet kapott a hidrogénbomba előállításában, s ezért később Lenin renddel és Lenin díjjal is kitüntették. Az amerikai pénzügyminisztérium, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az amerikai állam, azért tartozik az olasz származású tudósnak 14,250 dollárral — amit egyébként bármikor felvehet —, mert Enrico Fermivel, Eduardo Amaldival, Franco Rosettivel és Emilio Segrivel együtt közös gazdája a 22206634 számon hivatalosan bejegyzett szabadalomnak. Ez a szabadalom írja le az izotópok neutronok elfogásával történő előállításának folyamatát. Ez az eljárás képezi az alapját az atomreaktorok működésének. Három évvel Pontecorvo detektálása után, tehát 1953-ban az amerikai szabadalmi hivatal úgy határozott, hogy Pontecorvo része a szabadalmi díjból 15.000 dollár. Semmiféle amerikai bíróság vagy ügyészség nem hozott olyan döntést, mely Pontecorvot kémnek nyilvánítaná, bár bűnössége felől nem lehet kétség. Az 1927-ben Nobel díjjal kitüntetett amerikai fizikus, Arthur Compton ,,Atomic Quest” című könyvében a következőket írja: ,,Az Angliában oroszoknak való kémkedésért elitélt Klaus Fuchs és Brúno Pontecorvo, akik jelenleg mindketten az oroszoknak dolgoznak, abba a fizikus csoportba tartoztak, amelyet Angliából küldtek át Amerikába az atombomba eredményes kidolgozása céljából. Ez a két ember teljes mértékben be volt avatva az atombomba előállításának háborús metódusaiba, s ezeket a titkokat később átadták az oroszoknak.” Brúno Pontecorvo az olaszországi Pisában született, az angoloktól kapott menedékjogot, sőt később állampolgárságot is. A kommunista tudós elárulta nemcsak második, önként választott hazáját is, hanem a szövetségeseket, így Amerikát is. A most 67 éves fizikus nemrég az Olasz-Szovjet Társaság meghívására látogatást tett Olaszországban, ahol egyébként még mindig vannak rokonai. A tudós öccse Gillo Pontecorvo Olaszország egyik legismertebb, nemzetközi tekintélynek örvendő filmrendezője, akit elsősorban az „Algíri csata” és a „Quemada” című filmjei révén ismer a világ. Az amerikai pénzügyminisztérium illetékesei arra várnak, hogy Pontecorvo akár levélben, akár ügyvédje útján jelentkezzen az őt megillető 14,250 dollárért. Arra azonban senki sem számít, hogy Pontecorvo személyesen jelenik majd meg Washingtonban a pénzért. BUDAPEST-A lengyel krízist talán burkoltabban, de ugyanolyan idegfeszítő figyelemmel kísérik Kelet-Európában, mint Nyugaton. Magyarországon szinte mindenki úgy érzi, közvetlenül is érdekeltek a lengyel eseményekben, hiszen is ezzel egyetért a rendszer híve és ellenzője — a lengyel munkásság megmozdulásának erőszakos elfojtása a magyarokra nézve is katasztrofális dolognak bizonyulna. Ez is csak azt példázza, hogy a szovjet blokkon belül történt események hatása alól az oda tartozó országok egyike sem tudja kivonni magát. Magyarország helyzete ismételten bizonyítja, hogy míg a szovjet tömbhöz tartozó országok sikeresen tudják elszigetelni magukat a másik fejlődésétől, egy-egy tagállam viszszaesése már elkerülhetetlenül érezteti hatását a többiben is. Kelet-Európa elkeseredettebb kommunistái már évek óta beszélnek az ún. „magyar modell”-ről, ami a liberalizálódásnak a jugoszlávénál talán szerényebb, de mindenesetre az oroszok által eltűrt formája. Az elmúlt években a kínaiak tüzetesen tanulmányozták, a lengyelek pedig irigykedve beszéltek arról, hogyan működik a magyar rendszer. Mégis bizonyossá vált, hogy bár a budapesti eredmények nem maradtak hatástalanok a többi kommunista országra, Magyarország teljesen védtelenül ki van szolgáltatva egy esetleges lengyel robbanás káros hatásainak. Ez ugyanis elkerülhetetlenül a kelet-nyugati kapcsolatok kríziséhez vezetne, ami pedig a Varsói Szerződés tagállamaiban szigorú megszorításokkal járna. Ez ismét parlagon hagyott földdé változtatná az országunkat, mondta egy budapesti újságíró, találóan kifejezve az országban uralkodó aggodalmas hangulatot. A magyar-lengyel kapcsolatoknak hosszú történelme van, a két ország és nép között sok a hasonlatosság, persze akadnak különbségek is. A legnagyobb különbség az 1956 óta eltelt időszak eredményeiben mutatkozik. Akkor, 1956-ban, a lengyeleknek sikerült elkerülni a szovjet tankokat, a magyaroknál azonban vérfürdőhöz vezetett az elégedetlenség. Bármiként is volt, a magyar kommunista vezetők leszűrték 56 tanulságait, míg a lengyel vezetők nem tanultak semmit. A fordulópontot az jelentette, amikor a magyar forradalom leverésével hatalomra jutott Kádár János egyik beszédében leszögezte: „velünk van, aki nincs ellenünk”. Ez a megállapítás merőben ellenkezik a sztálini ideológiával, s ennek következetes betartása tette lehetővé a megfontolt, gondosan kidolgozott reformok bevezetését, melyek a társadalmi békét eredményezték. Az albán Enver Hodzsa után a kommunista vezetők közül Kádár János van a legrégebben hatalmon. A középületekben, közhivatalokban nincsenek kifüggesztve az arcképei, s kétségtelen, hogy ma már bizonyos fokú népszerűségnek örvend. A magyar kommunista vezetők időnként tiszteletlátogatást tesznek Moszkvában, de odahaza a magyarok szabadabban élnek, mint a többi kommunista ország népei. Gazdasági problémák mindenütt vannak, ám ha Lengyelország azt az utat követte volna, amelyet Magyarország, ma nem lenne krízisállapot. A magyar reformok sikerének titka, hogy a mezőgazdaság áll az első helyen, s hogy a liberalizálódás bár lassú, de visszaesés nélküli, töretlen folyamat volt. A rezsim megértette, hogy a nép türelmét csak úgy nyerheti el, ha előbb bizalmát is megnyeri. A mai magyar politikára jellemző, hogy a szakszervezetek közelmúltban tartott országos kongresszusán Kádár János felszólította a képviselőket, tanúsítsanak nagyobb figyelmet a munkások problémái iránt, s munkájukat az eddiginél nagyobb felelőséggel végezzék. Ezzel nyilvánvalóan azt akarják elkerülni, hogy a dolgozók Magyarországon is egy független szakszervezet igényével lépjenek fel. A budapesti vezetők, a varsóiakkal ellentétben nem vártak az utolsó pillanatig, nem várták meg míg összetűzésre kerül sor. Természetesen, saját gyakorlati tapasztalataik alapján, a magyar kommunisták ragaszkodnak ahhoz a felfogáshoz, hogy a kommunista táboron belül minden országnak meg kell engedni, saját maga kezelje problémáit. Egy magyar kommunista félreérthetetlenül jegyezte meg: Lengyelország inváziója valójában csak Csehszlovákia számára volna kedvező, hiszen ez az ország mind gazdasági mind politikai téren elmaradt a fejlődésben, s a cseh vezetők számára az összehasonlításban való alulmaradás miatt hátrányos volna, ha a lengyel reformok eredményekhez vezetnének. A szovjet blokk országai között fennálló éles különbségek megcáfolják azt a régi tézist, miszerint az eredményes reformok elkerülhetetlenül terjednek. A magyarországi reformokat nem követték mások, s a tények alapján a magyarok nem alaptalanul félnek attól, hogy egy új hidegháborús politika elvágja előlük a lehetőségek útját. Ismételten tehát, a tények azt bizonyítják, hogy a keleteurópai nemzeteknek saját maguknak kell megtalálni azokat a módozatokat és kompromisszumokat melyek a szovjet blokkon belüli életet elviselhetővé teszik. Ám egyik számára sincsen garancia, legyenek bármily elővigyázatosak, hogy a kitűzött célt elérik majd. Kétségtelen, hogy törekvéseik felől mindaddig nem lehetnek bizonyosságban, míg a Szovjetunió népei nem kezdenek el jobb életet követelni maguknak, ezzel mintegy biztosítván a szövetségeseik által már elért eredmények tartósságát. Magyarország azonban Lengyelországot is húzza magával, s ez figyelemre méltó. Igaz ugyan, sem Jugoszlávia, sem Magyarország vagy Lengyelország, de még Kína sincs abban a helyzetben, hogy alapvetően változtatni tudjon a moszkvai dogmákon, de mindegyik próbál a maga elképzelései szerint igazítani, módosítani a kommunista rendszeren, s nem egy példa bizonyítja, hogy az elképzelések megvalósíthatók — még magában a Szovjetunióban is —, ha az ország megérett rá. Jelentős lépés lenne tehát a Szovjetunió részéről, s megkönynyebbülés az egész világnak, ha képes lenne visszahúzódni, s hagyni, hogy a lengyelek is elinduljanak a fejlődés útján a magyarországihoz hasonló vérfürdő nélkül. SAJTÓSZEMLE Magyarország magas tétje Ez a cikk a New York Times-ban megjelent cikk fordítása) Brúno Pontecorvo r. OUM 1.