Királyi főgimnázium, Arad, 1878
__ 2 _ Egyik a másiknak ellensége s mégis a legsajátságosabb kapcsokkal fűzve egymáshoz. Erdély kétségkívül leginkább megérdemelte az állam egész nevet, de ugyanazon Erdély, melynek fejedelmét a török erősítette meg, a törzséhez északra és északnyugatra csatolt vármegyéket a magyar királytól való függésben bírta, ugyanattól a magyar királytól, kinek közvetlen uralma alá tartozott azelőtt, ki e reá jogait minden lépten-nyomon megújította s ki mostani souzerainjével nyíltan háborúskodott. Azok az okok, melyek e hármas országot érdekazonosságba hozták, egyúttal folytonos viszálykodások magvait is hintették el; ha volna gyakorlati jelentése a szónak, negatív érdekegységnek nevezhetnék el ezt a sajátságos viszonyt, melyhez foghatót alig találhatunk egész Európában. Konsolidált belső szervezetet tulajdonkép egyik országrész sem mutat. Csupán Erdélyben látunk öntudatos törekvést az egyeduralomra, de anélkül, hogy ez is ki bírna bontakozni az ellenmondó történeti előzmények békéjából. A királyság azt a szomorú látványt nyújtja, melylyel az adott körülmények közt egyezkedni kényszerülő jogfenntartás mindig jár, s a hódoltság egy más állami és vallásos eszmékhez ragaszkodó nagyhatalom közönyösségét bizonyítja oly idegen intézmények és vagyon iránt, melyek őt legfeljebb katonai működéseinek szempontjából foglalkoztatják. A történeti, katonai és politikai hármas irány, külön-külön hatva, eltérő polgárzatot teremtett. A királyság a maga hagyományaival, de szárnyaszegett politikai lételével; a hódoltság a maga kaszárnyaszerű berendezésével s Erdély a maga diplomatiai tevékenységével, mely öntudatosan tör különállásra, csak mozaikdarabokat mentett meg a régi állam épületéből. Az egyik jogilag megőrizte függetlenségét, de német befolyás alá jutott; a másik elvesztette ugyan állami színezetét, de ethnographiai képével hódítója nem bajlódott; a harmadik a kisebbségből igyekezett újjászülni a nemzetet — és sikerült neki. Amazoknál külső befolyás működött, de két, egymással merőben ellentétes fejlődésű idegen tényező, emitt maga a magyar nép akart és tudott érvényesülni. Arról van szó — az 1879. év egész május — havában vitatkoztak arról, — hogy új írású dolog-e a magyarnak, mint államnyelvnek megadni a magáét. Népünk ugyan minden időben elég mostoha volt saját nemzetisége iránt és hazájának határaihoz mérte a magyarságot, nem lakosainak számához, ami tehát geographia, nem ethnographia; de különös, hogy egy, az országnak ezer év óta nevet adó faj nyelvjogosultság tekintetében még csak