Boros I. szerk.: A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 2. (Budapest 1952)
Párducz, B.: Új gyorsfestő eljárás a véglénykutatás és oktatás szolgálatában
egy lényeges pontban megegyeznek egymással, nevezetesen abban, hogy mindegyiküket az anyag előzetes beszárítása után alkalmazzák. Maga a rögzítés rendszerint egy folyamatos vízelvonás eredményeként jön létre, amikoris a protoplasma éppúgy megdermed, mint a kocsonya az oldóvíz elpárolgása következtében. Az élő anyag ilyenkor fokozatosan gelifikálódik s a kolloidálisan kötött víz túlnyomó része a plasmakolloidban visszamarad. Ennek köszönhető, hogy az objektum zsugorodása viszonylag csekély és a protoplasmastruktúra megtartása is általában kielégítő. Mindezeknek a módszereknek, kimagasló és értékes teljesítőképességük ellenére, különböző fogyatékosságaik is vannak, így nem minden egysejtű bírja ki a tárgylemezre való szárítást, a nagyobb méretű vagy vékony pelliculájú Ciliaták pl. könnyen felrepednek és szétfolynak. Másrészt ezekben a készítményekben a vizsgált szervezeteknek csupán a felső,felülete színeződik, a beszáradás következtében ugyanakkor a test erősen ellaposodik, alakja deformálódik és ezért a testfelületi szervecskék topográfiáját legtöbbször nem a valóságnak megfelelően adja vissza. Főként a csillósoroknak a száma és lefutása — ez a Csillósoknál annyira fontos rendszertani bélyeg —nem állapítható meg ilyen módszerekkel biztosan. Ha mindehhez figyelembe vesszük még azt, hogy bizonyos kedvezőtlen körülmények között egyes fajok csillóikat, illetve ostoraikat jórészt elveszítik, hogy beszáradásnál az ostor vagy csilló egy bizonyos szakasza rásimulhat a sejttestre s így eredési helye esetleg tévesen állapítható meg, s hogy végül, bizonyos körülmények között, ostorhoz vagy csillóhoz hasonló festődési műtermékek elég gyakran adhatnak hamis megfigyelésekre és téves következtetésekre alkalmat,érthető, hogy a kutatók jelentős része már eleve több bizalommal fordult olyan csillófestő-módszerek felé, ill. törekedett olyanok kidolgozására, amelyek az élő anyag beszárítását mellőzik. Ebbe a második csoportba tartozó ú. n. nedves eljárások közül a véglénymikrotechnikában főként a hematoxylines és a bázikus anilinfestéseknek van különös jelentőségük. Ezeknek a festőeljárásoknak lényeges előnye az első csoportba tartozókkal szemben, hogy a megfelelő rögzítőfolyadékkal kezelt egysejtűek egész testfelületén a valóságnak megfelelően kapjuk meg az undulipódiumokat és ennek következtében azok pontos morfológiai-fiziológiai elemzése válik lehetővé. Az élethű rögzítés s a színezés elevensége tekintetében a nedves festőeljárások közül kétségtelenül a G e 1 e i -féle osmium-toluidinkékes ill. gentianaibolyás eljárást illeti meg az elsőség (G e 1 e i, 1926 — 27., 1934). Az itt alkalmazott kitűnő rögzítés legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy ezzel az eljárással sikerült először a csillók mozgásállapotait a rögzítés pillanatában megörökíteni. Ez az eljárás valóban kimagaslót produkál és cytológiai vizsgálatokhoz nélkülözhetetlen, sajnos azonban bizonyos vonatkozásokban ennek is megvannak a maga gyengéi, így a Geei -féle módszernek is — mint általában a nedves festőeljárásoknak — hátránya, hogy az alkalmazott ágensek elkerülhetetlen nagy száma miatt hosszadalmas, körülményes és emellett rendkívül érzékeny. Ugyanakkor különböző, ismeretlen s általunk alig vagy egyáltalában nem befolyásolható külső tényezők is nagymértékben befolyásolják az eljárás sikerét. Ha bizonyos vizsgálatokhoz nagyobb anyagtömeget kell rövid idő alatt feldolgoznunk, feltétlenül egy kevésbbé érzékeny, egyszerűbb és főként gyorsabb eljárásra van szükségünk s még abban az esetben is törekedni fogunk ilyen módszer kidolgozására, ha a várt előnyök fejében esetleg a színeződés mutatóssága tekintetében kell némi engedményt tennünk. Ilyen kényszerhelyzetbe kerültem, amikor nemrégiben a csillómozgás mechanizmusának tanulmányozásához olyan készítményeket kellett százszámra előállítanom és áttanul-mányoznom, amelyeken vizsgálati objektumomnak, a Paraméciumnak csillói élethű alakmeg- tartásban, tehát természetes mozgásállapotukban megrögzítve színeződnek meg. A céljaimnak megfelelő rögzítőszer után kutatva, elsősorban természetesen az osmiumtetroxydot s annak különböző elegyeit próbáltam ki, mint amelyik — kedvező körülmények között — az összes eddig ismert rögzítőszerek közül tudvalevően egyedül alkalmas a plasmaszerkezet élethű megörökítésére, s amelynek előnyös tulajdonságait hasonló célra olyan sikerrel használta fel már Gee is az ő osmium-toluidinkékes eljárásában. Kiterjedt összehasonlító vizsgálatok eredményeként a rögzítőhatás és festődés szempontjából legelőnyösebbnek bizonyult az osmiumtetroxydnak tömény sublimátoldattal kapcsolatban való alkalmazása, de bizonyos, eddig még nem teljesen tisztázott feltételek mellett, a tömény sublimát egymagában is kielégítő eredményeket adott. Az osmium egyik súlyos fogyatékossága, a kicsiny diffúzióképesség, célkitűzésem szempontjából hátrányt nem jelentett, hiszen elsősorban felületi, átlag harmadmikronnyi átmérőjű fibrilláris képződmények rögzítéséről volt szó, ahol az osmium előnyös és értékes hatása, ha a túlrögzítés veszélyét elkerüljük, teljes mértékben mindenkép érvényesülni tud. A festéshez, különböző megfontolások, után, lényegében a Heidenhainféle vashamatoxylines eljárást alkalmaztam. Azt az értékes és sokoldalú metó